Aki csak repülni akart Auschwitz után

55 évig honvédőként szolgálta Magyarországot. Pedig 14 éves árvaként még úgy gondolta, hogy neki már hazája sincs. Katonakarrierje során Vietnámban is volt feladata. Pár hete a honvédelmi miniszter az Aranykor Kitüntető Címe Aranyfokozatát adományozta dr. Sasvári István nyugalmazott ezredesnek, riportalanyunknak. 

 

„Tempora mutantur et nos mutamur in illis – Változnak az idők, és mi is változunk bennük /velük” – ezzel a mondattal illusztrálja budai lakásában a falon elhelyezett katonai dísztárgyakhoz fűzött gondolatait Dr. Sasvári István. A 90 esztendős úr korát meghazudtoló impulzussal tart tárlatvezetést. Megérkezésemkor az egész lakást bemutatja, mintha valami ingatlanos lennék vagy távoli rokon, aki már ezer éve nem adott jelt magáról.

 

„Azzal a nyílvesszővel embert is öltek”

Ami azt illeti, a kedvesség azért volt némiképp meglepő, mert csak többszöri és hosszas telefonbeszélgetések után sikerült rávennem vendéglátómat arra, hogy beszéljen életéről, és azt a nyilvánosság elé is tárhassam. A latin mondást még vagy kétszer elmondja az első 10-15 percben, amikor is rögtönzött tárgyismeretet vezényel az egyik kisszobában. „Azzal a nyílvesszővel embert is öltek” – mondja az egyik darabról tárgyszerűen. A szekrény polcain lévő apró arcképek láttán azonban rögtön elérzékenyül: édesapja és édesanyja fotója mellett a szintén korán elvesztett nővére képe látható.

Amikor felesége egy szép asztalra helyezi a teát és a házi készítésű süteményt a nagyszoba közepén, előkapom a jegyzetfüzetemet, tollamat. Verba volant, scripta manent – csillogtatom én is gimnáziumban felszedett archaikus képességeimet.

„Fiatalember, maga is szerette a gimnáziumot? Én nagyon sokat köszönhetek a váci piaristáknak! Mindig is hálás leszek nekik!” – mondja őszinte csillogással a szemeiben. Az 1945-ös tanév előtt azért történt egy s más az akkor 14 esztendős Steiner Istvánnal. Például egy évvel korábban egy transzport Auschwitzba.

Dr. Sasvári István „Steinerként” a budapesti zsidó kórházban született 1930. március 2-án, de egy Nógrád megyei településen, Egyházasdengelegen gyerekeskedett. Névmagyarosításra az ’50-es években kötelező jelleggel a honvédségnél került sor.

Édesapja egy földbirtokos intézőjeként szolgált gazdatisztként. Tizennégy éves koráig ott, az a tanyasi környezet jelentette neki akkor a világot. Az egyházasdengelegi puszta és a köré létesített mezőgazdasági uradalom volt a család otthona. Bár apja szigorúan nevelte, nagy szeretettel viselte gondját fiának. Igaz ez akkor is, ha következetesen nem kivételezett vele a parasztgyerekek között. Télen-nyáron ugyanúgy gyalogosan kellett a napi 10 kilométert megtennie, mint a többieknek az általános iskola és otthona között. Édesapja lelencházban nevelkedett, megvolt minden alapja arra, hogy néha morózus legyen fiával, aki most elcsukló hangon idézi vissza a hegedülni, zongorázni tudó, nagy munkabírású, rajongásig szeretett apját. A Steiner család alapvetően asszimilált zsidó család volt. István édesanyja a Vác melletti Kosdon vendéglős lányaként ismerte meg férjét, akivel kóser háztartás nélkül is hagyományőrző életmódot éltek. A nagyobb ünnepekkor a sziráki járás zsinagógájában gyűltek össze a környék másik három-négy zsidó családjával.

„Steiner, mi most elmegyünk. Maga vigyázzon a birtokra”

Azt, hogy a környezetében nem minden „kóser”, először akkor vette észre, véletlenül, amikor felnőttek beszélgetésének fültanúja lett: „Steiner, mi most elmegyünk. Maga vigyázzon a birtokra” – mondta István apjának közvetlen főnöke, a gazdag birtokostól földet bérlő, ugyancsak zsidó ember. Nekik sok pénzük volt. Meg is úszták a gettót és a deportálást.

„Apámnak egyszer csak munkaszolgálatra kellett jelentkeznie. Később a maradék családot is kiszakították a nyugalmas légkörből. A salgótarjáni gettóba kerültünk, ahol szüleim megbecsültségének köszönhetően egy szekérnyi élelmiszert juttattak el a hozzánk, így nem nélkülöztünk” – emlékszik vissza István. Meglehet, talán tudatosan próbálja felejteni az 1944-ben történteket. Előzetesen tudtam róla, hogy nem könnyen beszél a deportálásról és az átélt meghurcoltatásról. Mint egy érthetetlen, szürreális festmény képeiként idézi meg Auschwitzot is, ahol első nap elválasztották anyjától és nővérétől. Este már tudta, hogy sosem látja édesanyját többé, mert a gázkamrába vitték. Később meglátta édesapját a szomszédos barakkban, ahonnan munkába szállították. A gyermekek mind gázkamrában végezték a munkaképtelenekkel együtt. A 14 éves István a „cigány barakk” mellé került. Augusztusban közöttük élte meg, ahogy rövid időn belül megsemmisítik őket. A „cigányok legalább nem hagyták magukat. Kövekkel dobálták az SS-katonákat” – idézi fel a halálba űzöttek horrorját.

 

„Volt egyszer egy otthonom, hazám…”

Mivel termetes legény volt, könnyebben tudta 17 évesnek hazudni magát a szelektálás alkalmával. Így került 10 nap után egy környékbéli fegyvergyártó üzembe, ahol több héten át dolgozott. „Mi ott alighanem sokat tettünk azért, hogy Hitler végérvényesen elveszítse a háborút” – fogalmaz, utalva arra, hogy sorozatban gyártottak selejtes alapanyagokat – szándékosan és a hozzá nemértés miatt is. Egy műhelybaleset következtében megsérült, alkalmatlanná vált a gépi munkára. Egy újabb transzport következett. Ezúttal Mauthausenbe került, ahol újabb lehetetlen helyzetet élt át: ezredmagával egy hatalmas teheruszály mélyébe terelték. Két napot töltöttek ott a Duna vizén lebegve, tökéletes tanácstalanságban. Így folytatódott a fiú sodródása. A következő hetekben lebetegedett, szinte a végső elgyengülés állapotába került, gyakorlatilag senkire nem számíthatott már. Ekkor érkeztek meg a felszabadító amerikai katonák, közöttük egy katonaorvos. Főhősünk nem volt magánál. Arra emlékszik, hogy az orvos hosszabb ideig gyógyította, majd felajánlotta, elviszi magával Amerikába, örökbe fogadja, mert nincs gyereke. István azonban haza akart menni. Bár ezzel az epizóddal kapcsolatban Sasvári úr hangsúlyozza: „Nekem volt egyszer egy otthonom. Oda akartam visszamenni. De én már nem jöhettem HAZA, hanem csak VISSZA Magyarországra, mert engem a hazám elüldözött”. Miután az egyházasdengelegi pusztán semmit és senkit nem talált, a Vác melletti Kosdra ment, ahol lesoványodott nővérét találta. A nagyszülők háza kifosztva, a padlón kellett aludniuk. „Én munkát találtam kocsisként, a nővérem főzött, nem is tudom, miből…” – mondja. Meglátogatta sohasem látott rokona, aki Vácra költöztette, a felesége házába. Gyámja lett, közben pedig kiforgatta mindenükből. A család megmaradt vagyonát is eladta. A gyermek a váci piaristákhoz került, ahol 1948-ban sikeresen leérettségizett. Annyira hálás volt nekik, hogy amikor nehezebb idők jártak a vallásos intézményekre, így a piaristákra is, ő volt az egyetlen, aki azt mondta az osztályból, nem lesz hajlandó elmenni a Mindszenthy elleni tüntetésre, mert ő a „katolikus egyháztól csak jót kapott”. Rebellis alkata nem ekkor mutatkozott meg utoljára: a következő évtizedekben több alkalommal is meggyűlt a baja a kommunista államhatalom alkalmatlan és abszurd elvtársaival. Idővel a kommunista pártból is kizárták.

Hogy lesz valaki a haza védője akkor, amikor úgy érzi, nincs is hazája, mert az elárulta őt?

Az érettségi után a 19 éves Sasvári István egyik barátjával közösen keresi fel az Országos Magyar Repülő Egyesületet. A holokauszt sokkjá­ból ocsúdva egy dolog érdekli igazán: repülni szeretne. El, messze a valóságtól, a felhők felé vágyik. Hosszú évek telnek el, egy kibontakozó Rákosi-rendszer minden fejetlenségével, kegyetlenségével, amíg az ambiciózus fiatalember eléri célját. A magyar honvédség szovjet típusú átalakításának kellős közepén abszurd helyzetekben lépked egyre előrébb a ranglétrán. Maga is nevetve legyint a történet felidézésekor. Szentesen, majd Szolnokon kap repülő kiképzést. Alig egy év után Budapestre, a Honvéd Akadémiára kerül. Utóbbi helyen az egykori vezérezredes, 1956 egyik hőse, Király Béla volt a parancsnok. Azzal, hogy Sasvári sor-őrmesterből rövid időn belül zászlós lesz, a hadseregszervezés és benne a repülő hadosztály teljes káosza is kibontakozik. „Király egy fenomenális ember volt, aki idővel koncepciós per áldozata lett, igaz, élve szabadult” – véli Sárvári, aki több alkalommal is volt kihallgatáson a parancsnok irodájában. „Voltak bizonyos kihágásaink a pesti éjszakában, de kinek nem… Király korrekt volt, és tudta, hogy a mi szándékaink, elhivatottságunk komoly, és hogy nem árthatunk senkinek” – meséli. Idővel a Honvéd Akadémiáról Kunmadarasra, majd Kecskemétre kerül, ahol a MIG vadászrepülő-hadosztályon folytat­ja katonai pályafutását. 1952-53. kü­lönösen feszült légkörben zajlik: az ország hadi vezetése – a repülőegységeket külön készenlétben tartva – látszólag készen állt arra, hogy megtámadja „láncos Tito Jugoszláviáját”. Akkor valóban úgy tűnt, éles bevetésekre kell felkészülniük. Ezekben az években több alkalommal is hitegették, hogy „most már valóban közel a lehetősége annak, hogy repülhessen”. A feszültség közepette sem tudta megfejteni, hogy vajon miért is szolgálja az országot azok után, ami történt vele és családjával pár évvel korábban. Talán valami tudat alatti biztonságot, hovatartozás érzését élhette át bajtársai között. Pedig 1956-ban majdnem elhagyta az országot is. Emlékszik a pillanatra, ahogy ránéz az akkor alig egyéves gyermekére, mielőtt elhagyja otthonát egy hadgyakorlat miatt, és úgy dönt, ő nem megy sehová. 1956-ról különben azt gondolja, hogy „egy szép mozgalom volt egészen addig, amíg ki nem nyitották a börtönöket, és a köztörvényesek ki nem szabadultak”. Számára azokban a napokban ismét felsejlett az antiszemitizmus rémisztő jellege.

A későbbi megtorlásokat és a konszolidációt követően jogi diplomát szerez. A sereg és családjának fenntartása mellett három év alatt abszolválja a hat évnyi tananyagot. Jogi doktor lesz, a következő évtizedek számos rendeletének és intézkedéseinek hivatalos megfogalmazója.

1954-ben az Országos Légvédel­mi Parancsnoksághoz kerül. Ké­sőbb a harcálláspont egyik váltásparancsnoka 24 órás „szikla” el­he­lyezésben az ország légterének biz­tosítása, a Parancsnoksághoz tartozó készültségi erők vezetése és az országban „ideiglenesen” tartózko­dó szovjet légvédelem irányítása volt a feladata. Ezt követően a ve­zérkar mozgósítási és hadkiegészí­tési csoportfőnökségére került ki­emelt főtisztként. Ezekben az években a Budapesti Honvéd birkózó szakosztályát is segíti mint sport­vezető. Folyamatosan sportol, edz, versenyeket szervez és szakosztályt menedzsel. Azokban az években sem a holokausztról, sem pedig a zsidóságról nem beszél senkivel. Ez egészen a rendszerváltásig nagyjából az egész társadalmat jellemzi. Sasvári úr katonás rendben szolgálja a néphadsereget. Bizalmas feladatok operatív kivitelezéseihez kérik tanácsait. 1974-ben felkérik egy vietnámi kiküldetésre. 11 hónapra utazik az ázsiai országba, ahol Észak- és Dél-Vietnám lakosai kö­zötti frissen megkötött nemzetközi békeszerződés ellenőreként tevékenykedik. Nincs unalmas élete.

A közel egy éves küldetésre – amelynek részleteibe nem kívánt kitérni – ma is büszkén gondol vissza: a különleges szolgálatra, amely­re először kérték fel a Magyar Nép­köztársaságot a párizsi béke­szer­ződésben meghatározottak vég­re­hajtására.

Kiölték belőlem a vallásosságot

Amikor látogatásom vége felé, annyi felemásra sikeredett, bizonyos pers­pektívából még így is magasröptűnek nevezhető repülős történet után próbálom inkább spirituális magasságok felé terelgetni a beszélgetést, szóba hozom a zsidóságot. „Olyan diktatórikus rendszerekben éltem, ahol kiölték belőlem a maradék zsidóságomat is” – fogalmaz Sasvári. Az idős férfi, ha csak teheti, péntek esténként útra kel budai otthonából, és legfőképpen a kórus énekei miatt látogatja a Dohány utcai körzetet. „Nincs semmilyen hivatalos kapcsolatom a magyar zsidóság képviselőivel. Voltam többször is Izraelben, a magyar katonai delegáció tagjaként. Később is hurcibáltak engem mindenfelé, mondván, ott az auschwitzi tetoválás a karomon, és a magyar zsidóknak mindig is lehet közönséget szervezni Izraelben” – meséli, de diplomáciai ösztöneire hallgatva inkább arra kér, ne nevesítsük azokat a zsidó közszereplőket, akiknek elfogadta a meghívásait. Sasvári társaságát pedig elég sok zsidó vezető is kereste korábban. 55 év szolgálat a hadseregben megkérdőjelezhetetlen példájává teszik őt a magyarságára (is) büszke magyar zsidóknak. Természetes, hogy mindez önmagában nagy „PR-értéket” képvisel. Az, hogy mégsem hallunk róla sokat, az elsősorban azért lehet, mert a zárkózott, büszke férfi sosem keresete a nyilvánosságot. Ennek egyik oka a holokauszt alatt átélt privát traumája, amit nem akar mindenki számára „nagydobra verni”, a másik pedig a személyes habitusa: egy szerény, tetteknek élő ember karaktere.

Városi legendák szerint évekkel ezelőtt sokat tett azért, hogy hivatalosan is megalakuljon a magyar hadsereg zsidó tábori lelkészi szolgálata. Ezzel kapcsolatban sem kíván a részletekbe bocsátkozni. De arra megkér, hogy ha esetleg a Károly körút 20-as szám környékén járok valamikor, ugyan vigyem már be Köves Slomónak azokat a fotókat, amelyek pár hónapja készültek, akkor, amikor a korábbi tábori rabbi lakásában kereste fel Sasvárit. A levelet ugyanis visszahozta a postás. A fotókat, amelyen az EMIH vezető rabbija a tfilint köti fel az idős úr karjára, nekem is megmutatja.

„Emlékeztem az imára, de most volt életemben először az, hogy meg is értettem, mit jelent, ha rajtam van a tfilin” – mondja, és megint párás lesz a szeme, ahogy a szülei képe felé fordul. Nyilvánvalóan azért is, hogy ne lássam könnyeit.

 

Wallenstein Róbert riportja

 

A cikk az Egység 126. számában jelent meg.

  • Küldés emailben