Goldziher Ignác professzor 100 éves évfordulója

A 20. századforduló egyik, vagy talán a legjobban ismert magyar tudósa nem lipótvárosi bérpalotában vagy budai villában, hanem a pesti zsidónegyed egy szűk mellékutcájában, a Holló utca 4. szám alatti bérház első emeletén élt és alkotott. A világhírű tudóst, akit a legtöbb akadémia és tudományos társaság a tagjává választott, az iszlám vallás egyik legnagyobb tudója volt. Egy hithű zsidó, akit annyira tiszteltek, hogy Kairó legrégebbi mecsetében, az Al-Azharban, sejknek akarták tartani. Idén ősszel lesz 100 éve, hogy befejezte földi pályáját, de százas nagyságrendű tanulmánya és könyve ma is az arab kultúrával, vallással és művelődéssel foglalkozók etalonjaként szolgál. A Judapest anno mostani cikkében azonban Goldziher Ignác tudományos életének részletekbe menő feldolgozása helyett (kristálytiszta stílusú írásainak többsége digitalizálva megtalálható az interneten is), életének a kevésbé ismert momentumaiból idézünk. Cseh Viktor írása

A zsidó iszlámkutató

Első megközelítésre talán azt felté­te­lezhetnénk, hogy egy zsidó tudósnak több hátránya lehet az iszlám világban, mint a keresztényben, azonban, ahogy azt az alábbiakban olvashatjuk, ez közel sem volt így Goldziher Ignác esetében. Az iszlám történetének úttörőjét és a muszlimok eszméinek tudósát nagyra becsülték az arab világban, s nem volt ez másképp Európában sem, de hazájában mégis elég rögös út vezetett a rendes egyetemi tanársá­gáig.

A székesfehérvári csodagyerek

Nagyapja a Sevá Kehilot, vagyis a régi Hét Község egyikében, Köpcsényben (Kittsee, Ausztria) volt kereskedő, aki a héber könyvekben való búvárkodás miatt elhanyagolta kenyérkeresetét és tönkrement. A nincstelen Talmudtudós az 1840-es évek elején vándorolt Székesfehérvárra, ahol fia, ki megtalálta az egyensúlyt a tóratanulás és az élet más részei között, már rendes egzisztenciát tudott felépíteni mint bőrkereskedő. Ebben a családban látta meg a napvilágot 1850. június 22-én Goldziher Ignác, héber nevén Jicchák Jehuda.

A fiú szigorú napirend mellett tanult, atyja reggel 6 órakor keltette, hogy Freudenberg Mózes Wolf magántanárával már a kora reggeli óráktól elmerülhessen a héber irodalom birodalmában. 10 évesen már zsebpénzéből kinyomtatott írásával hívta fel magára a figyelmet, a bár micva beszédével pedig teljesen rabul ejtette a fehérvári hitközséget. A zsidó elemi után a cisztercita főgimnáziumban végzett öt osztályt, majd 14 éves korában Pestre került, ahol egy évvel később református gimnáziumban érettségit tett. Világi tanulmányai mellett Brill Sámuel Löw (1814–1897) rabbitól, a neológ rabbinátus elnökétől tanult Talmudot. Az érettségi után az egyetemen Vámbéry Ármin (szül.: Wamberger Hermann, 1832–1913) kedvenc tanítványa lett.1

 Goldziher a skóciai aberdeeni egyetemi díszdoktorrá

választásakor (Forrás: MILEV)

„Ez a zsidó fiú tetszik nekem!”

Az egyetem által ajánlott hallgatóknak Eötvös József (1813–1871) köz­ok­tatási miniszter külföldi ösztöndíj-lehetőséget biztosított. Ilyen apropóból találkozott először Eöt­vös és Goldziher, amikor a minisz­ter rögtön ki is jelentette: „Ez a zsidó fiú tetszik nekem!” Így került Goldziher Berlinbe és Lipcsébe. A szamárlétra fokai között Eötvös maga ellenőrizte az előremenetelt, s ilyenkor állítólag még a szülők hogylétéről is érdeklődött. A báró mindvégig maximálisan elégedett is volt a tudásgyarapodással: „Na, Goldziher, rendben vagyunk.”2

A cél az volt, hogy Goldziher 1870-ben, húsz éves korára doktori címet szerezzen. Az ambiciózus kitűzés ellen maga a hallgató emelt szót, hogy túl fiatal még ehhez, mire Eötvös az alábbiakkal intette le:

„Nem az ön életkoráról van szó, hanem azokról az értesülésekről, amelyek hozzám befutnak és amelyek bizonyítják, hogy ön megérett a habilitációra. Kell, hogy minél előbb biztos állása legyen, hogy szabadságidejében megkapja a továbbtanulás és könyvtári munka lehetőségét. Egyet azonban jegyezzen meg: Ne dolgozzon túl sokat, hogy megőrizze egészségét és ne foglalkozzék túlságosan sokfélével.”3

Goldziher az egyetem befejezése után ösztöndíjjal Jeruzsálemben, majd Damaszkuszban, Konstantinápolyban és Kairóban kutathatott. Egyiptomban annyira megkedvelték, hogy a khedive a királyi könyvtár vezetőjévé akarta kinevezni.4

A katedra helyett mellőzés

Mindeközben Eötvös tanári állással kecsegtette Goldzihert, aki azonban mégsem igazán hitt a beígért pozícióban, a naivságot nem engedhette meg magának, hiszen ismerte a korlátait, nevezetesen, hogy zsidó vallása akadályozni fogja. Naplójában így ír erről az időszakról:

„Arra a meggyőződésre kellett jutnom, hogy Eötvös kiemelkedő sziklaszírt a korlátoltság és rosszindulat tengerében, világítótorony… oázis a középkori barbárság sivatagában.”5

A derűlátó minisztert felbosszantotta Goldziher „kishitűsége”, amikor az felvetette kételyeit:

„Eötvöst mintha viperacsípés érte volna, felugrott és keserű szemrehányásokkal illetett, mondván, hogy mi, zsidók egy szabad államban élve erőszakkal úgy gondolkodunk, mintha középkor venne körül bennünket. Mit gondolok én – folytatta –, ő egyéni kedvtelésből, haszontalanul kívánja az ország pénzét az ablakon kidobálni anélkül, hogy a tudomány oktatásának magyarországi jövendőjére gondolna? Majd megenyhülten tette hozzá: Legyen nyugodt, mondja meg a szüleinek: teljes joggal bízhatnak az ön jövőjében.”6

Azonban a báró hirtelen elhunyta merőben megváltoztatta a fiatal tudós jövőjét. Eötvös nyílt világlátásában nem mindenki osztozott, például a vallás- és közoktatásügyi miniszteri székben a következő, Trefort Ágoston (1817–1888) sem, aki annak ellenére mást helyezett a megígért tanári állásba, hogy a külügyminiszter, gróf Andrássy Gyula (1823–1890) kel­lemetlenkedve említette meg Trefortnak, hogy Bécsben Karl Ritter von Stremayr (1832–1904) miniszter szemrehányást tett neki: „Nektek ugyan sok jeles emberetek le­het Magyarországon, ha egy olyan kiváló tudóst, mint Goldziher, nem tudtok alkalmazni.”7

Úgy tűnt, Budapestnek nem kell Goldziher, a bécsi egyetem viszont katedrára hívta, amit azért hárított el, mert Trefort arra utasította, hogy az egyetemet megkerülve egyenesen neki küldje kérvényét. Trefort javaslata Hatala Péter (1832–1918) kinevezését hozta meg, és Goldzihernek egy fegyelmit, mert megkerülte a bölcsészeti fakultást…8

Mellőzték, mert Goldziher nem volt hajlandó kitérni, így 1872-ben csak magántanár lehetett az egyetemen. Az egyetemi tanári állás és vallás kapcsán Munkácsi Bernát (szül.: Munk, 1860–1937) akadémikus jegyzett fel egy érdekes történetet, mely vele és Váczy János (1859–1918) történésszel esett meg, aki született katolikus létére nem kapott katedrát, egyszer azt mondta Munkácsinak:

„Ej haj, mi bajuk van maguknak? Jó dolguk van a zsidó tanároknak, mert, ha kitérnek, mindjárt megvan az állásuk, de hová térjek én ki?!”9

 Az ifjú Goldziher bár micva képe

(Forrás: MILEV)

Hitközségi titkárból dékán

Goldziher egzisztenciáját végül a pesti izraelita hitközség teremtette meg, ahol 1875-ben titkár lett. A tudós tehát komoly időkorlátok közé kényszerült, csak az irodai munka után kutathatott, de minden percet kihasznált, és alig dolgozott még egy éve a hitközségen, amikor a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, 1892-ben pedig rendes tag­ja lett – székfoglalóját a spanyolor­szá­gi arabok helyéről tartotta az iszlám fejlődésében. 1889-ben a stockholmi keleti kongresszuson a svéd király maga nyújtotta át neki a pályadíjat, annak ellenére, hogy Goldziher nem is pályázott. Nem sokkal később a török szultán is kitüntette. Mindeközben több európai egyetem próbálta megnyerni tanárának a hitközségi titkárt, de ő nem akart külföldre menni. 1894-ben a budapesti egyetem címzetes tanárrá nevezte ki, azaz végre rendes tanár lett, de fizetést nem kapott. Végül aztán, 30 évi titkári munka után, 1905-ben a király a sémi filológia és az iszlám történetének nyilvános rendes tanárává nevezte ki Goldzihert,10 így ő végre nem kényszerült többé adminisztrációs munkára, hogy családját eltarthassa, hanem tudásából profitálhatott. Goldzihernek pedig a mintegy száz nemzetközi pozíciója és rangja közül minden bizonnyal a legkedvesebb az volt, amikor 1917-ben a bölcsészkar dékánjának nevezték ki.

 Goldziher egyiptomi úton

(Forrás: MILEV)

A Holló utca 4.

A pesti gettó egyik legrégebbi házát 1835-ben Törsch Károly építette a híres Hild József (1789–1867) tervei alapján. Az eredetileg egyemeletes bérházat 1869-ben a pesti hitközség vásárolta meg és bővítette még egy emelettel Schusbeck Pál (1823–1904) építész módosításai alapján. Az itteni lakások bérleti díjából biztosították a zsidó fiúárvaház költségeit.11

„A kapun színes üvegablakok és hatágú csillag. Macskafejű kövekkel van kikövezve az udvar és a lépcsőház nem túlságosan világos. A második emeleten a zsidó rabbiság hivatalos helyiségei. Az első emeleten balra, a sarokban alacsony ajtó és egyszerű, régi réztábla. Ez áll rajta: Prof. Goldziher.

Prof. Goldziher itt lakott, itt élt negyvenegy esztendőn keresztül, itt dolgozott, halhatatlan műveit itt alkotta, ebből a Holló utcai ódon házból áradt szét az a fény, amely világot vetett a keleti tudomány rejtelmes kérdéseire. […]

Innen a pesti gettóból indult el Gold­ziher Ignác, a Cambridge-i Egye­tem díszdoktora, a Royal Academy tagja, a Tudományos Akadémia első osztályának elnöke, innen indult el, hogy meghódítsa a világot. De mindig vissza is tért ide, midig, mindenünnen visszatért a Holló utca 4. alá, ahol ha be akart lépni szobájába, az üvegablakos kis ajtón, meg kellett kissé hajtania a fejét…”12

Itt élt Goldziher dr. Kohn Sámuel (1841–1920) főrabbi szomszédságában, kihez közeli barátság fűzte.

Az utolsó előadás

A professzornál 1921. november 5-én diagnosztizált enyhe influenzás tüneteket orvosa, dr. Lánczi, aki eltiltotta a tanítástól, de Goldziher kérésére végül is engedélyezte, hogy hallgatói felkeressék Holló utcai lakásán. Szerdai Arisztotelész előadása okozta vesztét, ugyanis a kétórásra húzódó beszéd annyira megviselte a beteg szervezetét, hogy magas láza és tüdőgyulladása lett. Szombaton éjfél után tíz perccel, rövid tusa után örökre elszenderült.13 Elnémult a tudós otthona, de tárgyai tovább éltek a hitközség kötelékében, például a munkaasztala az Abonyi utcai zsidó fiúgimnázium igazgatói szobájának éke lett.14

A 23. zsoltár

Goldziher haláláig mélyen vallásos ma­radt. Nem múlt el hétköznap, ami­kor ne kötött volna tfilint és bur­kolózott volna táliszba. Kis egye­sületi imaházakba járt, ahol az engesztelőnapi Neilá imát mindig maga imádkozta elő. Végrendeletében meghagyta, hogy halottasházában teste felett minden látogatónak kedvenc zsoltárát, a 23-ikat kell héberül és magyarul elmondania. A halottmosdatási szertartásnál, azaz a táháránál Blau Lajos (1861–1936) szemináriumi igazgató mondta han­gosan a zsoltárt. Végakaratának megfelelően abban a táliszban temették el, melyet bár micva ünnepélyén is viselt.15

Ravatal az Akadémia márványcsarnokában

Goldziher testét, rendhagyó módon, a Holló utcai gyászházból az Akadémia oszlopos márványcsarnokába vitték felravatalozni. Ott mondta el Fischer Gyula (1860–1944) Dohány utcai főrabbi a búcsúbeszédét, mielőtt a tudós férfit örök nyugalomra helyezték a rákoskeresztúri izraelita temetőben. Az eseményről az alábbi tudósítást írták meg az Egyenlőség című zsidó hetilapban:

„Az Akadémia komor márvány oszlopcsarnoka mára gyászba öltözött. Az Akadémiának is súlyos gyásza van: tudós tagja fekszik a díszes kupolatető alatt. Az utcán fekete gyászkocsi áll, egyszerű és közönséges, akár a többi hitsorsosé, akik elköltöztek az örök hazába. A kapubejárat előtt két lovasrendőr posztol, büszke fekete lovon, mintha csak vigyázni akarnának Goldziher álmára. Az ajtóban feketéllik a tömeg: küldöttségek, cilinderes, fekete ruhába öltözött urak, de egyszerű, köznapi emberek is, akik az élet forgatagában megállottak itt egy pillanatra, hogy elmélyedjenek a múlandóságról. […] A koporsó hatalmas szarkofágon áll, körülötte harminc gyertya fénye sárgállik és lobogva táncol a levegőbe.

A koporsóra sűrű, sötét fátyolként, fekete terítő nehezedik. Alig lehet megmozdulni, annyian vannak a hódolók és tisztelők, akik eljuthattak ide… De mennyien vannak, akik nem voltak jelen, és mégis szívvel-lélekkel búcsúztak a tudomány halottjától. Körös-körül diáksapkák tányéra tűnik fel: az egyetemi hallgatók Csaba- és Turul-szövetsége is eljött, hogy utolsó Isten-hozzádot mondjon tanítómesterüknek, nagyszerű oktatójuknak. […]

»Mindnyájunkat – mondta Fi­scher főrabbi – egy és ugyanaz az érzés kapcsol össze, bármennyire tér­jenek el a mi nézeteink, életfelfogásunk, gondolataink, érzéseink, elveink, egy érzés egyesít bennünket, az, amely azokból a kesergő szavakból zeng felénk, amelyet Dávid király Jóáb holtteteménél mondott: valamennyien tudjátok, hogy Izraelnek egy fejedelme és egy nagyja költözött el a mi körünkből. A tudomány arany gyertyatartójában ki­aludt egy magasan lobogó láng, le­esett onnan egy fáklya, amelynek fénye és melege kiáradt, túlzás nélkül mondhatjuk, az egész világra. Ne várjátok tőlem, nagyfényű gyászoló gyülekezet, hogy méltassam néhány rövid szónak keretében Goldziher Ignác hatalmas egyéniségét, nem mindennapi jellemét, a közönséges mértéknél túlmagasló személyiségét, hogy méltassam az ő átfogó elméjét, az ő sugárzó tudományát, az ő nagy és minden ágazatra kiterjedő óriási műveltségét. Hiszen hol van az a keret, amelybe bele lehetne illeszteni az ő nagy, a kiválók között is legkiválóbb képét.«”16

 Goldziher felesége és fiai a tudós

dolgozószobájában (Forrás: MILEV)

Goldziher emlékezete

Holló utcai otthonát vörösmárvány emléktáblával jelölték meg, melyet egy barátja, Sebestyén Károly (szül.: Schosberger, 1872–1945) irodalomtörténész, a Színművészeti Akadémia 1928–1930 közötti igazgatója fogalmazott:

„Éjt napot itt munkált, kutatott

  a nagy bölcse Keletnek,

Itt értek csöndben lángesze nagy művei.

S míg neve tündöklőn, hódítva bejárta

  a földet,

Őmaga holtig hűn megmaradott e rögön.”

A tudós székesfehérvári szülőházának falára a város neves szobrásza, Bory Jenő (1879–1959) készített domborművet fehér márványból, melyet 1924. szeptember 7-én lepleztek le a polgármester-helyettes, az MTA, az egyetem és a néprajzi társaság küldötteinek jelenlétében. Az ünnepségen a Szózat eléneklése után Mátrai Rudolf (1870–1935), a cisztercita főgimnázium igazgatója méltatta Goldzihert:

„Jelentősége túlemelkedik Magyarország határain. Nemcsak a keleti nyelveknek és vallásoknak volt kiváló búvára, hanem a nemzeti tudományt is művelte és különösen a magyar néprajz sokat köszönhet neki. Magyar hazafiasságát azzal mutatta meg, hogy a neki felajánlott fényes külföldi állásokat nem fogadta el, mert ő csak magyar tudott és akart maradni.”17

Egy évvel később a fehérvári zsidó iskola felvette Goldziher nevét, és példakép gyanánt minden osztályterembe kifüggesztették a képét is. De nemcsak a zsidó iskolába került a tudós arcképe, hanem a cisztercita gimnázium dísztermébe és a Fehérvári Kereskedelmi Csarnokba is.18

1 „Goldziher Ignác dr. regényes élete”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 46. szám, 2. oldal. A továbbiakban: Egyenlőség, 1921/46: 2. oldal; 2 Sándor Anna, „Goldziher levelei az oktatásról”, in: Scheiber Sándor (szerk.), Évkönyv – Magyar Izraeliták Országos Képviselete, 1981–1982. Budapest: MIOK, 1982. 358. oldal. A továbbiakban: Sándor, 1982. 3 Sándor, 1982: 358–359. oldal; 4 Egyenlőség, 1921/46: 2. oldal; 5 Sándor, 1982: 359. oldal; 6 Uo.; 7 Sándor, 1982: 359–360. old., Egyenlőség, 1921/46: 2. oldal; 8 Uo.; 9 Munkácsi Bernát, Pályám kezdete. Különnyomat az Izr. Tanügyi Értesítő 1925 1–5. számaiból. Budapest: Neuwald, 1925. 18. oldal; 10 „Napi hirek – Dr. Goldziher Ignác”, Pesti Hirlap, 1905. 27. évf. 156. szám, 12. oldal; 11 Perczel Anna, Védetlen Örökség – Unprotected heritage. Budapest: Városháza, 2007. 157–159. oldal; 12 „A nagy gyász körül – Holló-utca 4.”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 46. szám, 6. oldal; 13 „A nagy gyász körül – A betegsége”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 46. szám, 6. oldal; 14 „Goldziher Ignác munkaasztalánál…”, A Magyar Zsidók Lapja, 1941. 3. évf. 37. szám, 7. oldal; 15 „A nagy gyász körül – A 23-ik zsoltár”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 46. szám, 7. oldal; 16 „Az Akadémiában”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 46. szám, 9. oldal; 17 „Hírek – Goldziher-emléktábla-leleplezés”, Világ, 1924. 15. évf. 187. szám, 8. oldal; 18 Heller Bernát dr., „Goldziher Ignác emlékezete”, in: Szemere Samu dr. (szerk.), Az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat Évkönyve, 1932. Budapest: IMIT, 1932. 11. oldal

Megjelent: Egység Magazin 31. évfolyam 138. szám – 2021. január 3.