A deportálás fogalma a történetében fájdalmas és visszafordíthatatlan események sorozatát jelöli. 1944 tavaszán a magyar zsidóság deportálása az auschwitzi koncentrációs és megsemmisítő táborba az egyik legtragikusabb fejezetévé vált a vészkorszaknak.
A náci rezsim a magyar hatóságokkal brutális hatékonysággal szervezte meg a több százezer magyar zsidók elpusztítását. A deportálás ily mértékére még a hírhedt halálgyár sem volt teljesen felkészülve emeli ki az Auschwitz-Birkenau Állami Múzeum.
A magyarországi deportálások „próbája”
Az első két magyarországi transzport 1944. április 28-án és 29-én indult útnak: az egyik a Budapest melletti Kistarcsáról, a másik a vajdasági Topolyáról. A háromezer-nyolcszáz ember május 2-án érkezett meg Auschwitzba, az úgynevezett „régi zsidó rámpára”. A deportáltak közül mindössze négyszáznyolcvanhat férfit és hatszáztizenhat nőt szelektáltak ki a táborba foglyai közé, a többieket pedig azonnal a gázkamrákba küldték.
Az arányok azért is megdöbbentők, mert ez az első két „próbatranszport” 16–50 év közötti, – a későbbi transzportokhoz képest – viszonylag jó erőben lévő zsidókból állt, akiket főképp mint politikai foglyokként internáltak.
Az auschwitzi koncentrációstábor nem volt „felkészülve” a magyar deportálásokra
Ekkor vált világossá, hogy Auschwitz nincs felkészülve ekkora tömegű deportálás lebonyolítására. A hónapok óta épülő vasúti mellékvágány és a belső szelekciós rámpa még nem volt használható, a két rögtönzött gázkamrából (ún. bunkerekből) csak az egyik működött, és a négy krematórium közül a 4-es számú technikai okokból miatt nem volt használható.
A hibák miatt Arthur Liebenhenschel SS-parancsnokot leváltották, és helyére a holokauszt gépezetének egyik legkegyetlenebb szervezőét, Rudolf Höss SS-alezredest nevezték ki, aki május 9-én. Vele együtt a birkenaui részleg vezetőjét is lecserélték: Friedrich Hartjenstein helyét Josef Kramer vette át.
A halálgyár kibővítése
Höss a megérkezése után azonnal hozzálátott a tábor „kapacitásának” bővítéséhez. Befejeztette a birkenaui vasúti rámpát, és újraaktiválta a „kis fehér ház” néven ismert II-es bunker gázkamrát. A gázosítás után elégetendő holttestek számára gödröket ásatott a gázkamrák közelében, és újabb tömegsírok is készültek a V. krematórium mellett.
A holttestek elégetését felügyelni hívták Otto Mollt, aki már 1942-ben részt vett hasonló feladatokban. Május végén Höss elrendelte három új, fából készült barakk felállítását is a II-es bunker mellett – ezek vetkőző helyiségekként szolgáltak a megsemmisítésre kijelölt zsidók számára.
A Sonderkommando, vagyis a krematóriumi munkákra kényszerített foglyok létszáma 420 főről 620 főre nőtt, hogy bírják a fokozott „munkaterhelést”.
A deportálás mint ipari méretű népirtás
A magyar zsidók 1944-es tömeges deportálása az egyik legszisztematikusabb népirtási művelet volt a második világháborúban. A hazai deportálás technikai részletét Endre László dolgozta ki. A magyar zsidók tömeges elszállítsa május 15-én vette kezdetét. Naponta négy marhavagonokból álló szerelvény robogott először Kárpátalja, Északkelet-Magyarország és Észak-Erdély városaiból Auschwitzba.
A náci gépezet embertelen hatékonysággal irtotta ki a magyar zsidó lakosság jelentős részét, miközben a tábori infrastruktúra bővítése is a gyilkolás „zavartalanságát” biztosította.
További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.