Eszter királyné, aki eredetileg a héber Hádászá nevet kapta, a babilóniai Istár női istenség nevét viselte a külvilág felé.
Istár a szerelem istennője volt.
Az Istár, akárcsak a hozzá hangzásában nagyon hasonló star szó csillagot jelent.
Eszter nagybátyja vagy unokatestvére, akit egyszerűen a „zsidó” jelzővel illetnek, az akkád Marduktól eredeztetheti a nevét, Mordechájt. Marduk Babilónia főistene volt. Bár e nevek eredete cseppet sem kóser, a bibliai hősök emlékére mégis mindkettő népszerű még a legvallásosabb körökben is.
A Hádászá (vagyis mirtusz) egy magyarázat szerint részint arra utal, hogy Eszter nagyon szerény volt (a mirtusz egyforma, kis méretű, zöld leveleivel, apró fehér virágaival és rejtőzködő, lilás bogyótermésével nem túlságosan feltűnő növény), és nem akart kitűnni, részint pedig arra, hogy bőrének zöldes fénye volt. Vannak, akik szerint a zöld színt spirituális szempontból kell értelmezni: a zöld két ellentétből, a napot, a melegséget, a tüzet jelképező sárgából és a hűvösséget, a tisztaságot jelképező kékből áll össze. Eszter képes volt arra, hogy egyesítse magában ezt a kettőt.
A négy növényből álló szukoti csokorban a mirtusz a szemet szimbolizálja, ez is Eszterre utal, aki képes volt a rejtettet is megtalálni, a történet mögött rejtőzködő Istent.
Egy másik magyarázat a „menyasszony” jelentésű akkád szóhoz köti e nevet, és azt mondja, hogy a Hádászá név az Eszter kiegészítése volt, mivel a szerelem istennőjét gyakran menyasszonyként ábrázolták Mezopotámiában. Ahogy a héber Hádászának fellelhető akkád nyelvű magyarázata, úgy a minden valószínűség szerint az akkádból származó Eszternek is van héber jelentése és magyarázata.
Purim egyik legfontosabb üzenete, hogy ott is megtalálhatjuk Istent, ahol mindenki számára úgy tűnik, hogy nincsen jelen.
Purim története jóval a tóraadás után játszódott, ezért nem szerepel a Tórában. Purim tehát nem tórai, hanem rabbinikus, a rabbik által elrendelt ünnep. Vagy mégsem így van? Hiszen a Tórában minden benne van, ami a világ teremtésétől fogva egészen a világ végéig történt és történni fog.
Így szólt az Örökkévaló:
Én pedig teljesen elrejtem színemet [szó szerint: rejtve rejtőzködöm – hászter ásztir] azon a napon mindama gonoszság miatt, melyet elkövetett, hogy más istenekhez fordult. (5Mózes 31:18)
Ezt a mondatot magyarázta tovább a breszlávi Náchmán rabbi: És még a legjobban elrejtett rejtőzködésben is mindig ott van az egyetlen áldott Isten, aki még az ember által átélt legnehezebb pillanatokban is ott van, támogat és segít minket. Aki hisz az Örökkévalóban, azzal még a legnagyobb bajban is ott van. Az Örökkévaló Neve a legrejtettebb dolgokban is benne van.
A „rejtve rejtőzködöm” kifejezés arra utal, magyarázzák a bölcsek, hogy kétszeresen rejtőzött el purim idején az Örökkévaló: fizikai és spirituális szempontból egyaránt. Eszter maga is elrejtőzködött és titkolta zsidó származását, miközben megtartott minden parancsolatot. Képes volt arra, hogy megtalálja Istent akkor is, amikor mások nem látták Őt.
A Báál Sém Tov azzal a példával világította meg ezt a fajta felügyeletet, hogy Isten olyan, mint az apa, aki elbújik a fia elől, de közben egy pillanatra sem téveszti szem elől, és a rejtekhelyéből is vigyáz rá.
Az egyetlen ünnep, amely örökre fennmarad
Azt írják a zsidó bölcsek, hogy a jövőben minden ünnepet eltörölnek majd, kivéve purimot. Hogyan értelmezhetjük ezt? Hiszen a purim sokkal kisebb léptékű csodára emlékeztet, mint például peszách. Purim hétköznapra esik, nem jár munkatilalommal vagy olyan, szemmel látható szentséggel, mint a tórai ünnepek.
A varsói születésű Yitczhak Hutner rabbi (1906-1980), a XX. század egyik nagyszerű amerikai tóramagyarázója a következő példát hozta erre. Egy ember zseblámpával kereste a társát a sötétben. Amikor végre kiért a világosságra, már nem volt szüksége a fényforrásra, eloltotta a lámpáját, mert már jól látott. Egy másik embernek nem volt zseblámpája, ő kizárólag egyéb érzékeire – hallás, szaglás, tapintás – támaszkodva kereste a társát. Amikor kiért a világosságra, e tapasztalatai nem vesztek el, és továbbra is használni tudta azokat.
A példázatban a fényre, a világosságra való kiérkezés a messiási korszak fényét jelenti, amikor az Örökkévaló hatalmas erősségű fénye nyíltan világítja majd be az egész Földet. Ebben az időben a korábbi csodákra, például a peszáchi csodákra már „nem lesz szükség”, hiszen a sokkal hatalmasabb fény elnyomja majd a csillogásukat. Purimkor azonban Isten rejtőzködött, sötétben volt. Szükségünk volt arra, hogy egyéb érzékeinket is használjuk ahhoz, hogy érzékeljük a csodát, az isteni jelenlétet. A „hatodik érzék” akkor sem tűnik el, amikor kilépünk a világosságra, ezért purim ünnepe is örök időkig fennmarad majd. A fény nem látszik a fényben, a belső fény azonban örök.
Minél inkább fókuszálunk a külsőre, annál távolabb kerülünk Mennyei Atyánktól és a zsidók belső egységétől. Ahhoz, hogy igazán meg tudjuk élni az egymásért vállalt felelősséget, szükséges, hogy átéljük belső identitásunkat és a belső szépséget lássuk meg.
A Talmud a következő példával világítja ezt meg: Eszternek hét szolgálólánya volt. Minden nap más szolgálta őt, így tudott emlékezni arra, hogy melyik nap a szombat, ráadásul a szombati szolgálólánynak nem tűnt fel, hogy úrnője szombatot tart és másként viselkedik, mint hétköznapokon. Ez is Eszter egyik stratégiája volt a rejtőzködésre, valódi hite elrejtésére. Ám ahelyett, hogy a lányokat Vasárnap, Hétfő, stb. nevekkel illette volna, inkább a teremtés hét napjának legjellegzetesebb momentumairól nevezte el őket: Fény, Transzcendencia, stb.
Végül, bár Eszternek nem ez volt a célja, mindannyian betértek a zsidóságba, mivel azáltal, hogy jobban megismerték önmagukat, képesek voltak eldönteni, kik is akartak lenni valójában.
Felhasznált irodalom: