Mint a tüzes kemence

 

“A karmesternek, Dávid zsoltára: Istenem, a te erődnek örül a király, nagyon örül, hogy megsegítetted. Megadtad neki szíve kívánságát, ajka óhaját nem tagadtad meg (szelá). Gazdag áldással fordulsz felé, fejére színarany koronát teszel. Életet kért tőled és megadtad neki, hosszú életet, örökkön tartót. Nagy a dicsősége, mivel megsegítetted, fenséget és méltóságot adtál neki. Áldottá teszed őt örökre, megvidámítod őt. Örülhet színed előtt.” (Zsoltárok 21:1-7.)

 

Ha találgatni próbálnánk – nehéz dolgunk lenne. Mikor íródott ez a zsoltár; ki a király, akiről itt szó van; ki az ellenség, akit tüzes kemencébe kívánunk (a zsoltár második részében). Mi azonban nem találgatunk; itt vannak a kommentátorok, az exegéták, akik ide-oda értelmezik a nem könnyű verseket.

Íme Rási itt elöljáróban azt mondja, hogy “Bölcseink – ez alatt a Midrás értendő – a Messiásra vonatkoztatták ezt a zsoltárt”, de a maga részéről hozzáteszi, hogy Dávidra is érthető, aki ezt a dalt a Bát-Sevá történet után írta, azokkal szemben, akik megvetően beszéltek róla. Kimchi részletezi a Rási említette változatokat, majd hozzáteszi, hogy a keresztények ezt a fejezetet (mint sok mást) Jézusra magyarázzák, “te pedig válaszolj nekik mondatról mondatra”.

Szerkezetileg vannak akik ezt a fejezetet az előző folytatásának tekintik: amaz az ütközet előtt, emez pedig utána lett mondva – egy bizonyos eseményre reagálva, aminek mibenlétét nem ismerjük. Ámosz Cháchám (Dáát Mikrá) felveti annak a lehetőségét, hogy a dalt egy király – például Salamon – megkoronázásakor énekelték. Ebben az esetben “ellenségei” alatt az ellenzék (pl. Ádonijáhu és hívei) értendők. Szerinte azonban nagyobb a valószínűsége annak, hogy eredetileg a dalt áldásnak szánták, a királynak címezve, amikor az részt vett, az ünneplő nép élén, a Templom-szolgálatban.

 

Idegen szövetségek ellen

 

A szöveghű (Psát) értelmezés a sorok között keresi a dolgok logikus értelmét. Abból, hogy “Nagyon örül ( a király), hogy megsegítetted” azt olvassa ki a Dáát Mikrá, hogy a segítség kizárólag Istennél van és azt a király ne keresse a környező népekkel kötött szövetségekben, hiszen “az emberi segítség mit sem ér!” (Zsoltárok 60:13.). A próféták nem győzik eleget figyelmeztetni a zsidó népet a nemzetközi szövetségek hasztalanságáról, sőt káros mivoltáról. Valóban csak a “magában élő nép” , amely féltékenyen őrzi saját nemzeti-népi- vallási kultúráját, volt képes szellemi függetlenségét megőrizni a környező pogány népek nagy olvasztó tégelyében. Amint a szellemi különállás eltűnt – szinte automatikusan jött az idegen megszállás, vagy a vazallus-állapot, amiből csak igen nagy erőfeszítések árán, egy-egy nagy szellemi vezető – bíró, próféta vagy istenfélő király – segítségével tudott a nép kikerülni.

“Szíve kívánságát megadtad neki” – mondja a dalnok, a királyra értve ezt, aki láthatóan Isten kegyét élvezi. “Szíve vágya” itt pozitív, olyan legitim dolog amit a király akar a nép érdekében, nem a saját javára (Dáát Mikrá).

Málbim az egész fejezetet konkrétan és részletesen Dávid sikereire vetíti, “mióta felkenték királynak…és hogyan győzte le ellenségeit (itt megemlíti a moábi tizedelés epizódját)…örvendvén Isten adta erejének…”.

 

* * *

 

“Bízik a király az Örökkévalóban és a Felső Kegynek hála nem tántorodik meg. Kezed utoléri ellenségeidet, jobbod eléri gyűlölőidet. Olyanokká teszed őket mint a tüzes kemence, ha megjelensz, Örökkévaló. Haragod elnyeli őket és tűz emészti meg. Magzataikat kipusztítod a földről, utódaikat az emberek közül. Ha rosszat forralnak ellened, és cselt szőnek – nem mennek semmire, mert megfutamítod őket, célba veszed íjaddal. Mutasd meg hatalmadat, Istenem. Mi pedig énekelünk és zsoltárt zengünk, hatalmas tetteidről”. (uo. 8–14.)

 

Stílusbeli különbségek válasszák el a zsoltár második felét az elsőtől – de a szellemi mondanivaló folyamatos és töretlen. A király ellenségei elvesznek, mintha tűzes kemence nyelné el őket – ez érthető akár Dávid és királysága külső ellenségeire (filiszteusok, Moáv, Ámon) akár a Messiás korabeli misztikus ellenségekre (Góg és Magóg) vonatkoztatjuk ezt. A metafora nem atombomba vagy kémiai fegyverek, hanem az ismert és rettegett tüzes kemence, ami mind a Bibliában mind a Midrás irodalomban előfordul (Nimród király Ábrahámot tűzes kemencébe dobatja, mivel nem hajlandó a bálvány előtt leborulni; ugyanez a helyzet több ezer évvel később Nebuchadnecár királlyal kapcsolatban, aki a három zsidó foglyot, Hánánját, Misáélt és Ázárját dobatta hasonló okokból tűzes kemencébe).

A Midrás, híven a zsoltárra alkalmazott messiási vonulathoz, a “tűzes kemencét” is az “idők végére”, vagyis a pokol tűzére érti.

 

A “tisztító tűz” mint Isteni eszköz

 

Rabbi Sámson R. Hirsch filozófiai hangvételű kommentárjában a “tűzes kemence” mint az Isteni harag eszköze jelenik meg. Bevezetőjében Hirsch elmondja, hogy a tűz, illetve a füstölgő kemence már az egyiptomi szabadulást előrevetítő vízióban is jelen van (1Mózes 15:16.) és Jesája is említi Isten kályháját Jeruzsálemben (31:9.), amiben elég az asszír hadsereg, majd rátér a kemence itteni szerepére, ami nem más mint instrumentum a rossz kiküszöbölésére. Később, miután teljesítették feladatukat, az eszközt, vagyis a kemencét – ami itt Isten küldetésében működött – is utoléri az isteni büntetés.

 

* * *

 

A Zohár néhány további ecsetvonással kiegészíti a Midrás által felrajzolt képet.

“Életet kért tőled” – mondja a Zohár – majd elmeséli, hogy amikor az Örökkévaló megteremtette az Éden kertet, elhelyezte benne Dávid lelkét. Dávid látta, hogy neki nincs élete – vagyis nem szabtak meg neki konkrét életkort – amikor isten megteremtette Ádámot, az első embert, az adott neki a saját életéből – 70 évet (ami ténylegesen Dávid életkora volt). A Zohár számítása egyszerű: Ádámnak 1000 évet kellett volna élnie, de csupán 930 évet élt. A fennmaradó 70 évről lemondott – Dávid javára. Egy más számadás szerint – teszi hozzá a Zohár – a két ősapa Ábrahám és Jákob – valamint József adtak össze életéveikből Dávidnak.

Naftali Kraus

Megjelent: Gut Sábesz 3. évfolyam 11. szám – 2014. október 6.