Yitzchak rabbi 36 éven át szolgálta a zsidó közösséget a napsütötte Kaliforniában. Az egyszer vidám, máskor felkavaró életképeket felvonultató történetei nemrég jelentek meg egy Chábád-újságban, amelyet a VINnews amerikai ortodox hírportál is közölt.

„1985 nyarán, miután elvégeztem egy kétéves slichut képzést a Los Angeles-i Yeshiva Ohr Elchonon Chabadban – kezdi visszaemlékezését Yitzchak Sapochkinsky rabbi – meghívást kaptam, hogy segítsek Moshe Bryski rabbinak minél több embert elérni a Conejo-völgyben, egy kisvárosokból álló területen, 30 mérföldre Los Angelestől északnyugatra. 

Egy maroknyi család, amely már egy ideje a Westlake Village-i zsinagógába járt, elkezdte megtartani a szombatot, és megkérték Bryski rabbit, hogy szervezzen minjánt a szomszédságukban is. Nekem pedig amellett, hogy Bryski rabbinak segédkeztem, a feladataim közé tartozott a Héber Iskola vezetése, a felnőttek oktatása és a közösségi ünnepek szervezése is.

Miután Montréalban nőttem fel, csábított a gondolat, hogy Dél-Kaliforniában töltsem a telet, emellett izgalmas kihívás volt Agoura Hillsbe és Oak Parkba, gyakorlatilag alvóvárosokba kiküldetésre menni. Megkaptam a Rebbe áldását és kezdetét vette az utazás.

Itt van a világ negyedik legnagyobb zsidó közössége

Tudta, hogy a jiddis volt a harmadik legelterjedtebb nyelv Montrealban?

A haszid tanításokban nagy hangsúly helyeződik arra, hogy minden tapasztalásunkban felismerjük az Örökkévaló közreműködését, hogy értékeljük minden egyes zsidó különlegességét és örömmel teljesítsünk minden egyes micvát és jócselekedetet. Báruch háSém, hála az Örökkévalónak, amikor a 36 éves küldetésemre gondolok, akkor számtalanszor megfigyelhettem és gyakoroltam ezeket a tanításokat.”

Hüpe a sugárút felett

„Kiküldetésem első nyarán egyszer csak megcsörrent a telefonom. Kiderült, hogy egy férfi hamarosan házasodik, de még a hüpe előtt szeretne tfilint kötni. Megkérdeztem, melyik szállodába menjek, mire azt mondták, hogy az esküvő nem szállodában lesz.

– Oké, akkor melyik rendezvényterembe menjek? – megint nemleges választ kaptam, nem rendezvényteremben lesz az esemény, mondták.

– Értem, akkor melyik zsinagógában lesz? – próbálkoztam tovább, mire a következőt válaszolták:

– Nem is zsinagóga, a szertartás Nyugat-Hollywoodban lesz a Sunset és a Sweetzer sarkán. Ha odaér, megérti.

A rejtélyeskedés borzasztóan kíváncsivá tett. Los Angeles egyik legforgalmasabb utcasarka nem éppen a legideálisabb esküvői helyszín az elképzeléseim szerint, dehát Los Angelesben soha nem lehet tudni.

Egy Szilícium-völgyi cég éppen akkor talált fel egy új mikrochipet, amelyet a Sunset sugárúton egy óriásplakáton reklámoztak. Azért, hogy a cég még inkább felkeltse az arra elhaladók figyelmét, egy Ferrarit ajánlottak fel annak, aki a legtovább tartózkodik az óriásplakát állványán.

Igen, nem beszélek félre, ez valóban megtörtént. A nem mindennapi kihívás decemberben kezdődött 45 versenyzővel, júniusban pedig még hatan voltak versenyben, akik nem voltak hajlandók feladni a versenyt. (Ha nem biztos benne, hogy mit is takar egy állványon élni, akkor gondoljon az evésre, alvásra, bármire, amit az emberek a hétköznapjaikban a földön tesznek. A versenyzők naponta csak párszor és csak rövid szünetekre mászhattak le.)

A cég végül úgy döntött, hogy befejezi a versenyt, és a Ferrari értékét elosztja a hat legkitartóbb résztvevő között. Az egyik döntős, egy zsidó származású férfi, az utolsó állványos éjszakáján elhatározta, hogy ott fog megházasodni.

A magasan az utcák fölé emelt hüpe persze bámészkodók százait és sok TV csatornát is a helyszínre vonzott, hogy tanúi legyenek a történelmi eseménynek. A különc vőlegény pedig az izgalmak és felhajtás ellenére kötelességtudó módon kötötte fel a tfilint.”

Autóvontatás helyett…

„Adam Eisenberggel éppen elkezdtük átvenni a bár micvá leckéjét, amikor Bryski rabbi hívott és egy szívességet kért tőlem: „A nyári táboros tanácsadók visszarepültek New Yorkba és véletlenül magukkal vitték a kocsikulcsokat. Az autót el kell vontatni, viszont az ingyenes szervizhívásaimat elhasználtam már az AAA-nál (Automobile Association of America). El tudnád vontattatni a te tagsági kártyáddal?”

Elnézést kértem Adamtől és tárcsáztam az ismerős számot. Míg a keleti parti táboros tanácsadók mindig tele voltak élettel és energiával, addig ez nem volt elmondható az általunk használt, adományozott járművekről. Ebből kifolyólag legtöbbünk a gyorstárcsázáson tartotta az AAA-t.

A Dél-Kaliforniai Autóklubot hívta – kezdte az unott hang – az én nevem Hank. Miben segíthetek?” S én, valamilyen oknál fogva ahelyett, hogy azt válaszoltam volna: „Jó napot Hank, a tagsági számom a következő, és az autómat kell elvonatatni”, azt mondtam neki, hogy „Jó napot Hank. A nevem Yitzchak.”

Hogy mi a neve? – kérdezte döbbenten Hank. 

Yitzchak – ismételtem meg magam, majd folytattam. Figyeljen, a nevem Yitzchak Sapochkinsky. És most mi lenne, ha tovább lépnénk a tagsági számomra?

– Yitzchak? A nevem Chaim!

– Várjunk csak. Az előbb nem azt mondta, hogy Hanknek hívják?

– Igen. De Chaim voltam, amikor még New Yorkban éltem. Hymie, amikor Középnyugatra költöztem. És amikor a nyugati partra értem, Hank lett belőle. De az apámat Yitzchaknak hívják!

– Ez nagyszerű Hank – válaszoltam – mert az én apámat meg Chaimnak hívják. Tehát most Jicchák ben Chájim beszél Chájim ben Jicchákkal.

És aztán mindenről beszéltünk, csak éppen az autó elvontatásáról nem. Hank váratlanul megkérdezte tőlem, hogy ortodox zsidó vagyok-e, majd a következőt mesélte el:

– Két héttel ezelőtt egy egészségközpontban edzettem, ott találkoztam egy ortodox palival, aki nagyon kedves volt. Csak ezt akartam még elmondani neked – mondta. Én viszont nem voltam biztos, hogy tényleg csak ezt akarta elmondani, vagy valójában azt akarta mondani, hogy a vallásos zsidókkal eddig rossz tapasztalatai voltak.

A szokásostól eltérően hirtelen rákérdeztem, hogy mégis melyik helyen edzett, nem mintha bármit is változtatott volna ez akármin. –  A Westlake Sporthouse-ban, de miért? – kérdezett vissza.

– Hank, nem fogod elhinni, de tudom, kivel találkoztál! A Westlake Sporthouse egy mérföldre van az otthonomtól, és csak egyetlen férfi van a környéken, aki még edzés közben is kipát hord. A neve Eli, vagyis Jay.”

– Pontosan! Ő az! – kiáltott fel Hank.

– De nem csak ennyi, Hank. Jay fia, Adam éppen itt ül mellettem, és türelmesen várja, hogy végre elkezdhessük a közös tanulást a bár micvájára.

Amikor elmeséltem a történetet Jaynek, ő mosolyogva végighallgatott, de azt mondta, hogy nem emlékszik Hankra. – Hogy lehet ez? Dehát csak két hete volt! – csodálkoztam rá. Jay pedig azt felelte: 

„Azért nem emlékszem rá, mert két hete nem csak egy emberhez voltam kedves. Akárhová megyek próbálok kidus háSémet csinálni. Tudom, hogy felelősséggel jár kipában járni, mert az emberekben sok tévhit és előítélet van a vallásos zsidókkal kapcsolatban, ezért igyekszem mindenkivel barátságos lenni.”

Akit kétszer temettek el…

„Két héber középiskolai diákunk édesanyját félrediagnosztizálták, s mire az orvosok rájöttek a tévedésre, már késő volt, és az asszony elhunyt. A megtört szívű apa felhívott, hogy szervezzem meg a temetést, én pedig átbeszéltem vele a zsidó temetés alapjait és a siva törvényeit.

Másnap a temetőben rémülten konstatáltam, hogy az asszony egy kékeszöld színű fémkoporsóban van. Az előző nap elfelejtettem hangsúlyozni, hogy a hagyományainknak megfelelően egyszerű fakoporsót használunk. Most már késő volt. 

A szertartás után, éppen hogy visszatértem a Chábád-házba, a temetőből hívtak fel, hogy a sírba helyezés után megsérült a koporsó és visszahívtak, hogy legyek jelen az újratemetéskor. Azonnal felhívtam a gyászoló férjet, akivel közöltem a borzasztó fordulatot, majd finoman rákérdeztem, hogy miért fémkoporsót választottak. Erre a férfi elmondta, tudja, hogy egyszerű fakoporsót kellett volna használni, de a felesége kedvenc színe a kékeszöld volt és a gyerekek ezért ezt választották.

A szívem megszakadt, amikor gyengéden elmagyaráztam, hogy a fiatalok így akarták kifejezni az anyjuk iránti tiszteletüket, ami valóban megható, azonban még sosem láttam ilyesmit korábban, és lehetséges, hogy az Örökkévaló küldött üzenetet és adott lehetőséget, hogy mégis követhessük az ősi hagyományokat. A család ezután beleegyezett, hogy a délutáni újratemetéskor  az asszony a tradícióknak megfelelően kapja meg a végtisztességet.”

Fenyegetésből életmentés

„Amikor Agoura Hills-ben új bevásárlóközpont nyílt, akkor azt javasoltam a marketingvezetőnek, hogy szervezzünk oda hanuka fesztivált, amely előnyös lehetne nekik is. Bár a koncepció idegen volt számukra, tetszett nekik az a lehetőség, hogy több száz embert vonzhatnak az új helyre. Szerveztünk egy nagy koncertet, látkeszt osztottunk és egy 6 méter magas hanukia meleg fényében ünnepeltünk.

A következő évben azt vettük észre, hogy Agoura Hills főutcáján lévő boltok ajtóin a „Boldog Hanukát” és a „Boldog ünnepeket” táblák lógnak. Más ünnep nem is volt név szerint megemlítve. S míg ez bennünk örömöt, addig egy ott lakó nőből haragot váltott ki. Ez a nő egy este felhívott, s megfenyegetett, hogyha idén is meg merjük gyújtani a hanukiát, akkor ő egy 15 méter magas keresztet fog mellette meggyújtani és 300 emberrel készen áll, hogy bojkottálják a bevásárlóközpontot is, amely a helyet biztosítja. Minket hibáztatott minden rossz dologért, ami vele történt, pedig nem is ismertük egymást.

A feleségemmel nem igazán tudtuk, hogy mit kezdjünk a fenyegetőzéssel. Vajon komolyan gondolta? Tényleg százakat képvisel, ahogy állította? Vagy csak egy elkeseredett magánakcióról van szó? Kicsit megdöbbentett minket az antiszemitizmus ezen formája, hiszen addig egyáltalán nem tapasztaltunk hasonlót, de végül úgy döntöttünk, hogy mi csak a közelgő ünnep minél szebb és nagyobb megünneplésére koncentrálunk.

Emlékeztettem mindenkit arra, hogy a Rebbe mindig arra bíztatott bennünket, hogy ha csapás ér minket, akkor kétszerezzük meg erőnket. Ezért azt javasoltam a többieknek, hogy ne csak a terv szerint folytassuk az előkészületeket, hanem válasszunk egy második várost is és ott is szervezzünk egy ünnepséget.

Ez a hajnali négy órakor hozott döntés egy emlékezetes hanuka fesztiválhoz vezetett Venturában, az Agoura Hills-től 30 mérföldre fekvő kisvárosban. Az aznap este kiáradó öröm és lelkesedés nyomán néhány hónappal később Yehoshua B. Gordon rabbi egy új Chábád-házat nyitott Venturában.

Megőriztük a lendületünket és a következő évben már Simi Valley bevásárlóközpontjában is hanuka fesztivált tartottunk, amely mint utólag széles körben nyilvánossá vált, szó szerint egy ember életét mentette meg. Történt ugyanis, hogy egy egyedülálló apa egy szörnyű balesetben elveszítette két gyermekét, s annyira megtört, hogy úgy érezte képtelen tovább folytatni az életét. Egyetlen megmaradt lányát hanuka este moziba vitte, azzal a szándékkal, hogy még egy utolsó vidám estével kedveskedjen neki, majd éjszaka véget vet az életének.

Amint beléptek a bevásárlóközpontba megdöbbenve hallották a zsidó élőzenét, amely a hanukai ünnepséghez vonzotta őket. Jay – a srác, aki mindenkivel kedves – azonnal behúzta a férfit a táncolók közé, akit teljesen magával ragadott a felszabadult boldogság, a gátlások nélküli zsidóság öröme. Azon az éjszakán a férfi úgy ment haza lányával, hogy újból értékelték a jiddiskájtot és az életet!”