A háború kitörése újabb bevándorlási hullámot indított el Ukrajnából Izraelbe. Legutóbb a krími konfliktus idején volt ez így. A televíziós csatornák élőben közvetítik a bevándorlók első csoportjainak érkezését. Vannak, akik izraeli családtagjaiknál kezdenek új életet, mások állami befogadóközpontokban kaptak szállást, mint Tatjána, akit az északon fekvő Náhárijába irányítottak két gyermekével. Legidősebb fia Dnyipróban maradt, hogy felvegye a harcot az orosz csapatokkal.
„Valóságos csoda, hogy sikerült eljutnunk idáig” – mondja. A közelében ülő nő messze nem ilyen nyugodt. Lélekben ő még Harkovban van. Éppen telefonon beszél ott ragadt ismerőseivel. „Sok a halott a városban” – mondja zokogva.
A hét elején már három repülőjárat érkezett, a fedélzeten 300 új bevándorlóval. Az biztos, hogy ez még csak a kezdet. Vannak, akik tízezer, mások százezer emberrel számolnak, nem számítva azokat a menekülteket, akik nem jogosultak az állampolgárságra és humanitárius alapon lépnek Izrael területére, ahol hosszú távú vízum és munkavállalási engedély várja őket. Az izraeli belügyminisztériumban azt is elképzelhetőnek tartják, hogy a konfliktus kiszélesedik és más országokban is sok zsidó dönt az alija mellett.
A zsidók bevándorlását intéző Zsidó Ügynökség (Szochnut) kelet-európai alijáért felelős igazgatója, Román Polonszki jól ismeri az ukrajnai terepet. 67 évvel ezelőtt ő maga is az ukrajnai Odesszában látta meg a napvilágot, abban a városban, amely feltehetően az inváziós csapatok következő célpontja lesz. A könnyebb ügyintézés miatt Polonszki Jeruzsálemből Budapestre tette át a székhelyét.
„A szovjet időkben nőttem fel, ukránok, oroszok, moldávok és zsidók között. Egy orosz-ukrán háború körülbelül annyira volt reális, mint a marslakók támadása” – mondta Polonszki, aki 1990-ben, a nagy, szovjet alijahullámmal érkezett Izraelbe.
Akkoriban mindenki „oroszoknak” hívta a bevándorlókat, pedig csupán egyharmaduk érkezett Oroszország területéről. A második harmad Ukrajnában, a harmadik pedig az összeomló Szovjetunió többi tagállamának valamelyikében élt korábban.
A Szochnut összesen tíz képviselőt küldött Magyarországra, Lengyelországba, Romániába és Moldovába, hogy a határon fogadni tudják a menekülőket. Összesen 2100 szállodai szobát foglaltak le, hogy legyen hol megpihenni az embereknek, mielőtt a repülőtérre vinnék őket.
A költséges művelethez jelentős összeggel járult hozzá a Fellowship of Christians and Jews nevű szervezet, amelyet elsősorban Izrael-párti amerikai protestáns közösségek támogatnak. Polonszki már 2014-ben is az ukrán aliját segítette, amikor a szakadár területekről menekültek zsidók Izraelbe.
„Az egy kis volumenű akció volt. Ami most történik, az egészen más kategóriába tartozik” – értékelte a helyzetet.
Az izraeli bevándorlás után érdeklődők számára telefonvonalakat nyitottak a Szochnut ikonikus, jeruzsálemi főhadiszállásán, amely előtt 1948-ban az ország függetlenségének kikiáltását ünnepelték, az erkélyről pedig Golda Meir integetett. A háború első három napjában 6 ezer hívást fogadtak.
A határállomásokon szolgáló izraeli hivatalnokok arról számolnak be, hogy elsősorban nők, gyerekek és idősek keresik meg őket. A 18 és 60 év közötti férfiakat ugyanis nem engedik ki az országból az ukrán hatóságok az általános hadkötelezettség miatt. Budapesten éppen zsidó táborok ifjúsági vezetői tartottak konferenciát, amikor kitört a háború. A résztvevők között volt 60 ukrajnai fiatal is, akik hamar rádöbbentek, hogy nem tudnak hazajutni. Végül Izraelbe utaztak tovább, mindössze annyi csomaggal, amennyit a rövid budapesti tartózkodásukra hoztak magukkal.
Ukrajnában mintegy 200 ezer olyan ember élhet, aki jogosult a bevándorlásra, tehát zsidó származású, vagy egy zsidó származású személy házastársa. A Szochnut különböző oktatási programjain és táborain 24 ezren vettek részt, őket név szerint keresik most meg és ajánlják fel a segítségüket a szervezet munkatársai. További feladat megszervezni a maradás mellett döntő zsidók biztonságát a háborús övezetekben, ahol az orosz bombázás mellett fosztogatóktól és fegyveres milíciáktól is tartanak.
„A helyzet a közeljövőben drámaian romlani fog, ezért nem alszunk sokat” – mondta Polonszki.
A Szochnut forró drótját egyébként nemcsak Ukrajnából tárcsázzák. Egyre több hívás érkezik Oroszországból és Fehéroroszországból is, mert a szankciók a gazdaság összeomlását okozzák. Az elmúlt évtizedek viszonylagos nyugalmat és a zsidó élet felvirágzását hozták ezekben az államokban, ám ennek, úgy tűnik, hamarosan vége.
Mi lesz a most érkezőkkel?
Alex Rif az ukrajnai Csernovicban született 1986-ban és még gyermekkorában Izraelbe vándorolt, most Tel-Avivban él. Bátyja a maradás mellett döntött és az oroszországi Kazanban lakik. Bár ott nincs háború, az élet egyre nehezebb, ahogy a nemzetközi vállalatok elhagyják Oroszországot, a bankok pedig korlátozzák a pénzfelvételt. Emellett a vasfüggöny ismételt leereszkedése lelkileg is nagyon megviseli az embereket.
Alex szerint hatalmas bevándorlási hullám várható Izraelben:
„1990-ben sem gondolta senki, hogy hamarosan egymilliónál is többen érkeznek, de így lett. Arányaiban ez olyan volt, mintha az Egyesült Államok befogadta volna Franciaország és Hollandia teljes lakosságát. Izraelnek hosszú távú tervet kellene készítenie a bevándorlók számára, de a belső politikai viszályok miatt ez nehézkesen halad.”
Alex emlékszik arra, hogy a Szovjetunióból érkező orvosok és mérnökök sokáig csak fizikai munkát kaptak és – a számos nem zsidó bevándorló miatt – a vallásos közösségekben minden „oroszra” gyanakodva tekintettek.
„A kormánynak meg kell értenie, hogy Izrael nem az egyetlen lehetőség a menekülő zsidók előtt. Abban jók vagyunk, hogy miként kell idehozni az embereket, de az igazi kérdés az, hogy maradásra is tudjuk-e bírni őket. A legutóbbi bevándorlási hullámmal érkezettek itt maradtak. Remélhetőleg ők fognak segíteni a menekülők beilleszkedésében.” – jelentette ki.