A vörösterror zsidó áldozatainak emlékére
Az 1919-es Tanácsköztársaságot sajnos a mai napig sokan a képzeletbeli zsidó bűnök közé sorolják. Teszik ezt, mert az akkori vezetők jelentős része zsidó származású volt. De ne feledjük, ahogy akkor a hitközség fogalmazott: „minden egyes zsidó származású kommunistával szemben legalább ezer zsidó vallású magyar honpolgár állt”. Szinte semmilyen szó nem esik arról, hogy a haza valódi zsidó közössége pont ugyanannyit, vagy talán – a rágalmak miatt – még többet szenvedett ekkor, arról nem is beszélve, hogy a vörösterrort követő fehérterror is elsősorban őket mint ártatlan közösséget sújtotta. A Judapest anno rovat keretein belül a vörösterror zsidó áldozatainak igyekszünk emléket állítani.
Zsidó származásúak a Tanácsköztársaságban
Magyarországon 1919. március 21-én kikiáltották a Tanácsköztársaságot. A forradalmi kormányzótanács elnöke a kiskunhalasi református családból származó Garbai Sándor (1879–1947) lett, azonban a tényleges hatalom egy erdélyi faluban, Lelén, egy kitért izraelita családba született Kun Béla (szül.: Kohn, 1886–1938) külügyi és hadügyi népbiztos kezében összpontosult.
Tényként megállapítható, hogy a kormányzótanácsban és a népbiztosok között felülreprezentált arányban voltak zsidó származású emberek, a 45 vezetői pozíció közül 31-et töltöttek be.1 Megdöbbentő az arány, azonban mindennél fontosabb hangsúlyozni, hogy többségük a zsidó vallásból kitért, sokszor olyan családba született, ahol már a szülők sem gyakorolták őseik vallását, vagy ha az illető formálisan nem is tért ki a hitközség kötelékéből, vallását nem gyakorolta. Azt is tényként kell kezelnünk, hogy ezek az emberek nemcsak a tórai törvényektől, de még az egyetemesnek tekinthető kőtáblákba vésett tízparancsolattól is elszakadtak. S utóbbi nyilvánvalóan igaz volt a korszak inkriminált keresztény politikusaira is.
Rögtönítélő törvényszék
A kormányzótanács április 21-én elsősorban az ellenforradalmi mozgalmak elfojtására felállította a „Frontmögötti Bizottságokat”, melynek parancsnokává – a zsidó származású – Szamuely Tibort (1890–1919) nevezték ki, azonban az ártalmatlannak tetsző bizottságba „elfelejtettek” tagokat ültetni, s szabályokat írni, hatásköröket adni, így aztán Szamuely egymaga dönthetett mindenben. Ezt a nem kis hibát – a szintén zsidó származású – Böhm Vilmos (1880–1949) hadügyi biztos is leszögezte könyvében, aki egyébként a kontrollálatlan események idejében is aggodalmát fejezte ki. Ahogy az 1947-ben megjelent emlékiratában áll:
„[…] Szamuely csapatai sok felesleges, a forradalomnak csak ártó és semmit nem használó kegyetlenkedést követtek el. […] az ellenforradalom leverése után átengedte a teret a vérgőztől és a harcokban felhevült, társaik eleste miatt gyűlölettől és haragtól eltelt katonáinak, akik rendszerint rögtön a harc után, minden formaság mellőzésével ítélkeztek emberek élete fölött. Ez sok esetben súlyos, megbocsáthatatlan igazságtalanságokra vezetett.”2
A Tanácsköztársaság bukása után pedig hamarosan napvilágot is láttak az 1919 tavaszi vérengzések, melyeknek csak a zsidókat érintő részei vaskos könyvet töltenének meg.
A gyilkos „vörös harangozó”
Szolnokon 1919 húsvét hétfőjén több tucatnyi embert börtönöztek be, közöttük számos zsidót is, akiket május 1-jén a fehérek szabadítottak ki a törvényszéki fogházból. A következő két napon a fehér gárdistái – mintegy 390 ember, közöttük több tucatnyi zsidó – fegyveres ellenforradalmat szerveztek a Tisza-parti városban, de Szamuely vonata közeledtének hírére a legtöbben elmenekültek, az ő szerencséjükre, mert aztán az akciót a vörösök véresen megtorolták az ott maradottakon.
A 42 éves Oesterreicher Nándor szesznagykereskedő Baross utcai háza előtt gépfegyvert találtak, mire ráfogták, hogy ő lőtt a vörösökre. Házába betörtek, majd a családot kihurcolták az utcára, ahol a kereskedőt felesége és két kisebb gyermeke szeme láttára megcsonkították és kivégezték. Levágták a könyörgésre font kezéről az ujjait, illetve fülét és orrát, majd halálra szurkálták. Ki akarták végezni a 11 és 13 éves fiait is, de végül „csupán” megverték a sokkos állapotban lévő gyermekeket.3 A zsidó és nem-zsidó emberek kivégzése pedig tovább folytatódott.
A zavaros órákban tucatnyi ellenforradalmár kiléte vált bizonytalanná, többek között az izraelita vallású Mellinger Izidor kereskedőé, aki szintén részt vett a fegyveres ellenállásban. A kereskedő kilétét fia, Mellinger Endre (helyenként Ede, s tévesen mint Ernő szerepel) próbálta meg kideríteni, ezért május 4-én délután megjelent Szamuely bázisán, ahol állítólag a következő párbeszéd zajlott le:
„– Hová tetted az apámat, te gazember?
– Vond vissza a szavadat, különben véged van! – felelte Szamuely.
– Nem vonok vissza semmit – kiáltotta a fiú –, gazember, gyilkos vagy!
– Vigyétek el és végezzetek vele!”4
Egy másik helyen úgy olvashatjuk, hogy a 16 éves tanuló Szamuelyt „gyilkosnak, megátalkodott és Istentől elrugaszkodott fenevadnak” nevezte.5
Mellinger Endrét másnap reggel holtan találták a református temető melletti árokban. „Bűne” tehát mindösszesen annyi volt, hogy számon kérte apja hollétét, akiről nem tudta, hogy többedmagával sikerült Szegedre menekülnie. Bár meglehetősen ritka, hogy az 1919-es vörös- vagy fehérterror gyilkosait bíróság elé citálták volna, mégis, tíz évvel a fiatal Mellinger árokba lövése után az ő egyik gyilkosát sikerült elítélni.
1929. szeptember 5-én Szabó Imre református presbitériumi tag jelent meg a szolnoki királyi ügyészségen, hogy elmondja, tudomására jutott, hogy Farkas János, a református egyház harangozója végezte ki a Mellinger fiút. Szabó úgy tudta meg az egészet, hogy Farkas feleségéről rossz hírek terjedtek a városban, mire felszólították a harangozót, hogy váljon el nejétől, azonban erre Farkas kijelentette, hogy nem teheti, mert „lelkiismeretét nagy bűn terheli és erről tud a felesége is”.6
A harangozó bevallotta szörnyű tettét, igaz, a bíróságon először igyekezett ferdíteni a vallomásán. Elmondása alapján az ominózus napon hazafelé tartott, amikor vörös katonák megállították, s felszólították, hogy kövesse őket, majd fegyvert adtak a kezébe, s parancsba adták, hogy a temetőárokban térdeplő harmadik embert, a Mellinger fiút ő lője le. Először azt mondta, hogy ő csupán a földbe lőtt, s egy tiszt végezte ki a fiút, majd bevallotta, hogy valójában vállon lőtte a fiút.7
Farkas tehát elismerte, hogy lőtt, s talált is. A szerencsétlen Mellinger fiút egyébként három hónappal erőszakos halála után exhumálták, s testén összesen öt golyónyomot számoltak össze, egyet a fején, négyet pedig a felsőtestén. A bíróság egyedüli kérdése a gyilkosságban való részvétel milyensége maradt, mert az akkor fűtőként dolgozó Farkas kitartott az alábbiak mellett:
„Nem érzem magam bűnösnek, mert nem önszántamból mentem a bajba. Kényszerítettek, hogy fegyvert fogjak. Hogy ki, azt nem tudom. Mentem a fűtőházból a város felé, amikor utam a temető mellett vezetett el, három-négy vörös katonával találkoztam. […] Nem akartam elfogadni a fegyvert, de fenyegettek, hogy a forradalmi törvényszék elé állítanak és agyonlőnek. Erre átvettem a fegyvert.”8
Na most ezzel ellentétben, Konstantin Vazulnak, aki egy nyugalmazott állomási elöljáró volt, és végignézte a kivégzést, ez szerepelt a vallomásában:
„Tanúvallomásában elmondta, hogy Farkast nem ismerte, az ő szerepére nem tud felvilágosítást adni. Elmondotta, hogy amikor a kivégzendőket a temető árkába felállították, kevésnek bizonyult a jelenlévő vörös katona, amire a vörösök parancsnoka a megjelentekhez fordult és kérte őket, hogy önként jelentkezzenek a kivégzéshez. Először senki nem jelentkezett. »Hát ez a hazafiság?« – kiáltotta a parancsnok. – »Senki sem jelentkezik, amikor a burzsujt kell kivégezni? « Erre harmincan vagy negyvenen is jelentkeztek, sokkal többen, mint amennyire szükség volt.”9
Ha tehát hóhérokból akadt még több is, mint, amennyire szükség lett volna, akkor miért éppen Farkast kényszerítették volna ölésre? Ezt már valószínűleg soha nem tudjuk meg. A bíróság végül is 3 év fegyházra ítélte a harangozót. – „Nyomatékos enyhítő körülményt látott a bíróság abban, hogy 11 év telt el a gyilkosság óta és tíz éven át a bűnbánat súlyos büntetés volt a vádlottnak.” Farkas elfogadta az ítéletet.
A szolnoki véres eseményekhez, amiben 11 zsidót öltek meg, megjegyzésként: a szolnoki öttagú direktóriumnak zsidó tagja nem volt, a 80 tagú munkástanácsból pedig mindösszesen hárman voltak zsidók.10
A fővárosi tessék-lássék felelősségre vonás
A vörösterror vérengzése Budapesten valószínűleg a nagyobb rendőri készültség miatt nem fajult el a vidéki méretekig, azonban a fékevesztett vörös csőcselék itt is oltott ki emberéleteket, közöttük több zsidóét is.
Dr. Vándor Róbert ügyvéd és felesége Teréz körút 3. szám alatti háromszobás lakásába három vörös katonát telepítettek be, mondván, burzsujt nem illet ekkora lakás. Május 2-án éjjel pakolás hangjára riadtak, hogy a hozzájuk telepített katonák éppen kirámolják a lakásukat, viszik a szebb bútorokat, szőnyegeket… Vándor doktor közönséges rablást kiáltott, s rendőrt akart hívni, Vincze Lajos azonban két lövéssel szabad utat biztosított maguknak. A házaspár holtan rogyott össze.11 A szomszédok feljelentést tettek, s egyre nagyobb közfelháborodást keltett az esett, mire a gyilkost végül az Országház téren kivégezték, ahogy ezt A Magyar Detektív, a M. Kir. Államrendőrség Detektívegyesület Nyugdíjpótló és Segélyező Egyesületének hivatalos lapja kommentálta: „Ez volt a budapesti forradalmi törvényszék egyedüli igazságos ítélete, mert a maguk fajtájú gyilkos kommunistát ölették meg.”12
A cenzúrázott, majd betiltott zsidó sajtó
Az Egyenlőség fejlécében mint „a magyar zsidóság politikai hetilapja” aposztrofálta magát, alatta pedig büszkén hirdette két fő szerkesztőjének, Szabolcsi Miksa (1857–1915) és fia, dr. Szabolcsi Lajos (1889–1943) nevét. Ehhez képest a lap 1919. március 29-ei összevont számának fejlécében érdekes változtatásra figyelhetünk fel, hogy a fenti adatok helyét az alábbi rövid cím vette át: „zsidó hetilap”.13 A változtatás mögött politikai ok sejthető, melyet minden kétséget kizáró módon meg is válaszolt az 1919. szeptember 11-én újból – a megszokott módon – megjelenő Egyenlőség főszerkesztője
„Az Egyenlőség március 29-ikén, április 5-ikén és április 12-ikén megjelent számaiért, melyek a proletár-diktatúra idején, a terror nyomása alatt láttak napvilágot s amely számokról szerkesztői jegyzésem is hiányzik, semmiféle felelősséget nem vállalok.
Szamuely Tibor április 12-ikén a kezünkből már három héttel azelőtt kiragadott Egyenlőséget is betiltotta, azzal a megjegyzéssel, hogy meg fogja szüntetni a zsidó vallást és a zsidó egyházat.”14
A zsidó közösség elhatárolódik a Tanácsköztársaságtól
Magyarország legnagyobb zsidó közössége, a Pesti Izraelita Hitközség vezetése, amennyire azt a cenzúra és a 133 napos rémuralom engedte, a legmesszemenőbb mértékig szintén elhatárolódott a Tanácsköztársaság ideológiájától, s azok hirdetőitől, vezető gyilkosaitól. A neológ hitközség Székely Ferenc (1885–1936) elnöklete alatt 1919. augusztus 28-án egy hat pontból álló nyilatkozatot fogadott el,15 melynek érdemes szó szerint megismerni legalább az első, harmadik és negyedik pontját:
- pont: „A Hitközség a maga és az egész magyar zsidóság nevében végtelen örömének ad kifejezést afölött, hogy az úgynevezett Proletárdiktatúra esztelen és erőszakos kormányzati rendszere, mely minden hitközséget és generációk munkájával és áldozatkészségével felépített gyönyörű intézményeit végpusztulással fenyegette – saját bűnében összeomlott.”
- pont: „A Hitközség ennélfogva fájdalommal és egyúttal megbotránkozással állapítja meg, hogy a kommunista uralom vezérkarában és táborában nagy számmal voltak zsidó származású emberek, akik majdnem kivétel nélkül már előbb váltak hűtlenné vallásukhoz, mint később hazájukhoz. Miután pedig ezeknek a szereplése lelkiismeretlen és gonosz emberek által arra használtatik föl, hogy a magyar zsidóságot a kommunizmussal azonosítsa, a Hitközség konstatálni kívánja, hogy minden egyes zsidó származású kommunistával szemben legalább ezer zsidó vallású magyar honpolgár áll, aki békében és háborúban híven állott a magyar hazához és nemzethez és aki a proletárdiktatúrára gyászos korszakában más vallású polgártársaival együtt tűrt és szenvedett és a kommunizmus erkölcseitől épp oly távol állott, mint bárki más.”
- pont: „A Hitközség úgy a zsidó vallás szent hagyományaiból, valamint saját erkölcsi érzéséből kiindulva megtagad minden szolidaritást azokkal, akik akár a bolsevizmus propagandájában, akár annak gonosztetteiben aktív részt vettek és azokat mint a haza és a vallás ellenségeit – amennyiben még a zsidó felekezethez tartoznának, – annak közösségéből kirekeszti.”
A vörösterror zsidó áldozatainak emlékére
A kommün vértanúinak névsorát dr. Váry Albert (1875–1953) korona-ügyészhelyettese gyűjtötte össze. Az 590 áldozat nevét és a tragikus halálát túlnyomórészt bírói ítéletek tényei alapján írta meg. Az áldozatok száma, ahogy ezt a szerző előszavában maga is megjegyzi, a felsoroltakénál akár még néhány százzal is több lehet.16 Mivel az Egyenlőség szerkesztősége is igyekezett az áldozatok neveit összegyűjteni, meghökkenve tapasztalta, hogy míg nekik korábban 29 izraelita áldozatról volt tudomásuk, addig a könyvben 39 szerepel (a kiadványban egyébként tévesen szerepel, hogy a kalocsai Kálmán József katolikus lett volna, hiszen még az ottani hitközség elnöke is volt).17 A zsidó mártírok sorát 1923-ban az Egyenlőség szerkesztői további öt névvel egészítették ki,18 melyet az alábbiakban több mint száz év után – ábécésorrendben – újra közlünk:
Adler Miksa (Mezőtúr), Ausländer Sámuel (Nyírbakta),
Berger Albert (Szolnok), Blum Ferenc (Budapest),
Ehrlich István (Szolnok), Elkán Gyula (Dunapataj),
dr. Engel Sándor (Szolnok), Friedländer Miksa (Karcag),
Glaser Ferenc (Csorna), Grosz Vilmos (Dunapataj),
Gunst Sándor (Szolnok), Hajdu Aladár (Hatvan),
Havas Henrik (Hódmezővásárhely), Kálmán József (Kalocsa),
dr. Klein Béla (Miskolc), Klein Vilmos (Dunapataj),
Kovács Gyula (Pécel), Krammer Ignác (Győr),
Lederer Ferenc (Kőhídgyarmat, ma: Kamenný Most, Szlovákia),
Lederer Pál (Pusztakengyel), Lefkovits Bernát (Miskolc),
Lőwy Sándor (Nagyvárad, ma: Oradea, Románia),
Meisner Ernő (Derecske), Mellinger Endre (Szolnok),
Oesterreicher Nándor (Szolnok), Pfeiffer Sámuel (Újdombóvár),
Polacsek Sándor (Dunapataj), Reisz Frigyes (Dédes),
Rosenberg Géza (Szolnok), Rosenthal Albert (Szolnok),
Roth Ernő (Szolnok), Rubin Farkas (Debrecen),
Schwarcz József (Dunapataj), Schwarcz Mór (Őr),
Spiller Aladár (Szolnok), Sugár Miklós (Szolnok),
Szigeti Gusztáv (Balatonkenese), Vadász Jenő (Vendvidék),
dr. Vándor Róbert (Budapest), dr. Vándor Róbertné (Budapest),
Váradi Mór (Budapest), Weisz Henrik (Hódmezővásárhely),
Weisz Mihály (Hódmezővásárhely), Welt Ignác (Gyöngyös).
A vörösterror összes ártatlan mártírjának emlékét őrizzük kegyelettel!
1 Váry Albert dr., A vörös uralom áldozatai Magyarországon. Budapest: s.n. 1922. 162–172. old. A továbbiakban mint: Váry, 1922.; 2 Böhm Vilmos, Két forradalom tüzében. Budapest: Népszava Könyvkiadó, 1947. 301–302. old.; 3 „A kommunizmus atrocitásai a szolnoki zsidókkal szemben;”, Egyenlőség, 1919. 38. évf. 17. szám, 6–7. old. A továbbiakban mint: Egyenlőség, 1919/17: 6–7.; 4 „Mi Ujság – Tíz év után megkerült Szamuelly egyik szolnoki áldozatának gyilkosa.”, Magyarország, 1929. 36. évf. 202. szám, 6. old.; 5 „Samuelly Szolnokon.”, Szegedi Friss Ujság, 1919. 20. évf. 122. szám, 2. old.; 6 „Tíz év után leleplezték Szamuelly egyik áldozatának gyilkosát”, Az Est, 1929. 20. évf. 202. szám, 4. old.; 7 „Tíz év után bíróság elé került a vörös terroristák szörnyű szolnoki vérengzése”, Kis Ujság, 1930. 43. évf. 83. szám, 3. old.; 8 „Háromévi fegyházra itélték a gyilkos szolnoki harangozót, aki 10 év előtt Szamuelly hóhéraival kivégezte a 16 éves Mellinger Endrét”, Kis Ujság, 1930. 43. évf. 197. szám, 5–6. old.; 9 Uo.; 10 Egyenlőség, 1919/17: 6–7.; 11 „A polgár a viharban (Napló a vörös diktaturárol)”, Esti Kurir, 1937. 15. évf. 173. szám, 12. old.; 12 „A terrorfiúk vérkrónikája (XIV)”, A Magyar Detektív, 1928. 3. évf. 23. szám, 31–32. old.; 13 Ld. Egyenlőség, 1919. március 29-ei 38. évf. 12–13. szám, majd az április 5-ei 14. és április 12-ei 15. szám lapszámokat.; 14 Szabolcsi Lajos dr., „Nyilatkozat.”, Egyenlőség, 1919. 38. évf. 17. szám, 2. old.; 15 „A pesti zsidó hitközség nyilatkozata.”, Egyenlőség, 1919. 38. évf. 17. szám, 1. old.; 16 Váry, 1922. VII. old.; 17 „Harmincöt zsidó ellenforradalmi mártír”, Egyenlőség, 1922. 41. évf. 50. szám, 12. old.; 18 „Negyvennégy zsidó halt vértanuhalált a kommun alatt a keresztény erkölcs védelmében”, Egyenlőség, 1923. 42. évf. 15. szám, 2.old.
Megjelent: Egység Magazin 32. évfolyam 147. szám – 2021. október 29.