A háború előtt Louis Bannet neves dzsesszzenész volt Hollandiában – trombitásként és hegedűsként is ismerték, sokan egyszerűen csak „a holland Louis Armstrongként” emlegették. Tudása és tehetsége, a haláltól mentette őt meg Auschwitzban.
Louis Bannet, kiváló dzsessztrombitásként vált ismertté, de a háború során Auschwitzba deportálták, ahol zenéjével mentette meg életét. A táborban a zene egyszerre jelentette a túlélés eszközét és a lelki szenvedés forrását – a jazz dallamai kísérték a rabokat a halál árnyékában.
Egy különleges barátság
Egy alkalommal, egy fellépés előtt kopogtak az öltözője ajtaján. Egy mély, rekedt hang szólalt meg:
– Maga az a holland Louis Armstrong? – kérdezte mosolyogva. – Örülök, hogy megismerhetem. Én vagyok az amerikai.
Így kezdődött egy különleges éjszaka: Louis Armstrong és Louis Bannet együtt improvizáltak hajnalig.
De néhány évvel később a világ sötétségbe borult. Bannetet letartóztatták, és Auschwitzba deportálták. Ott szörnyű választás elé állították: vagy sikerrel játszik az SS-eknek egy meghallgatáson, vagy azonnal a gázkamrába küldik. Előtte két zenész próbálkozott – egyikük sem élte túl.
Auschwitzi „jazzkoncert”
Ken Shuldman könyvéből tudjuk, hogy Bannet fagyos ujjakkal emelt fel egy elkobzott trombitát. A hangszerek egy része az úgynevezett „Kanada” raktárban volt – ott tárolták a deportált zsidók minden értékét, köztük a hangszereiket is. A hely nevét az „ígéret földje” képzettársítás ihlette – a túlélés reménye itt egy darab kenyér, egy kabát, vagy akár egy hangszer formájában jelent meg.
A falakat trombiták, klarinétok, hegedűk, csellók és dobok borították. Bannet egy trombitát választott, ujjaihoz fagyott a fém. Majd eljátszotta a St. Louis Blues-t – azt a darabot, amit korábban Coleman Hawkins amerikai jazzszaxofonossal is előadott. A dallam megmentette az életét.
Bannet életét meghagyták, de ezzel nem ért véget szenvedése. A férfikórus tagjaként napi 14 órán át kellett játszania a táborban. Zenéjük kísérte a foglyokat a kényszermunkára és vissza, az „Arbeit macht frei” feliratú kapu árnyékában. A zene gyakran a megtévesztés eszköze volt: vidám hangulatot sugallt, miközben a háttérben szörnyűségek zajlottak. Játszaniuk kellett, amikor új transzportok érkeztek – ezzel elaltatták az emberek gyanakvását, és megkönnyítették a nácik számára a „szelekció” végrehajtását.
A zene sokszor elnyomta a kiáltásokat – a családjukból kiszakított emberek sikolyait, a halál kapuján belépők utolsó szavait. E groteszk színjáték részeként néha Bannet és társai ismerős arcokat láttak a gázkamrák felé menetelők között – barátokat, szomszédokat, családtagokat.
„Nem nekik játszom – magamnak játszom”
Sokszor éjjel ébresztették, hogy nácik szórakoztatására játsszon – egyszer Josef Mengele születésnapi partiján kényszerítették vidám jazzdallamokra. A túlélők később elmondták: a zenészeknek ugyan jobb körülményeik voltak, mint másoknak, de ez súlyos lelki terhet jelentett. Egyes rabok gyűlölték őket, mások könyörögtek: „Elég. Hagyjatok meghalni csendben.”
Symon Laks, az auschwitzi férfizenekar karmestere később ezt írta:
„Azt mondták, zenével nem lehet túlélni. De én zenével éltem túl.”
Egyik legmegrázóbb története az volt, amikor cigány zenészekből kellett együttest vezetnie. Egy fiatal nő megkérdezte tőle:
– Miért játszanánk azoknak, akik meg fognak ölni minket?
Bannet így válaszolt:
– Nem nekik játszom. Magamnak játszom.
Egy új élet Kanadában
A háború után Bannet Kanadában kezdett új életet. Zenei karrierje új lendületet kapott, még Edith Piaf is meghívta egy közös előadásra. Együtt adták elő a La Vie En Rose-t – a túlélés és a remény dalát.
Később azt mondta:
„Erősebb voltam Hitlernél. Ameddig trombita volt a kezemben, addig azt csináltam, amit én akartam.”
Emléke legyen áldott.
Forrás: moment
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.