A napokban lett száz éves a Holló utca 4. alatti két márványtábla. Az ősz végéhez képest igen kellemes, napos idő volt november 19-én, a zsidó naptár szerint chesván 28-án, vasárnap, amikor Erzsébetváros egyik szűk mellékutcájában meglehetősen nagy volt a jövés-menés. A Holló utca 4. szám alatti bérház homlokzatán két jó barát emléktábláját avatták. Egyet Kohn Sámuelnek (1841–1920) és egyet Goldziher Ignácnak (1850–1921). A fővárosi zsidóság és tudományos élet két meghatározó alakjának állítottak emléket egykori lakóházukon.
Az ünnepség a ház udvarán folyt le, mintegy ötszáz fős közönség előtt, az első sorokban látták a Kohn és Goldziher család tagjait, illetve a hit- és közélet prominenseit, így Bánóczi Józsefet (1849–1926) írót, egyetemi tanárt, Blau Lajost (1861–1936) a Rabbiképző Intézet igazgatóját, Munkácsi Bernátot (1860–1937) orientalista akadémikust, Déri Ferencet (1874–1948) volt alpolgármestert stb.
Az eseményt Lazarus Adolf (1855–1925) főkántor és énekkarának zsoltáréneke vezetett be, majd az avató beszédet dr. Fischer Gyula (1861–1944) főrabbi tartotta, aki rámutatott, hogy bár mind Kohn Sámuel, mind Goldziher Ignác patriarcha korban hunytak el, még nincs olyan ember, aki halálukat ne tartotta volna korainak, egyúttal ők hitelesítik a Bölcseink ama mondását, hogy
„az igaz ember halálában is életben marad. Az ő nevük, emlékük él és élni fog mindörökké. A pesti zsidó hitközség kegyelete a házat, melyben laktak, emléktáblákkal ékesítette, – miként az írás mondja – én kifaragtam két kőtáblát, két márványtáblát, hogy e táblákról e két nagy név leragyongjon mindenkire, aki a jelentéktelen, kis utcán áthalad. Kohn Sámuel egyházunk fejedelme volt, Goldziher Ignác a mohamedán tudomány nagymestere.”
A rabbi beszéde után dr. Lederer Sándor (1852–1927) hitközségi elnök szólt, aki felidézte a táblák történetét, hogy Goldziher halála után a hitközség kulturális-szociális ügyosztályának vezetője, dr. Eulenberg Salamon (1853–1930) vetette fel az Egyenlőség hasábján, hogy a tudós házát emléktáblával jelöljék meg, mely felhívás nem maradt eredménytelen, hiszen Kovács Róbert sírkőgyáros már következő héten levelet írt, hogy a táblát saját költségére elkészíti. Erre Gross Nándor igazgató felvetetette, hogy egyidejűleg Kohn rabbinak is állítsanak emléktáblát, melyet szintén Kovács készített el. A vörös márványba faragott szavak disztichonjait pedig dr. Sebestyén Károly (1872–1945) színkritikus, irodalomtörténész komponálta.
Az avatást újabb karének és a himnusz közös eléneklése zárta. A beszámoló pedig így végződött: „Néhány perccel az ünnep befejezése után ismét csöndes lett a Holló utca s üres. Sa a riporter, miközben hazafelé ballagott Goldziher Ignáccal való utolsó találkozására gondolt. Kohn Sámuel halála után egy-két nappal történt ez a találkozás a nagy orientalista lakásán, s Goldziher ekkor gyönyörű sorokat mondott tollba feledhetetlen barátjáról. Amit mondott, az meg is jelent az Egyenlőség 1920. március 20-iki számának első oldalán. Azt is mondotta többek között, hogy Kohn Sámuel lelkes magyar ember volt. S a cenzúra a magyar szót kihúzta a cikkből…”
Forrás: „A két öreg”, Egyenlőség, 1922. 41. évf. 47. szám, 6. old.