12. ? Naftali Kraus: A 613 parancsolat

Mózes Negyedik Könyve – (Bámidár … Mász’e)

MÓZES NEGYEDIK KÖNYVE

BÁMIDBÁR SZAKASZA

melyben nincs egy micvá sem

***

 

NÁSZÓ SZAKASZA

benne 7 tevőleges és 11 tiltó parancsolat

 

(362) KIKÜLDENI A TISZTÁTALANOKAT A TÁBORBÓL (N’A)

És szólt az Örökkévaló Mózeshez, mondván: Parancsold meg Izrael fiainak, hogy küldjenek ki a táborból (vagyis távolítsanak el) minden poklost és mindenkit, aki (fehér)foIyásos, és aki halott által tisztátalan.” (4Móz 5:1-2).

Itt, miután beosztották a táborozás mikéntjét és a rendezett vándorlás rendjét, szükség volt megőrizni a tábor tisztaságát. Elsősorban egy sor beteget (köztük talán fertőzőket) kellett elkülöníteni. Ezt úgy oldották meg, hogy a felsorolt kategóriákat kizárták a táborból. Mivel három tábor volt – ez a kizárás differenciálisán történt.

A három tábor közül a legbelsőbb és legszentebb az úgynevezett „isteni tábor” volt (máchné Schiná), ahol a pusztabeli hajlék, majd később a jeruzsálemi Szentély állott, A másik, sokkal kisebb, az isteni tábor körül volt, a levita tábor (máchné levijjá). Ezt a leviták lakták, akik a Hajlék (Szentély) körül táboroztak, és azt őrizték. A harmadik és legnagyobb tábor a népé volt (máchné Jiszráél).

Nos, a poklost (leprás, mecórá) mind a három táborból ki kellett zárni. A (fehér)folyásos betegeket csak az első két kategóriából kellett kizárni (Schiná és levijjá), míg – aki halott érintésétől lett tisztátalan – annak csak a Sechiná területére (Hajlék, Szentély) volt tilos a bemenetel, de a másik két táborban tartózkodhatott.

Később, Jeruzsálemben, a poklosoknak, akiket mindhárom táborból kizárták – tilos volt a város területén lakniuk. Ez volt a máchné Jiszráél. A leviták tábora a Templomhegy falától terjedt, magáig a Szentélyig, míg a Szentély belső körlete volt az isteni tábor.

Chinuch szerint a szentség és a tisztátalanság nem lakhatnak együtt. Ezért kellett a tisztátalanság különböző kategóriáit eltávolítani a szent városból, vagy annak bizonyos részeiből.

Ugyanez volt az eljárás a többi régi, fallal körülvett városban is. A Királyok könyvében találjuk, hogy Szamária ostrománál kulcsszerepe volt annak a négy poklosnak, akik a városfalon kívül táboroztak (2Kir 7:3). Később külön házakat (telepeket) létesítettek, amelyekben a poklosok elkülönítve laktak (bét há-chofsit). A legismertebb Uzijáhú (Ázárjáhú) király esete, aki nem volt kohanita, de magának vindikálta a Szentély-szolgálat jogát és poklos lett. Ekkor eltávolították a trónról és hátralevő életét egy ilyen poklosházban töltötte, míg fia régensként uralkodott helyette. (Lásd 2Kir 15:5, valamint 2Krón 26:19-23).

Napjainkban nem aktuális, ámbár innen ered az az aktuális tilalom, hogy zsidóknak tilos a háláchá szerint a Templomhegy egyes részeire felmenni, mivel mindannyian halottak érintésétől vagyunk tisztátalanok (Lásd a vörös tehén micváját a CHUKÁT hetiszakaszban – 397. micvá).

 

(363) A BŰNVALLOMÁS KÖTELESSÉGE (A)

Vallják meg vétküket, amit elkövettek …” (4Móz 5:7).

Ha valaki meg akar térni és szánja-bánja vétkeit, akkor elsősorban meg kell hogy vallja azokat. Mégpedig nyilvánosan és nem a négy fal között. Van egy előírt szöveg a bűnvallomásra: „Kérlek Istenem, vétkeztem, bűnöztem stb. (áná há-Sém chátáti, áviti, pásáti…)”, és utána fel kell sorolnia a vétkeket.

Maimonidész szerint a bűnvallomás eszköz az ember kezében, hogy megszabaduljon vétkeitől, azáltal hogy felismeri cselekvése indítékait, és meggyőzi magát azok ártalmas voltáról. Bölcseink jelszava szerint a múlt megbánása és a jövőre vonatkozó fogadalom („soha többé”) az a keret, amiben a bűnvallomás helyet foglal. Ez tulajdonképpen a megtérés első fázisa, mivel az ember nem kezdhet új életet, amíg fel nem számolta a múltat és teremtett tabula rasát, hogy tiszta lappal folytathassa,

A Szentély idejében a vétkes hozott egy áldozatot, és annak bemutatása során mondta el a bűnvallomást. Mióta nincs Szentély az áldozatok helyét az ima és a jótékonyság foglalta el – de a bűnvallomás, mint fontos lélektani eszköz, változatlanul rendelkezésünkre áll. Természetesen ez nem elég: ha valaki lopott, köteles megtéríteni a kárt, illetve visszaadni az elorzott javakat, mielőtt bűnvallomást tehetne.

Ide kapcsolódik az, amit már elmondottunk: embertársaink ellen elkövetett vétkekben a jom kippur sem hoz bűnbocsánatot, amíg a vétkes meg nem követi felebarátját.

Chinuch szerint a bűnvallomás azt mutatja, hogy a vétkes hisz abban, hogy van aki látja cselekedeteit, amit nem tud eltagadni, Maga a vétek nyilvános bevallása, és az, hogy megbánta reményt keltő arra nézve, hogy többé nem fog elkövetni hasonló vétket.

Mindig érvényes és aktuális, mindenütt (külföldön is), mindenkire nézve. Aki nem tesz bűnvalíomást legalább jom kippurkor – az áthágta ezt a micvákötelességet. „Jaj annak az embernek, aki meghal anélkül, hogy bűnvallomást tenne” fejezi be a Chinuch fejtegetését.

Náchmánidész közöl egy ősi szöveget, amelyet egy haldokló mond. Ez bűnvallomás de egyben könyörgés is, hogy Isten gyógyítsa meg. Azonban ha mégis meghalna,legyen halálom megbocsátás minden vétkemre.”

 

(364) A HŰTLEN ASSZONY ÉS FÉLTÉKENY FÉRJ TÖRVÉNYE (N’A)

Szólj Izrael fiaihoz, és mond meg nekik: ha egy férfi felesége letér a helyes útról, és hűtlen lesz férjéhez […], és megszállja őt (a férjet) a féltékenység szelleme […], vezesse a férfi a feleségét a kohanitához…” (4Móz 5:12-15).

Törvényes eszköz, melynek célja kiiktatni a féltékenység szellemét, azáltal hogy meggyőzően bebizonyítja a gyanúsított asszony ártatlanságát, vagy – ha a férj gyanúja megalapozott ennek az ellenkezőjét. Ebben az esetben a házaspár köteles elválni.

Mit tett a kohanita a gyanúsított nővel?

A procedúra, röviden. Ha a férj meggyanúsítja feleségét, hogy kapcsolata van valakivel, kell hogy figyelmeztesse, két tanú előtt: ne „rejtőzzön el” az illetővel, vagyis ne találkozzon vele négyszemközt, mások jelenléte nélkúl. Ha az asz- szony eltekintett a figyelmeztetéstől a férj joga de nem kötelessége – volt, őt a Szentélybe citálni, és az illetékes kohanita elé állítani. Az figyelmeztette az asszonyt, kérte, vallja be, ha a vád igaz, és akkor nem esik bántódása, de el kell válnia, anélkül hogy a házasságlevele által biztosított összeget megkapná.

Ha a nő váltig hangoztatja ártatlanságát, a kohanita előkészít egy „keserű víz” elnevezésű italt, és azt megitatja az asszonnyal, miután figyelmeztette: ha valóban ártatlan, a víz nem okoz semmi bajt, de ha vétkes és megcsalta férjét, akkor hasa felpuffad, ami nyilvánvalóvá teszi vétkét. Az asszonyt nem lehetett kényszeríteni a víz megivására, de ha visszautasítja azt, férje köteles elválni tőle {mint abban az esetben, ha bevallja vétkességét). Ha ártatlannak bizonyult – vagyis a „keserű víz” nem volt rá hatással – erre az esetre a Tóra jutalmat ígér neki: gyermekáldást (fiúkat!) és könnyű szülést.

Mindennek előtt szögezzük le: már a második Szentély végnapjaiban (vagyis 2000 évvel ezelőtt) Jochánán ben Zákkáj törvényen kívül helyezte az egész procedúrát, azzal az indokolással, hogy „amikor elterjedtté, mindennapivá vált a házastársi hűtlenség – már nem volt hatása a keserű víznek”. (Szotá 47a). Jochánán egy prófétai verssel támasztotta alá érvét, hogy a „vízpróba” már nem aktuális: „Nem büntetem meg leányaitokat, ha paráznák, sem menyeiteket bár házasságtörők, mert a férfiak is félrelépnek a paráznákkal, és együtt áldoznak az oltári kéj nőkkel” (Hóséá 4:14).

Innen az eklatáns bizonyítéka annak, hogy a férjnek csak akkor van joga féltékenykedni, ha ő maga ezen a téren minden gyanún felül áll. Hanem -a „keserű víz” nem működik.

Napjainkban, a „modern” társadalomban, ahol a „nyitott házasság” a divat – vannak, akik képtelenek megérteni a szotá törvény emberiességét, amennyiben védelmet biztosít az asszonynak, férje alaptalan? vádaskodásai ellen. A világ népeinél az asszony a férj tulajdona volt, aki azt tehette vele, amit akart, meg is Ölhette, ha házasságtörésen kapta, vagy akár csak gyanúsította. A Tóra ezt meghiusítja, azáltal, hogy törvényes eljárási keretet biztosít a férj által felvetett gyanú kivizsgálására, mikor is a legmesszebbmenőbb szankció a válás volt (Chinuch).

Ne tévedjünk, ha van két tanú a házasságtörésre – a Tóra halálbüntetést ír elő, mind a férfinak mind a nőnek, de ezt már 2000 éve nem alkalmazzák. Itt arról van szó, hogy a férj gyanúsít, anélkül hogy gyanúja igazolható lenne két tanú által.

A „keserűz” hatása minden bizonnyal pszichológiai volt. Maimonidész szerint (Tévelygők Útmutatója 3:49) a szotá törvényének nevelő, visszatartó hatása volt, mivel a nők mindent elkövetnek, hogy gyanún felül álljanak, és ne kelljen nekik a megszégyenítő procedúrán átesni, „aminél még a halál is jobb”.

Náchmánidész, aki csodát lát a vízpróbában (amiben lehetne egyfajta igazmondó készüléket látni), helyesen jegyzi meg, hogy ez az egyetlen eset a Tórában, ahol az égiek közbenjárását kérik egy vitatott ügy eldöntéséhez. J. H. Hertz rabbi, aki ezt „istenítéletnek” nevezi, elmondja, hogy ilyesmi dívott a nyugat-európai népeknél is, „egészen a késői középkorig”. R. Jechiél Cvi Moskovits, emléke legyen áldott, aki több könyvem szaklektora volt – írja a szakaszhoz fűzött magyarázatában (Nászó, Dáát-Mikrá), hogy Hamurábi törvényeiben (132. cikkely) – amit szeretnek egyesek Mózes Tórájához hasonlítani -, „a házasságtöréssel vádolt asszonyt bedobták a folyóba, és ha belefulladt – vétke »bizonyítást« nyert…”

A Tóra szerint az egész dolog önkéntes, mivel a gyanúsító férj nem köteles feleségét a kohanita elé citálni, és az asszony nem köteles inni a „keserű víz”-ből.

A 17. század eleje körül élt „Kli Jákár” (R. Slómó Efrájim Luntsic) szerint, a vízpróba hatása vesebaj volt. S. D. Luzatto méhsüllyedésről beszél. Ávráhám Ibn Ezra „titkot” említ, de Luzatto felfedi a titkot (a kohanita mérget kevert a vízbe, ha meg volt győződve az asszony bűnösségéről) és azt „őrület”-nek nevezi.

A legjobb bizonyíték a teljes egyenjogúságra férfi és nő kozott, hogy itt bölcseink szerint, a csábítót is ugyanaz a büntetés éri, mint a házasságtörő asszonyt, „mivel ő csábította el, és vette rá az asszonyt, hogy »fütyüljön« férjére és ezzel tönkretett egy családot…” (Z. Szorockin rabbi, Oznájjim lá-Torá című könyvében.)

A két Talmud teljes traktátust szentel a témának (mászechet Szotá), ahol a procedúra aprólékosan le van írva.

A midrás elbeszél egy történetet két nővérről, akik férjnél voltak, és két különböző városban laktak. Egyiküket gyanúsította férje és Jeruzsálembe citálta. Az elment nővéréhez, elmondta, hogy áll a helyzet, mire nővére azt mondta, hogy ő elmegy helyette, mivel nagyon hasonlítottak egymáshoz. Ruhát váltottak, és amaz elment, megitta a keserű vizet, és nem lett semmi baja. Amikor hazament, a gyanúsított nővér élébe szaladt, és mikor örömében össze-vissza csókolta, megérezte a keserű víz szagát és szörnyethalt. (Tánchuma Buber, Nászó 10, valamint Bá-midbár Rabbá, Nászó.)

Napjainkban nem aktuális.

 

(365) A FOGADALOMTEVŐ NÖVESSZE NAGYRA HAJÁT (R’A)

„…hosszúra növessze haját…” (4Móz 6:5).

A fogadalomtevőnek héberül názir – több micvát szentel a Tóra, a legtöbbjük tiltó micvá (lásd a továbbiakban). Ki az a fogadalomtevő? A zsidó fordítások itt nem fordítják le a názir szót, hanem az eredeti hébert használják, mivel annak magyar fordítása, remete, szerzetes és a zsidó fogadalmár sem ez, sem az.

A zsidó fogadalmát egy olyan ember, aki Istennek tetsző életet akar élni. Vagyis nem elégszik meg a parancsolatok előírt betartásával, hanem távol akarja tartam magát a világ hívságaitól, és szent életet akar élni. Ha a Tóra nem határolná körül miből állhat ez a názirság, akkor azt lehetne hinni, hogy a fogadalomtevő köteles böjtölni hétről hétre, sanyargatni magát, vállalni a cölibátus bilincseit stb. Az eredmény valóban remete lenne, vagy akár egyfajta szerzetes.

Ezt kiküszöbölendő, a Tóra megrajzolta a názir életvitelének határait. Először is, ha nem említette mennyi ideig akar názir lenni akkor ez nem lehet több mint 30 nap. Továbbá: a názirt kötelező, magára vállalt megszorítások száma három:

Tilos a haját levágatnia, és annak szabadon kell nőnie.

Tilos bort inni vagy a szőlő egyéb termékét élvezni, ideértve a mazsolát is.

Tilos halott közelébe mennie.

A zsidó életfelfogás ellene van minden önsanyargatónak ami ellentétes az Örökkévaló által teremtett élettel. Az életet megszentelni – az egy dolog, de ez nem jelent remeteséget vagy szerzetesi életmódot. Mivel a názirnak fogadalma lejártával áldozatot kellett hozni, voltak bölcseink között olyanok, akik ezt rovására írták, és azt mondták, hogy a názir vétkezett mivel megvonta magától a bor örömét ( A bor felvidítja az ember szívét…” Zsolt 104:15), és ezért kell áldozatot hoznia, hogy engesztelést nyerjen vétkéért.

Mások a názir vétséget magában a fogadalomban latjak, mivel minden önkéntes önsanyargatás (fölösleges böjtök is) szükségtelen és így ártalmas. A jeruzsálemi Talmud idézi egy tanaita mondását, miszerint az ember köteles minden fele csemegéből enni, amit a szeme lát (Kiddusin 4:2).

Ígv a fogadalom időtartamának maximálása és az önsanyargatás mérséklése – azáltal, hogy csupán három, nem is legnehezebb dologról van szó – megadta a lehetőseget a szentes életre, de behatárolta azt a szélsőségek elől.

Manapság nem lehet názir fogadalmat tenni, mivel nincs Szentély, ahol áldozatát bemutathatná. Ennélfogva – mondja Maimonidész ha valaki mégis fogadalmat tesz (és külföldön él, ahol egyáltalán nem érvényes a fogadalom) ráveszik arra, hogy állijázzon és itt „örök názir lesz, hacsak közben fel nem épül a Templom. így aztán a micvá egyben aktuális, is meg nem is.

A háláchá szerint van lehetőség az efajta fogadalom feloldására is, ép ügy, ahogy fel lehet oldani más fogadalmat is, ha a bölcsek találnak kiutat (hogy nem így mondta, nem így gondolta stb.).

Simon ben Sátách, a nagy tanaita, Alexander Jánnáj Hasmoneus király sógora, állandó vitában állt a királlyal, aki hajlott a szadduceusok felé. Egyszer feljött a délvidékről 300 názir Jeruzsálembe, és kérték, mentsék fel őket a názirság alól. Ha nem a fogadalom leteltével mindegyiküknek 3-3 bárányt kellett hozni áldozatul és nem volt nekik. Ben Sátách a királyhoz fordult segítségért; oldják meg a dolgot felesben. Adjon a király 450 bárányt és Simon is ad ugyanannyit. A király beleegyezett, és adatott 450 bárányt a nyájából. Utána besúgták neki, hogy Simon az ő részét nem teljesítette, nem adott egy bárányt sem...

Jánnáj kérdőre vonta Simont; miért csaptál be? Nem csaptalak be mondta a tanaita mind a 300 názir dolga rendbejött. A fele befejezte a fogadalmat, és bemutatta a tőled kapott 450 bárányt, a másik fele pedig felmentést kapott tőlem, a háláchá alapján. Vagyis társasviszonyunk úgy működött, hogy te a vagyonodból és én az enyémből (a Tórából) adtunk (Brésit Rábbá 91:4-5).

 

(366) A FOGADALOMTEVŐ BOROTVÁLÁSA ÉS ÁLDOZATA (R’A)

…mutassa be áldozatát az Örökkévalónak” (4Móz 6:74),
„És borotválja le a názir a fejét…” (4Móz 6:78).

A názir procedúra befejező aktusa két részből áll: az elfogadott időtartam leteltével ami minimum 30 nap a názir leborotválja fejét, és megválik nagyranőtt hajától. Valamint hoz négy áldozatot: egy fiatal kost égőáldozatként (olá), egy nőstény juhot vétekáldozatként és egy kost békeáldozatként. Ezen kívül kell hogy hozzon egy ételáldozatot is (minchá).

Ha a periódus közben meghalt valakije, és tisztátalanná vált (lásd az előző micvát) – ez megszakította a fogadalom folyamatosságát. Ez esetben leborotváltatta haját, majd a nyolcadik napon megtisztult, és újra kezdte a fogadalom teljesítését, miután hozott két galambot áldozatként.

Mivel a názir fogadalom egyik eleme a hosszú hajnövesztés, logikus hogy befejeztével levágatja haját, amelyet elégetnek a békeáldozattal együtt. Csak ezután ihat a názir bort.

Ez a micvá is csak részben aktuális, mint az előző.

 

 (367) KOHANITA ÁLDÁS – MINDEN NAP (R’A)

És mondta az Örökkévaló Mózesnek: szólj Áronnak, és mondd meg neki így áldjátok meg Izrael fiait…” (4Móz 6:22-23).

A kohanita áldás (birkát kohánim), mint a neve is mutatja, a kohaniták, Áron leszármazottai jussa. Tévedés ne essék: nem a kohanita áldja meg a zsidó népet, hanem az Örökkévaló. A kohanita csak földi tolmácsolója az itt adott szövegnek, amihez nem tehet hozzá, és nem vehet el belőle.

Valamikor a kohaniták a Szentélyben mondták el ezt a – háromszoros – áldást: reggel, rögtön az állandó áldozat (támid) bemutatása után. A Szentélyen kívül a 18 áldásba volt beiktatva ez a szöveg, és itt is naponta mondták. Ez a szokás máig is – Izraelben. Külföldön csak ünnepeken áldják a kohaniták a népet a három zarándokünnepen, újévkor és az engesztelő napon.

Mivel a szöveg adott, bármilyen kohanita, még a tudatlan (ám-há-árec) is felmehet az emelvényre (duchán – innen a kifejezés „duchenolni”), ha csak nem található nála egyike a hat kizáró oknak: beszédhibás, valamilyen testi fogyatékosságtól szenved, ha gyilkos vagy bálványimádó, ha olyan fiatal hogy még nem nő a szakálla; ha ittas, vagy ha nem mosott kezet.

A bevett szokás az, hogy a leviták öntik le a kohaniták kezeit az áldásmondás előtt. Ha nincs levita – ezt az elsőszülöttek teszik. Kohanita aki megtagadja az áldást – áthág három parancsolatot. Az áldás szövege:

Áldjon meg téged az Örökkévaló, és őrizzen meg!
Ragyogtassa az Örökkévaló reád arcát, és legyen hozzád kegyelmes!
Fordítsa az Örökkévaló arcát feléd, és szerezzen neked békét!”
(4Móz 6:24-26).

Az áldás előtt a kohaniták maguk is áldást mondanak (a micvára), amelyben áldják az Örökkévalót, aki megszentelte őket Aron szentségével, és megparancsolta nekik, hogy megáldják népét, Izraelt, szeretettel. Ez előfeltétel: a kohanitának szeretnie kell azokat, akiknek Isten áldását tolmácsolja.
Mindig, mindenütt aktuális – férfi kohanitáknak.

 


(368) A FRIGYLÁDÁT VÁLLON KELL VINNI (N’A)

Kehát fiainak nem adott (szekereket), mert szent az ő szolgálatuk […] vállon vigyék (a frigyszekrényt)”. (4Móz 7:9).

A moduláris, szétszedhető Hajlékot, amelyet a zsidók a pusztai vándorlás során magukkal vittek a leviták feladata volt szétszedni, összerakni és szállítani. Erre kaptak Mózestól a törzsek főnökei által adományozott szekereket es ökröket. A frigyládát, a menórát, az asztalt és az arany oltárt, a levita Kehát család fiai szállították vállukon. Azokat tilos volt szekérre tenni szentségük miatt. Rudakon vitték, amelyek rá voltak erősítve a frigyszekrényre, melyben benne volt a két isteni kőtábla.

Chinuch azzal magyarázza vállon vitelt, hogy az nagyobb tisztesség, mint szekérre tenni. „Illő és megfelelő, hogy a legszentebb emberek (a leviták) vigyék-hozzák a Hajlék legszentebb instrumentumait.” Ez annyira érthető és egyértelmű, hogy az iskolás gyerekek is megértik – teszi hozzá a Chinuch.

Tragikus illusztrációja a micvának – ami Dáviddal történt. Mikor felvitette a frigyszekrényt Jeruzsálembe (Kirját Jeárimböó, ahová a filiszteus fogságból visszatérve került [lásd részletesen 1Sám 4-6. fejezetek]) megfeledkezett erről a micváról és egy új szekérre tétette a frigyládát. Amikor egy fordulónál a frigyláda megbillent és majdnem leesett – a szekér egyik vezetője, Uzá, megfogta a ládát, hogy le ne essen, és legott szörnyethalt. Dávid ekkor annyira megrettent, hogy nem is akarta a frigyládát felvitetni Jeruzsálembe, hanem otthagyta egy helybeli zsidó házában. Csak három hónappal később vitette fel, miután megnyugodott – de ekkor már vállon vitték (2Sám 6:13).

Hogy lehet az, hogy Dávid ekkorát tévedett egy egyértelmű micvával kapcsolatban. A Talmud (Szotá 35a) úgy magyarázza, hogy isteni büntetés volt Dávidnak, amiért a Tórát „dalok”-nak nevezte (Zsolt 119:54). „Mondá neki az Örökkévaló: A Tórát nevezed te „dalok”-nak?l Meglásd hogy elgáncsollak (vagy vétekbe hozlak) egy olyan dologgal, amit az iskolás gyerekek is tudnak (hogy a frigyládát csak vállon szabad vinni).”

Steinsalz rabbi, Talmud-magyarázatában, megismétli a kérdést: hogy lehet az, hogy Dávid és egész Izrael ekkorát tévedett? Megfeledkeztek volna arról, hogy a frigyszekrényt vállon kell vinni? Az egyik válasz: azt hitték, hogy ez a tilalom csak a pusztában volt érvényben, annál is inkább, mert amikor a filiszteusok visszaküldték a fogságból ők is egy szekérre tették, s még csak nem is új szekérre.

Napjainkban nem aktuális, mivel nincs frigyszekrény, és nincs Szentély, ahová be kellene vállon vinni...

 

 

Tiltó micvák

 

(369) NE MENJEN BE TISZTÁTALAN A SZENTÉLYBE! (N’A)

…és ne tisztátlanítsák meg táborukat, ahol én lakozom körükben” (4Móz 5:3).

A 362. micvá tiltó megfelelője (Mechiltá). Ott előírja, melyek azok a tisztátalansági kategóriák, amelyeket el kell távolítani a táboron kívülre, amíg meg nem tisztul azáltal, hogy alámerül a mikve vizében. Minden ilyen embernek, mielőtt megtisztult volna tilos a szentély körletébe bemenni (Chinuch). A micvá okát és értelmét lásd fent (362).
Nem aktuális.

 

 (370) A GYANÚSÍTOTT NŐ ÁLDOZATA OLAJ NÉLKÜL (N’A)

Akkor vezesse a férfi a feleségét (akit házasságtöréssel gyanúsít) a kohanitához, és hozza áldozatát érte, egytized éfa árpalisztet: ne öntsön rá olajat…” (4Móz 5:15).

A szotá törvényeit, értelmét és részleteit – lásd fent a 364. cselekvő micvában. Itt a Tóra arról az áldozatról beszél, amit a férj köteles hozni, amiért megengedte, hogy a helyzet idáig fajuljon ő is vétkes ebben. Az áldozatra tilos volt olajat önteni, mivel bölcseink szerint (Szotá 14:a) az olaj a fényt jelképezi, míg a gyanúsított feleség a sötétben tette, amit tett (ha a vád bebizonyosodik). Miért van árpából az áldozati liszt és nem búzából? Azért, mert amit tett, azzal úgy viselkedett, mint egy állat, amely nem ismeri párját, és bárkivel összeáll – ezért legyen áldozata állati eledel (ugyanott). Egyébként egy tized éfa az körülbelül 3-6 liter (J. Z. Hertz).
Nem aktuális.

 

 (371) A GYANÚSÍTOTT NŐ ÁLDOZATA TÖMJÉN NÉLKÜL (N’A)

…és ne tegyen rá tömjént…” (4Móz 5:15).

Lásd az előző micvát, valamint a 364. cselekvő micvát, amely a házasságtöréssel gyanúsított feleség ügyét tárgyalja. Itt arról van szó, hogy a férj által hozott áldozatra, amely árpából volt, tömjént sem szabad tenni.

Miért?

Chinuch ugyanazt mondja, mint az olajra. A tömjén egy előkelő, nemes anyag, amit a gyanúsított nő nem érdemel meg. Továbbá mondja Chinuch az ősanyákat nevezi a hagyomány tömjénnek, egy bibliai vers alapján, (Énekek Éneke 4:6), ez a nő pedig elhagyta az ősanyák nemes viselkedését (Tánchumá, Nászó).

 

 (372) NE IGYON A FOGADALOMTEVŐ BORT, SZESZESITALT (R’A)

Tartózkodjon (a fogadalom tevő) bortól és szeszesitaltól, ne igyon borecetet, vagy szeszesitalból készült ecetet…” (4Móz 6:3).

Itt és a továbbiakban a zsidó fogadalomtevő (názir) tiltó micvái – mit nem szabad neki tenni, fogadalmából kifolyólag, minimum 30 napig, ha nem említette mennyi időre kíván názir lenni.

A micvá bevezető részletes 2 tevőleges micváját – lásd 365-366. A Tóra itt is, mint sok helyütt máshol, megduplázza a micvát, annak cselekvő és tilalmi részére bontja – s mindez a nagyobb nyomaték kedvéért, és azért hogy a micvá megszegői dupla büntetést kapjanak.

A bortól és szeszesitaltól való tartózkodás a názir egyik alapvető kötelessége. Chinuch szerint a tilalom fennáll,’de mivel a názir nem hozhat áldozatot (mert nincs Szentély), így csak részben aktuális. A gyakorlatban napjainkban nincsenek názirok.

 

 (373) NE EGYEN A FOGADALOMTEVŐ SZŐLŐT (R’A)

…és szőlőt ne egyen…” (4Móz 6:3).

Ez csatlakozik az előző micvához. Minden, ami a borral kapcsolatban van – tiltva van neki. A bort a szőlőből préselik – tehát tilos szőlőt ennie, hogy ezzel is távolabb kerüljön a lehetőségtől, hogy a micvát megszegje. Bölcseink gyakran hangoztatott mondása (más dolgokkal kapcsolatban is, ahol „kerítést készítettek a Tórának): Menj, menj, körös-körül, mondják a názirnak, ne is közelíts a szőlőskerthez!” (Sábbát 13a; stb.).

 

 (374) NE EGYEN A FOGADALMÁR SZÁRÍTOTT SZŐLŐT (MAZSOLAT)

…se szárított szőlőt (mazsolát)…” (4Móz 6:3).

Ne okoskodjon, és „ne mondja azt, hogy mivel a változott formában megváltozott a neve, és most már nem szőlőnek hívják, hanem mazsolának, és így szabad enni” – az írás kimondja, hogy a mazsola is tilos a názirnak.

 

 (375) NE EGYEN A FOGADALMÁR SZŐLŐMAGOKAT (SEM) (R’A)

Fogadalma egész ideje alatt ne egyen semmit, ami a szőlőtőn terem, se magját…” (4Móz 6:4).

Lásd az előző tilalmakat.

 

 (376) NE EGYE A FOGADALOMTEVŐ A SZŐLŐ HÉJÁT (R’A)

…se héját.” (4Móz 6:4).

A tilalom ötszörözése bor, szőlő, mazsola, magja és héja arra mutat, mennyire komolyan veszi a Tóra a názir fogadalmat. Chinuch hozzáteszi, hogy „mindezek növelik és erősítik az ember ösztön-életét, vagyis rosszra való hajiamat, ahogy azt tudják a természettudósok “.

Mivel az emberek általában nem eszik a szőlő héját és magjait, hanem van, aki ki is köpi azokat lehet ezt esetleg ugy értelmezni, hogy ha például valakinek tilos egészségügyi okokból csokoládét enni az ne tartson maga előtt egy tábla csokoládét, de még annak fedő csomagolását sem mert ezáltal kísértésbe jöhet, hogy megszegje az orvos tilalmát.

 

 (377) NE BOROTVÁLJA LE A NÁZIR HAJÁT IDŐ ELŐTT (A)

Fogadalma egész ideje alatt borotva ne érintse fejét…” (4Móz 6:5).

Ez a fogadalomtevő második kötelezettsége: nem levágatni/borotválni haját, amíg a fogadalom érvényben van ahogy már mondtuk minimum harminc napig. Lásd fent a 365. tevőleges micvát aminek tükörképe ez a tiltó micvá.
A Chinuch szerint aktuális napjainkban is.

 

 (378) A FOGADALMÁR NE MENJEN BE ODA, AHOL HALOTT VAN (A)

Názirsága idején ne menjen be olyan helyre, ahol halott van.” (4Móz 6:6).

Ez a fogadalmár harmadik kötelezettsége: mivel ő most egy “szent ember”, nem érintkezhet halottakkal, és nem is lehet egy fedél alatt velük. Akárcsak a kohaniták, a názír is egy olyan kategória, amelynél a szellemi tisztaság megköveteli, hogy tartózkodjon a tisztátalanságoktól és egy holttest tisztátalan nem higiénikus, tisztasági szempontból, hanem szellemi értelemben a Tóra rituáléja szerint.
A Chinuch szerint aktuális napjainkban is.

 

 (379) MÉG KÖZELI ROKONAI TETEMÉVEL SEM ÉRINTKEZHET (A)

Ne tisztátlanítsa meg magát, apjáért, anyjáért, fivéréért, nővéréért, ha meghalnak…” (4Móz 6:7).

Egy názírnak még a szüleitől is távol kell tartama magát, ha meghaltak, és ebből a szempontból szigorúbb elbírálás alá esik, mint egy egyszerű kohanita. Csak a főpapra (kohén gádol) vonatkozik az, hogy szülei teteméhez sem közelíthet (lásd 3Móz 21:11 – 293. micvá).

Ennek okát a Chinuch abban látja, hogy a kohanita beleszületett a dologba, nem szabad választásából lett pap. A názir viszont önként választotta ezt az életmódot, és lett a szentség zászlóvivője – ha ideiglenesen is. így neki szigorúbban kell eljárnia, mint az egyszerű kohanitának.

A gyakorlatban egy názir, akárcsak a kohanita, nem mehet be egy temetőbe, nem vehet részt temetésen stb. A Chinuch szerint aktuális.

 

 

 BÖHÁÁLOTCHÁ SZAKASZA

benne 3 tevőleges és 2 tiltó parancsolat

 

 

 (380) A MÁSODIK (PÓT) PÉSZÁCH TÖRVÉNYE (N’A)

A második hónapban (ijjár) a 14. napon tartsák meg (a pót-pészáchot)…” (4Móz 9:11).

Ügy tűnik, ez lenne az egyetlen micvá, amelyben a Tóra második terminust ír elő, egy be nem tartott parancsolat teljesítésére. Ez az úgynevezett pészách séni (második pészách, vagy pót-pészách), ami az emberek kezdeményezésére jött létre. A Tóra elbeszéli, hogy a pusztabeli vándorlás elején a zsidók megtartották a pészách ünnepét, annak előírt rendje és módja szerint. Azonban voltak emberek, akik éppen akkor tisztátalanok voltak, és nem volt módjukban a többiekkel együtt ünnepelni.

Ezek odaléptek Mózeshez és Áronhoz és panaszkodtak: miért legyünk megrövidítve, azért mert véletlenül és ideiglenesen tisztátalanok voltunk az adott időpontban? Ez mindenkivel előfordulhat. Miért nem ünnepelhetünk a többiekkel együtt?

Mózes azt mondta: várjatok, megkérdezem az Örökkévalót, mi a teendő? Azonnal jött a válasz: nemcsak az, aki tisztátalan volt, hanem azok is, akik úton voltak, és nem tudták a pészáchi áldozatot a Szentélyben bemutatni kapnak egy második lehetőséget, egy hónappal később.

Ez, egyébként egyike annak a négy esetnek, amelyekben Mózes nem tudta mi a törvény és kérdést intézett az Örökkévalóhoz. A másik három: a) Clofchád lányai (vajon öröklik-e apjukat, akinek nem volt fiú-gyereke vagy sem), b) a szombatszegő rőzseszedő, c) az istenkáromló.

A Chinuch szerint pészách, a csodák ünnepe, amikor az Örökkévaló változtatott a természet rendjén, hogy megmentse a rabszolságból kivonuló zsidókat – arra is utal, hogy a világot Isten teremtette, valamit a semmiből (jés méájin). Ennélfogva lehetetlen, hogy ilyen nagy ünnepből ki legyenek zárva bizonyos zsidók csak azért mert távol voltak Jeruzsálemtől vagy mert tisztátalanok voltak. Ezek kapnak egy lehetőséget pótolni az elmulasztottat – egy hónappal később, hasonló feltételek mellett. Aki azonban nem volt távol, és nem volt tisztátalan, hanem kényelmi szempontokból akarná az ünnepet elhalasztani egy hónappal, annak büntetése a már említett kárét.

A néhai lubavicsi rebbe, a hatodik, Joszéf Jichák Schneurson, szokta volt mondani, hogy ez a micvá arra tanít, hogy semmi nem megy veszendőbe, nincs ferfállen (jiddisül: elveszett valami). Minden hanyagságot be lehet pótolni, csak akarni kell.

Nem aktuális, amikor nincs Szentély. Ma szokás meghagyni pészáchról egy kevés maceszt, és azt megenni ijjár 14-én a pót-pészách emlékére és tiszteletére. Azok, akik pészáchkor nem esznek maceszgombócot rituális okokból – ezt pészách sénikor pótolják.

 

 (381) MACESZT ÉS KESERŰ GYÖKERET ENNI A PÓT-PÉSZÁCHON (N’A)

„…kovásztalan kenyérrel és keserű füvekkel egyék (az áldozni húsát az ijjár 14~i pót-pészáchkor),” (4Móz 9:11).

Ez az előzőhöz kapcsolódó külön micvá, amely előírja, hogy a késve hozott pészáchi áldozatot ugyanúgy egyék, mint az eredetit: macesszal és keserű gyökérrel.

Nem aktuális, mivel nincs Szentély.

 

 (382) KÜRTFÚVÁS A SZENTÉLYBEN ÉS HÁBORÚ ESETÉN (N’A)

„Ha háborúba mentek országotokban az ellenség ellen, aki szorongat benneteket, akkor fújjatok riadót a harsonákkal (kürtökkel) […] ugyancsak örömötök napján, ünnepeiteken és újholdjaitokon, fújjátok meg a harsonákat […], hogy legyenek emlékeztetők számotokra Istenetek előtt…” (4Móz 10:9-10).

Ezt megelőzően Mózes kapta parancsba, hogy készítsen magának két ezüst harsonát (kürtöt). Ez az ő személyes mievája volt, és ezt az első két harsonát csak ő használta.

Tulajdonképpen a kürt ugyanazt a feladatot töltötte be, mint a kos szarvából készített sófár. Ez olcsó volt és nagyon elterjedt, míg az ezüst harsona drága volt. Ennek folytán állapítja meg J. Z. Moskovits Tóra magyarázatában („Dáát Mikrá”) az ereci ásatások során nem találtak soha ezüst harsonákat. A Talmud szerint a harsona és a sófár egy és ugyanaz, csak az alapanyaga különbözik. (J. Z. Hertz nyomán itt a chácocrot – ott harsonának fordítjuk, mert magyarul a sófár is kürt).

Chinuch szerint a harsonák és a sófárok – hangja szíven ütötte az embereket, akik ezáltal teljes valójukkal ünnepeltek, vagy harcoltak. A pusztában a harsona a gyülekezet egybehívására szolgált (két hang). Ha azonban csak a fejedelmeket (a törzsek vezetőit) riadóztatták, akkor egy kürtjei is elég volt. A kürt formáját Titus diadalívéről ismerjük, ahol több elzsákmányolt kegyszer látható. Közöttük a hétágú menóra.

Napjainkban nincs kürt és csak a sófár funkcionál ros há-sánákor és jom kippur befejeztével.

Nem aktuális.

 

 

Tiltó micvák

 

 

(383) NEM HAGYNI A PÓT-PÉSZÁCH HÚSÁBÓL MÁSNAPRA (N’A)

„Ne hagyjanak belőle reggelig…” (4Móz 9:12).

Akárcsak az első, niszán-havi pészáchnál, itt sem szabad az áldozat húsából másnapra íjjár15-re – hagyni. Ez egy kúlön tiltó micvá, amely kiegészíti a cselekvőt. Értelmét lásd a B Ó hetiszakaszban (14. micvá).
Nem érvényes napjainkban.

 

 (384) NEM TÖRNI CSONTOT A PÓT-PÉSZÁCH ÁLDOZATBAN (N’A)

…és csontot ne törjenek el benne…” (4Móz 9:12).

Az előző vers folytatása. Az eredeti pészách minden törvénye érvényes a második pészáchra is. Értelmét, mint az előző ide vonatkozó tilalmat lásd B Ó hetiszakaszban.

Nem aktuális.

 

 

 SLÁCH LÖCHÁ SZAKASZA

benne 2 tevőleges és 1 tiltó parancsolat

 

 

(385) CHÁLÁ: A TÉSZTAÁLDOZAT TÖRVÉNYE (R’A)

Az első tésztátokból lepény adományt adjatok…” (4Móz 15:20).

A micvá: minden tésztából le kellett venni egy bizonyos mennyiséget, és azt a kohanitáknak adni, akik az Örökkévaló képviselői. Ez egyfajta adomány (trumá), ami a kohaniták juttatásainak szerves része. A mennyiséget bölcseink állapították meg. Egy ómernyi lisztből (körülbelül 3/4 liter) készült tészta – ez a minimum, ami chálá köteles. És mennyi a chálá (az adomány), amit kötelező az Örökkévalónak, vagyis földi képviselőjének, a kohanitának adni? A tészta 1/24 része egy magán háztartásban és ennek a fele a péknél. (Szifré).
Chinuch a micvának két okát/értelmét látja:
Az első, hogy az ember a kenyéren él, és naponta eszik kenyeret, ami teste fenntartásához szükséges. Ennél fogva adott neki az Örökkévaló egy micvát, ami a kenyérrel függ Össze, hogy a micvá betartása által naponta éltesse lelkét is.

További ok: a kohanita, aki el van foglalva a szent szolgálattal, ha csupán gabonát kapna, mint adományt, nehezére esne, és nem is lenne ideje azt megőrölni, megszitálni, tésztát dagasztani stb. így a tésztát készen kapja, és azt azonnal meg tudja sütni.

Általános ok, amely minden kohanita juttatásra vonatkozik, az hogy a nép köteles eltartani azokat, akik a szent szolgálattal foglalkoznak.

A micvá — a Tóra szerint — csak Erec Jiszráélben érvényes – és csak akkor, amikor a zsidók többsége ott él. Azonban bölcseink határozata értelmében külföldön is kell gyakorolni, hogy a micvá ne felejtődjön el. Ennél fogva mondjuk hogy részben aktuális. Mivel ma nem lehet a kohanitáknak adni (akik nem képesek megtisztulni és ily módon tisztátalannak számítanak) a gyakorlat az, hogy levesznek a tésztából egy kis darabot, azt elégetik, miközben elmondják rá az áldást, Ez egyike annak a speciális három micvának, amelyek a zsidó nőket kötelezik. A másik kettő: a rituális fürdő és a szombatbeköszöntő, péntek este gyertyagyújtás.

 

 (386) A CICIT (SZEMLÉLŐSZÁLAK) TÖRVÉNYE (A)

…készítsenek maguknak rojtot (szemlélőszálakat) ruháik szögleteire…” (4Móz 15:38).

A cicit („cicesz”) egy jellegzetesen zsidó ruhadarab. Olyan ruhára, amelyen szögletek (sarkok) vannak, tesznek egy nyolc fonalból álló rojtot, azon öt speciális csomózás van. A Tóra utasítás az, hogy az egyik fonalnak égszínkéknek kell lenni. Ezt a színt egy bizonyos kagylófajtából készítették, amely napjainkban nem ismeretes, és ezért a mai cicitek fonalai fehérek.

A Tóra törvénye szerint (amit bölcseink kiszélesítettek) csak gyapjúból vagy lenből készült ruha köteles a cicitre, s az csak nappal kötelező (mivel a Tóra azt írja, hogy „nézzétek (lássátok) és emlékezzetek”, és látni csak nappal lehet. Mások szerint mindig kötelező, éjjel nappal, és vannak chászídok, akiknek speciális négysarkú ruhadarabjuk van, amiben alszanak.
A mai háláchá szerinti gyakorlat nem a szögletes ruhákra tenni a fonalakat, hanem egy külön, ezt a célt szolgáló ruhadarabra, aminek neve árbá kánfot (négy sarkú, négyszögletes), vagy tálit kátán (kis tálit, vagy a kicsi (gyerek) tálitja, ellentétben a nagy tálittal, amit a reggeli imához használunk.

Bölcseink nagy becsben tartották a cicit kötelességét és kinyilvánították, hogy annak betartása egyenértékű a 613 micvá betartásával (Nedárim 25a). Ennek egy gimátriai (a betűk számértékének összegezése, mivel minden héber betű egyben egy számjegy is) számítás az alapja.

Tehát a C. I. C. I. T. betűk összesített számértéke – 600 (c = 90, i = 10, c = 90, i = 10 és t (táv) – 400. Összesen hatszáz.) Ehhez hozzá kell számítani a nyolc rojtot és a rajta lévő öt csomót és máris kijön a 613. Mások a tfillinnel és a mezuzával egyenrangúnak tartották a cicitet, és azt mondták, hogy az a zsidó, akinél ez a három megvan az nem vétkezik egyhamar.

A micvá szövege magában hordozza értelmét és célját: az „emlékezés” ige kétszer is előfordul a micvá indokolásában. Ha belegondolunk és emlékezünk a Tóra parancsolataira van remény, hogy erőfeszítést teszünk a parancsolatok betartására és ezzel zsidó identitásunk megőrzésére.

Ávráhám ibn Ezra magyarázatában a cicit fontossága akkor jut elsősorban kifejezésre, amikor a zsidó ember nem imádkozik, vagy Tórát tanul, hanem hétköznapi dolgaival foglalkozik, dolgozik stb. Ima közben nem áll fenn a veszély, hogy valaki vétkezni fog (ha csak nem gondolatban), de napközben a cicit látása megvédi a kísértésektől. Erre nézve hoz a Talmud egy szenzációs történetet egy zsidóról, aki elővigyázatos volt a cicit micváának teljesítésében. Emellett azonban nem lehetett valami nagy cádik, mivel a sztori úgy szól, hogy hallott egy ismert kéjnőről, akinek a tarifája 400 arany tallér. Azonnal elküldte a pénzt, és a megadott időben megjelent a helyszínen, de fogjuk rövidre – a kritikus pillanatban, mintha levetett cicitjének rojtjai arcon vágták volna. Ettől lehűlt, és a hölgy kérdésére, hogy mi történt, „elmondta, hogy a zsidók Tórájában van egy micvá, amit úgy hívnak, hogy cicit, és ott kétszer van megismételve, hogy »Én vagyok az Örökkévaló a ti Istenetek« – és most úgy tűnt nekem, hogy a négy rojt, mint négy szemtanú áll velem szemben…” (Menáchot 44a).

A történet rendhagyó módon happy enddel végződik, de azt nem mondjuk el, mivel az ilyen sztoriknak nem szabadna így végződniük…

Férfiaknak mindig, mindenütt aktuális.

 

 

Tiltó micvá

 

 

(387) NE HAGYD HOGY ELCSÁBÍTSON SZÍVED ÉS SZEMEID (A)

És emlékezzetek az Örökkévaló minden parancsolatára, és tegyétek azokat, hogy ne csábítson el benneteket szíved és szemeid, amelyek rávisznek, hogy vétkezzél.” (4Móz 15:39).

A cicit törvényének fonákja Ha látod a cicitet, és belegondolsz, akkor nem fognak szíved és szemeid rosszra csábítani. A Talmud szerint a szemek és a szív a vétek „ügynökei”: a szemek meglátják, a szív megkívánja és a gyarló ember máris beleesett a hálóba. (Jeruzsálemi Talmud, Bráchot 1:3 és Midrás Tánchumá, Slách, 15).

Chinuch szerint az embernek úgy kell dresszírozni gondolatait, hogy eszébe se jussanak azok a Tóra elleiies gondolatok, amelyek vétekbe sodorhatják. Mindig csak pozitív irányba forduljon, és oda koncentrálja gondolatait is. Chinuch itt a Talmudot idézi (Bráchot 12b) ahol a „szív” alatt az eretnekséget, míg a „szemek” alatt a paráznaságot értik.

Itt Chinuch ismét, kvázi, a fiához fordul, és neki mondja, hogy mindenki értse: Tartsd szem előtt fiam, amit bölcseink mondtak: az egyik micvá vonzza maga után a másikat, míg az egyik vétek után jön a másik (Atyák 4:2). Ha egyszer leküzdöd rossz ösztönödet, és nem adod be a derekad a csábításnak – utána már könnyű lesz ezen az ösvényen haladni, és ugyanez áll fordítva is.

Mindig, mindenütt aktuális, mindenkire nézve.

 

 

 KORACH SZAKASZA

benne 5 tevőleges és 4 tiltó parancsolat

 

 

 (388) PARANCS A SZENTÉLY ŐRZÉSÉRE (N’A)

…és végezzék a Találkozás Sátrának őrszolgálatát…” (4Móz 18:4).

A Találkozás Sátra volt a pusztabeli Szentély, a Hajlék. Benne, meg körülötte a leviták teljesítettek őrszolgálatot. Itt tették le az alapjait a majdani jeruzsálemi Szentély őrszolgálatának. A főcél az volt, hogy idegen vagyis nem kohanita vagy levita ne közelíthessen oda, ahol nekik tilos tartózkodniuk.

Chinuch hangsúlyozza hogy ez egyfajta díszőrség volt, mivel nem fenyegetett semmi külső veszély. A kohaniták bentről, míg a leviták kint teljesítettek őrszolgálatot, ami nem volt fegyveres. A Mechiltá is az őrség protokolláris jellegét hangsúlyozzií Nem mindegy, ha egy palotának van őrsége, vagy ha nincs. Az őrség, és ami körülötte van, erősítik a Templom respektusát, és nagy benyomást keltenek, abban, aki oda jön megbocsátást nyerni.

Míg itt, a Hajléknál, csak a megadott irányelvek ismeretesek, a jeruzsálemi Szentély őrszolgálatáról sokat tudunk a Misna Midot traktátusából: 24 helyen őriztek a Templomban, és 24 kohanita család teljesített felváltva őrszolgálatot. A kohaniták három belső ponton őriztek, míg a leviták 21 ponton kívülről. Minden éjjel körbe járta az Őrhelyeket egy parancsnok, kinek feladata volt ellenőrizni, hogy az őrök ne aludjanak el a vártán. Minden őr, aki nem köszöntötte az ellenőrző tisztet állva – azt a gyanút keltette, hogy elaludt, és az ellenőrnek joga volt botjával érinteni, és súlyosabb esetben ruháját elkobozni és elégetni.

Nem aktuális, mivel nincs Szentély.

 

 (389) AZ ELSŐSZÜLÖTT KIVÁLTÁSA (A)

…de váltsd meg az ember elsőszülöttjét…” (4Móz 18:15).

Már találkoztunk azzal a micvával, amelyik előírja, hogy az ember és a szamár! – elsőszülöttjet, amelyek a kohanita illetményei – ki kell váltani. A szamár kiváltása a 11. micvá a B Ó hetiszakaszban (lásd ott), míg itt az elsőszülött fiúgyerek kiváltásáról esik szó. Mindkettejük Istennek szentelése a 9. micvá, szintén a B Ó szakaszban.

Az elsőszülött, bölcseink fogalmazásában az a fiúgyerek, aki először nyitotta meg anyja méhét, a természetes úton, tehát nem császármetszéssel született, és nem volt előtte leánygyerek. A kiváltás azután esedékes, hogy a gyerek elmúlt 30 napos. Egy micvá lakoma keretében, megjelenik egy kohanita, és közte, valamint a gyerek apja között egy előírt szövegű dialógus folyik (arameus – vagy bármilyen nyelven), amelyben az apa kinyilvánítja, hogy szeretné kiváltani fiát az előírt 5 ezüstpénz ellenében. Ezt a kohanita elfogadja, átveszi a pénzt, és kijelenti, hogy a gyerek ki van váltva. Utána a kohanita, ha akarja, visszaadhatja a pénzt az apának.

Ha az apa nem váltotta ki elsőszülött fiát – ami sajnos elég gyakori bizonyos országokban, ahol a zsidók eltávolodtak vallásuktól – a fiú kötelessége kiváltani magát, amikor felnőtt. Kohanita vagy levita fiát nem kell kiváltani. Akkor sem kötelező a kiváltás, ha az anya kohanita vagy levita.

Mindig, mindenütt aktuális.

 

 (390) A LEVITÁK MUNKARENDJE A SZENTELYBEN (N’A)

A leviták végezzék a Találkozás Sátrának szolgálatát…” (4Móz 18:23).

A Szifré szerint ez kötelező szolgálat volt a leviták részéről, nem önkéntes munka. Ebbe benne foglaltatott a szentélyi őrség, valamint a kapuőrök és az énekesek feladatköre.

Chinuch szerint a micvá értelme és oka a földi királyságok szokásait veszi például. Kell hogy legyen a királynak egy állandó jellegű stábja, amely a palota ügyeit viszi. Ez ismert, előkelő és gyakorlott emberekből áll, és aki nem odavaló, az nem vehet részt munkájukban. Így az „idegenek” vagyis azok a zsidók, akik nem Lévi törzsének tagjai – ki vannak zárva a Szentély munkájából (lásd a továbbiakban a 394. tiltó micvát).

Chiriuch szerint a leviták fő munkája a dalolás volt, amikor az áldozatokat bemutatták.

A levitákat 5 éves kiképzésben részesítették, mielőtt munkába léptek. A Tórában maximálják a levita munkáját 50 éves koráig, de Chinuch szerint ez csak a pusztában volt érvényes, ahol a leviták nehéz, fizikai munkát végeztek a moduláris hajlék szétszedésében, szállításában és összeállításában. A jeruzsálemi Szentélyben viszont sem a kor, sem valami testi fogyatékosság nem akadályozta a leviták szolgálatát. Az öregek, akiknek elromlott a hangjuk tovább szolgáltak kapusokként és az őrség tagjaiként.

Kissé hosszasan beszéltem erről, fiam, mivel egyhamar felépül a Szentély, és szükséged lesz erre” – írja a Chinuch (kvázi) fiának.

Napjainkban nem aktuális.

 

 (391) AZ ELSŐ TIZED TÖRVÉNYE (N’A)

(Mivel nem kapnak birtokot Izraelben, ezért) „Izrael fiai tizedét, amit adnak az Örökkévalónak, a levitáknak adtam birtokul…” (4Móz 18:24).

A leviták voltak a zsidó „nemzet napszámosai”, a szentségszolgálat az ő vállaikon nyugodott, így ahelyett, hogy birtokot kaptak volna, ami állandó mezőgazdasági munkára kényszerítette volna őket, birtok helyett a nép törvény biztosította juttatásaiból éltek. Ezek között fontos szerepet töltött be az úgynevezett „első tized”. Minden zsidó, birtoka termésének egy tizedét a levitáknak adta, miután előbb levette a trumát (juttatást) a kohanitáknak.

Chinuch: mivel 12 törzs volt, és a leviták egy a 12 közül – tulajdonképpen 1/11 részt kellett volna kapniuk, de itt is javukra szolgált, hogy ők a „király szolgái” titulust viselték, és mint ilyeneket az Örökkévaló előnyben részesítette őket, hogy többet kapjanak – vagyis 1/10-et – mint amennyi a papírforma szerint járt volna nekik.

Chinuch idézi a Talmud bölcseket, akik azt mondták, hogy a tizedelés előfeltétele a meggazdagodásnak. Egy nyelvi bravúr segítségével, ami összeköti a tizedelést a meggazdagodássalszér bisvil setitásér [tizedelj hogy meggazdagodj] – Táánit 9a), bölcseink kilátásba helyezték a jó anyagi helyzetet, annak, aki pontosan teljesíti tizedelési kötelezettségeit Olyannyira, hogy míg más dolgokban nem szabad próbára tenni az Örökkévalót, ebben szabad, ahogy a próféta mondja: „Hozzátok be a raktárba az egész tizedet (a második Szentély első éveiben központilag szedték a tizedet és osztották ki a leviták között) […] és így tegyetek engem próbára – mondja a Seregek Ura. Meglátjátok, hogy megnyitom az ég csatornáit, és bőséges áldást árasztok rátok” (Máláchi 3,10).

Nem aktuális Erecben a Tóra szerint. Bölcseink szerint a kötelező tizedelés képletes, és a tizedet megsemmisítik. Külföldön egyáltalán nincsenek érvényben a trumá és a tized törvényei. Lásd még a 496. micvát, a SOFTIM hetiszakaszban.

 

 (392) A LEVITÁK KÖTELESSÉGE TIZEDET ADNI A TIZEDBŐL (N’A)

A levitákhoz szólj és mondd nekik: ha elveszitek Izrael fiaitól a tizedet, amelyet én nektek adattam, tőlük, birtokotok fejében – akkor vegyetek le belőle, az Örökkévaló adományául, egy tizedet a tizedből […], hogy adjátok abból az Örökkévaló adományát, Áronnak, a kohanitának”. (4Móz 18:26-28).

A leviták nemcsak haszonélvezői voltak a tized rendszernek, hanem egyben cselekvő részesei is, amennyiben ők maguk is kötelesek voltak leadni egy tizedet a magukéból – a kohanitáknak. Mégpedig a java részéből.

(A kapcsolat a kohaniták és a leviták között, bár nem tartozik szorosan tárgykörünkbe – érdekes adalék lehet egyes micvák jobb megértéséhez. Egyrészt a kohaniták is leviták voltak, amennyiben Lévi törzsének kiemelt tagjai voltak, de későbbi korokban a kohaniták külön, előkelő és uralkodó kasztot alkottak (lásd a Hasmoneus királyokat, akik főpapi (kohén gádol) rangjuk mellett, államfői és hadvezéri posztokat is betöltöttek). Ez súrlódásokhoz és nemegyszer vérontáshoz is vezetett a Tóra-hű farizeusok és a szadduceusokhoz húzó főpapok között. Ezzel egyidejűleg a leviták megmaradtak a „nemzet napszámosaidnak, szegényeknek, mint a Templom egere; járták a kisbirtokos gazdákat illetményeik behajtására, amiből még nekik kellett – amint itt látjuk – tizedet adni a gazdag kohanitáknak. Az első krízis már a sivát Cion első idejében, Nechemjá helytartó korában tört ki, amikor a leviták nagy része elhagyta a Szentélyt és gazdálkodni kezdett, hogy megéljen, mivel a nép nem fizette a tizedet. Ekkor rendelte el Nechemjá, hogy a tizedeket hozzák be Jeruzsálembe, a Szentély raktárába, és ő osztotta ki azt a leviták között. (Lásd Máláchi próféta szavait az előző micvában). A Talmud bölcsei nagyon rossz véleménnyel voltak a második Szentély főpapjairól, még gúnyverseket is faragtak róluk (lásd Pszáchim 57a).

Chinuch szerint a leviták alárendeltsége a kohanitákkal szemben, kitűnik szakaszunk 18. fejezetének elejéből „Testvéreidet, Lévi törzsét, atyád nemzetségét, vedd magad mellé, hogy csatlakozzanak hozzád, és segítsenek neked a szolgálatnál…” (4Móz 18:2).

A kohaniták szolgáltak a Szentélyben, ami az áldozatokat illeti, míg a leviták egyfajta segéderő tisztét töltötték be. A kohanitáknak 24 fajta juttatása volt a néptől, míg a levitáknak jóval kevesebb. Ezt a funkcionális „diszkriminációt” fejezi ki a „tizedek tizede” is (maászér min há-máászér), ami a levitákat a kohaniták alá rendelte. Napjainkban nem aktuális.

 

 

 Tiltó micvák

 

 

 (393) A KOHANITÁK ÉS LEVITÁK KÖTÖTT MUNKARENDJE (N’A)

…mindenki a maga szolgálatában szállítási feladataiban.” (4Móz 4:19).

Tilos volt, hogy levita a kohanita feladatát töltse be. Például, a pusztabcli Hajlék szétszedésénél, amikor a Szentek Szentjéhez értek, ahol a frigyláda volt – a szolgálattevő leviták, a Kehát család tagjai, nem lehettek jelen, hanem azt a kohaniták, Áron családtagjai szedték szét és csomagolták be. Egy Kehát családbeli levitának tilos volt ezzel foglalkozni, „nehogy meghaljanak” (ugyanott).

A Szifré kiszélesítette a tilalmat fordított irányban is: a kohanitáknak sem szabad a leviták munkáját végezni (talán mert ezzel degradálják szolgálatukat). Sőt a levitáknak maguk között sem szabad a munkát felcserélni. Erre nézve van a Talmudban egy példaértékű történet: Rabbi Josuá ben Chánánjá, a jávnei korszak nagy tanaitája, fiatal levita korában a Szentélyben szolgált, mint énekes. Egyszer segíteni akart R. Jochánán ben Gudgódának, a kapuk bezárásában, de az elhárította a felajánlott segítséget, mondván: te dalnok vagy és neked ez tilos! (Áráchin 11b).

Chinuch racionális értelmét adja a micvának: a Szentélyszolgálat fontos, komoly és tiszteletreméltó feladat. Ennél fogva fontos, hogy senki ne felejtse el feladatát, és ne bízza azt másra, mert így előfordulhat, hogy egyikük a másikra hagyatkozik, és a feladat ott marad betöltetlenül és a munka elvégezetlenül. Chinuch idézi bölcseink közmondását erről: „Egy közös fazék (amiben ketten vagy többen főznek), se nem hideg, és nem meleg” (Éruvin 3a).
Napjainkban nem aktuális.

 

 (394) NE TÖLTSÖN BE IDEGEN FELADATOT A SZENTÉLYBEN (N’A)

És csatlakozzanak hozzád (a leviták), és végezzék a Találkozás Sátrának (a Hajléknak) szolgálatát […], és idegen ne közelítsen hozzátok.” (4Móz 18:4).

És ne közelítsenek többé Izrael fiai a Találkozás Sátrához…” (4Móz 18:22).

Itt vonja meg a Tóra a pontos határt a Lévi törzs tagjai kohaniták és leviták – és a többi zsidó között. A Szentélyszolgálat szempontjából, mindenki, aki nem kohanita vagy levita, az „idegen”, és halálbüntetés terhe mellett tilos közelítenie a Szentélyhez. (A „közelítés” vagy „közeledés” itt aktív bemenetelt jelent. Közel menni szabad, csak bemenni nem.)
Chinuch a 390. tevőleges micvához irányít, amely leviták feladatait sorolja. A leviták igen – mindenki más – „idegen”. Chinuch azt is hozzáteszi – a Talmud alapján hogy ez a tilalom főleg a kohaniták speciális munkáira vonatkozik, de voltak munkák a Szentélyben, anút egy „idegen”, vagyis egy egyszerű zsidó is végezhetett. Például az áldozatok levágása, a fák szállítása, a lámpák meggyújtása stb. – amit bárki elvégezhet.

Nem aktuális.

 

 (395) NEM FELHAGYNI A SZENTÉLY ŐRZÉSÉVEL (N’A)

…és őrizzétek a Szentély szolgálatát…” (4Móz 18:4).

Lásd a 388. micvát, amely tevőlegesen írja elő a Szentély őrzésének kötelességét. Már elmondtuk ott, hogy ez inkább egyfajta díszőrség volt, nem fegyveres őrszolgálat egy elképzelt ellenség ellen.

Jelen micvá nyelvezete is tevőleges, de bölcseik már megállapították, hogy mindenütt ahol egy micvá „megőrzéséről” van szó, az tulajdonképpen egy tiltó micvá, amely tiltja a micvá elhanyagolását, negligálását. Tehát: itt is, mint sokhelyütt az ismételt parancsolat aláhúzza a micvá fontosságát.
Nem aktuális.

 

 (396) NEM KIVÁLTANI TISZTA ÁLLAT ELSŐSZÜLÖTTJÉT (R’A)

A tehén, a juh és a kecske első-ellett borját, ne váltsd meg, ezek szentek…” (4Móz 18:17).

A tiszta állatok elsőszülöttjét nem lehet kiváltani mint a szamár első-ellett csikaját -, hanem fel kellett áldozni; a vérét az oltárra hinteni, míg húsuk a kohaniták jussa volt.

Chinuch megmagyarázza, miért van szükség erre a micvára.. Mivel a Tóra lehetővé teszi a tisztátalan állat elsőszülöttjének kiváltását (konkrétan a BÓ hetiszakaszban) azt lehetni hinni, hogy ez a tiszta állatokra is vonatkozik ezért jön a micvá, hogy nem, ezeket nem lehet kiváltani vagy felcserélni.

Napjainkban, amikor nincs Szentély, mivel az ilyen elsőszülöttet a kohanita megeheti – így el is adhatja mondja Maimonidész.

Csak Izraelben aktuális (Chinuch).

 

 

 CHUKÁT SZAKASZA

benne 3 tevőleges parancsolat

 

 

 (397) A „VÖRÖS TEHÉN” TÖRVÉNYE (N’A)

Ez a Tóra törvénye (dekrétuma), amit az Örökkévaló megparancsolt, mondván: szólj Izrael fiaihoz, hogy hozzanak neked (hozzád) egy teljesen ép és hibátlan (rozsda)vörös tehenet, amelyen még nem volt járom…” (4Móz 19:1-2).

A Tóra egyik legérthetetlenebb törvénye. A hagyomány szerint már Salamon király, aki „a legokosabb volt minden ember között” szintén nem értette. A legjobb példa arra nézve, hogy vannak dekrétumok (héberül chuká), amelyek arra szolgálnak, hogy a király rajtuk keresztül hatalmát gyakorolja, de nem feltétlenül szükséges, hogy alattvalói megértsék azokat.

A Tóra által előírt gyakorlat az volt, hogy a fent leírt (rozsda)vörös tehenet levágták, és elégették a táboron kívül, mikor is a tűzbe tettek még cédrusfát, izsópot (moha) és karmazsin fonalat. Az elégetett tehén hamuját vízzel elkeverték feloldották, és hintettek belőle arra, aki halott érintése által lett tisztátalan.

Maga a gyakorlat, teljesen egyedi a Tórában. Főleg egyik jellemzője a hamunak (éfer párá) az, ami teljesen érthetetlen, sőt talán illogikus is: ugyanis, a vízzel kevert hamu megtisztítja a holttest által tisztátalanná vált embereket, de egyidejűleg tisztátalanná teszi azokat, akik a hamu készítésével foglalkoztak. Ezeket egy külön tisztító eljárás alá vetették: ki kellett mosniuk ruhájukat, majd vízben alámerülniük, és csak ezután tisztultak meg.

Ez a paradoxon az, amit sokan és sokat magyaráztak és értelmeztek – eredménytelenül. Bölcseink, kvázi, az Örökkévalót idézték, aki azt mondja: „dekrétumot adtam ki, ez az én végzésem (rendelkezésem}, nincs jogod erre rákérdezni, vagy akárcsak belegondolni” (Psziktá dö-ráv Káháná 4 és Midrás Zutá 8).

A midrások regisztrálnak egy történetet, amelyben egy római nagyúr meginterpellálta Rabban Jochánán ben Zákkájt a vörös tehénnel kapcsolatban: „Mi ez a hókusz-pókusz, amit csináltok a vörös tehénnel? Ez úgy tűnik, mintha valami varázslat lenne! Hoztok egy vörös tehenet, aminek a hamujából 2-3 csöppet hintetek egy emberre, és azt mondjátok, hogy ezzel megtisztult! Micsoda dolog ez?”

(Figyelemre méltó, hogy a római nem a hamu kettős szerepére kérdezett rá – vagyis arra, hogy megtisztít egyeseket, és ugyanakkor másokat tisztátalanná tesz, erről valószínűleg nem is tudott, hanem magára a procedúrára).

Rabban Jochánán válasza: „Rád jött valaha is a bolondéria, vagyis megszállt valamikor a rossz szellem? Nem válaszolta a kérdező. És láttál már valakit, akivel ez történt? Igen. És mit tesztek az ilyennel? Hoznak mindenféle gyökereket és füstölnek alatta, majd vizet öntenek rá és a rossz szellem eltávozik!”

Mondá neki Rabban Jochánán: „Bár hallanák füleid, amit a szád beszél! Ez a rossz szellem (a bolondéria) – a tisztátalanság szelleme (itt egy prófétai verssel támasztja alá szavait). Öntenek rá ebből a tisztító vízből, és a szellem elmenekül…”

Miután elment a gój, a kérdés nem hagyott nyugtot Jochánán tanítványainak: „Mester! Ezt leszerelted egy szalmaszállal, de mit mondasz nekünk?”

Rabban Jochánán: „Esküszöm nektek, hogy nem a holttest tesz tisztátlanná, és nem a vörös tehén tisztít. Hanem? Mondá az Örökkévaló: Dekrétumot adtam ki, ez az én végzésem és nincs jogod rákérdezni!” (Bá-midbár Rábbá 19:8). Majdnem minden midrás hozza ezt a történetet, de a Talmudban nincs nyoma.)

Ággádikus magyarázatát a vörös tehén praktikájának szintén a midrás adja: Hogy van az, hogy az áldozatokat általában hímállatokból veszik, míg ez a vörös tehén nőstény? Monda R. Ibó: „a hasonlat egy szolgáló fiáról szól, aki odapiszkított a királyi palota egyik fényes csarnokában. Monda erre a király: jöjjön a gyerek anyja, és mossa fel, amit a fia odarondított! Igy mondta az Örökkévaló, áldott legyen az ő neve: Jöjjön a tehén, és hozzon nekik bocsánatot a (z arany)borjú vétkére” (ugyanott).

Tánchumá midrása szerint az Örökkévaló azt mondta Mózesnek: előtted felfedem a vörös tehén titkát de senki más előtt nem.

Chinuch itt bevallja, hogy ezúttal nem tud mit mondani a micvá értelméről és főleg kettős tulajdonságáról (hogy tisztít és az ellenkezőjét is teszi egyszerre), bár hozzá teszi, hogy vannak olyan fák és füvek, (utalván itt a cédrusfára és a mohára), amelyeknek egyidejűleg kettős szerepük van: a hideget melegítik, és a meleget hűtik...

Az is furcsa, hogy a vörös tehén procedúráját a „táboron kívül” végzik, ellentétben a többi áldozattal. Emiatt a világ népei szekálják Izraelt, mivel azzal gyanúsítják, hogy ez áldozat a pusztabeli ördögöknek, ahogy ők teszik. (Ki hogy él, úgy ítél mondja a Chinuch.)

Az első vörös tehén procedúrát Mózes végezte a pusztában, a másodikat Ezra, az írástudó, a további hetet pedig a második Szentély főpapjai. A tizediket a Messiás fogja tenni, mihamarabb, napjainkban. (Misna, Párá 3:5).

Nem aktuális, mivel nincs Szentély. Negatív aktualitása abban jut kifejezésre, hogy mivel nincs a tisztító hamu így mindannyian a „halott által tisztátalan” kategóriájába tartozunk, és tilos a jeruzsálemi Szentély (illetve Templomhegy) területére lépnünk.

(Az elmúlt években voltak Izraelben patetikus kísérletek egy rozsdavörös (földszínű) borjút akvirálni, felnevelni, és alkalmassá tenni a tisztító szerepre. A kísérleteket több háláchikus szaktekintély támogatása, illetve ellenzése kísérte, és azok – ez idáig – nem jártak eredménnyel).

 

 (398) A HOLTTEST TISZTÁTALANNÁ TESZ (N’A)

Ha meghal valaki egy sátorban (vagy bárhol másutt), aki bemegy a sátorba, vagy ami a sátorban van – tisztátalan hét napig” (4Móz 19:14).

Miután elmondta a megtisztulás elvét és lehetőségeit (lásd az előző micvát), most a Tora közli velünk a halott általi tisztátalanság törvényeit. Ma, mivel nincs lehetőség a vörös tehén hamuja által megtisztulni – mindnyájan tisztátalanok vagyunk ebből a szempontból.

 

 (399) A „TISZTÍTÓ VÍZ” ELKÉSZÍTÉSÉNEK TÖRVÉNYE (N’A)

És a tiszta hintsen a tisztátalanra a harmadik napon és a hetedik napon…” (4Móz 19:19).

Ez a „vörös tehén” micváját kiegészítő parancsolat. Előírja, hogy forrásvizet kell meríteni, abba keverni a hamuból egy keveset, és azt a tisztátalanra hinteni a harmadik és a hetedik napon.

Napjainkban nem aktuális.

 

 

 BALAK SZAKASZA

nincs benne egy parancsolat sem

 

***

 

 PINCHÁSZ SZAKASZA

benne 6 tevőleges parancsolat

 

 

(400) AZ ÖRÖKÖSÖDÉS (BIRTOK) TÖRVÉNYE (A)

És szólj Izrael fiaihoz, mondván: ha valaki meghal és nincs fia, akkor birtokát lánya örökli. Ha lánya sincs, akkor adjátok örökségét fivéreinek.” (4Móz 27:8-9).

A Tóra itt rendezi az örökösödési törvényt és jogszokásait. A micvá egy megtörtént esettel kapcsolatban jelentkezik: Clofchád ben Chéfernek 5 lánya volt, umberufen, de fia egy sem. Amikor megjelentek Mózes előtt és követelték apai jussukat, a majdan felosztásra kerülő ereci birtokból ami Kánaán elfoglalása után lett esedékes – Mózes nem tudta, mit válaszoljon nekik, és kérdést intézett az ügyben az Örökkévalóhoz.

Már említettük, hogy négy olyan eset volt, amikor Mózes momentán nem tudta, mi az eljárás: a „második pészách” megülése; az istenkáromló és a szombati rőzsegyüjtő esete, majd itt Clofchád lányai fellebbezése. Precedens híján és a Tóra egyértelmű intézkedése nélkül Mózes nem tudta mi a teendő.

A midrás szerint a lányok akkor ébredtek rá egyedi helyzetükre, amikor hallották, hogy az ered birtokokat a törzsek férfitagjai között fogják felosztani. Jöttek tehát Mózeshez és azzal érveltek, hogy az isteni hozzáállás a témában, más, mint az emberi: „Isten szeretete nem olyan, mint egy hús-vér apa szeretete; egy ember többre becsüli fiát, mint a lányát, de aki a világot teremtette, kiterjesztette szeretetét minden gyermekére, mivel (Zsolt 145:9) irgalma körülveszi minden alkotását”. (Szifré, Pichász 133, valamint Jonatán ben Uziél fordítása).

Az isteni válasz az volt, hogy Clofchád lányainak igaza van, ha nincs fia, nekik jár az örökség.

Ennek kapcsán a Tóra rendezi itt a zsidó örökösödési törvény módozatait. Ez röviden úgy szól, hogy

Elsősorban a fiúk (és leszármazottaik) örökölnek (az elsőszülött jussa kétszeres), de a fiúk kötelesek leánytestvéreikről gondoskodni, még ha koldusbotra is jutnak emiatt.

Ha nincsenek valakinek fiai, a lányok és gyermekeik öröklik a vagyont, vagy birtokot. (Ez a clofchádi precedens.)

Ha se fia se lánya az örökhagyónak – akkor édesapja örökli. Ha már nincs életben az örökhagyó fivére és leszármazottai öröklik a vagyont,

Ha ez sincs – akkor nővérei (vagy húgai) és gyerekeik az örökösök,

Ezután jönnek a sorban (ha nincs közelebbi rokon) az elhunyt nagyapja, vagy annak testvérei stb.

 Nő nem örökli fia vagy férje birtokát. A Talmud bölcsei szerint a férj örökli felesége birtokát.

 Az örökhagyó apának nem áll jogában kisemmizni fiait, ha vannak, akik a jogos örökösök. Azonban jogában áll egyet közülük előnyben részesíteni és ráhagyni az egész vagyont.

Chinuch hangsúlyozza, hogy az Isten azért adta az embernek a vagyont hogy afelett rendelkezzen, és az tegye vele életében, amit akar. A micvá tehát nem az, hogy vagyonát a gyerekeinek adja (még életében), „ahogy a népek bölcsei hiszik”, hanem, hogy halála után a potenciális örökös automatikusan örökölje, ami neki jár, és ne legyen helye fölösleges vitának. Életében az örökhagyó annak adja vagyonát, akinek akarja, akár egy idegennek is, vagy akár meg is semmisítheti. Örökbe hagyni azonban csak a jogos örökösöknek lehet.

Vannak, akik a Clofchád lányok fellépésében a feminizmus első héber csiráit látják. Azonban nem szabad elfelejteni, hogy a lányok azzal kezdik érvüket, hogy apjuknak nem voltak fiai. Ha lettek volna, egy szót sem szólnának…

Mindig, mindenütt aktuális.

 

 (401) A MINDENNAPI ÁLDOZATOK TÖRVÉNYE (N’A)

Parancsold meg Izrael fiainak és mondd nekik: ‘Áldozatomat […] ügyeljetek bemutatni, a maga idejében […] egyéves juhokat, hibátlanokat, naponta kettőt, állandó égőáldozatul. Az egyik juhot készítsd el reggel és a másikat estefelé.” (4Móz 28:2-4).

Ez a két, mindennapi áldozat képezte a Szentélyszolgálat gerincét. Az első nyitotta meg, a korareggeli órákban, az áldozatok rendjét és a második – délután zárta be. A micvá a kollektívát kötelezi, nem az egyént és a bölcsek, rabbi és a vezetők voltak felelősek érte. Mindennapisága miatt a neve támid volt, vagyis „állandó”, mindennapi áldozat.

Értelme és célja/oka ennek a micvának azonos a többi áldozattal (lásd Mózes harmadik könyvének elején, a V ÁJIKRÁ és CÁV szakaszokban). Itt Chinuch hangsúlyozza, hogy a kétszer naponta bemutatott állandó áldozat azt célozza, hogy; állandóan emlékezzünk az Örökkévalóra és szolgáljuk őt. Ábárbánél szerint a két áldozat két központi eseményre reflektál Izrael történelmében: az egyiptomi kiszabadulásra és a Tóra-adás élményére,

A támid áldozat végigkísérte Izraelt történelme folyamán az első és második Szentélyben. Ezt csak az ellenséges erőszak szüntette meg. Az első Szentélyben ez támuz 17-én történt, amikor a Jeruzsálem már ostrom alatt állott és nem voltak bárányok a mindennapi két áldozatra. Hasonló volt a helyzet a második Szentély végnapjaiban is.

Magában állóan érdekes történetet fed fel a Talmud, amelynek „hőse” az állandó áldozat báránya. A Hasmoneus korszak végén, amikor a pap-dinasztia két elfajzott tagja, Hürkanosz és testvére, Arisztobulosz, polgárháborúba keveredett egymással és egyikük megostromolta a körülzárt Jeruzsálemet, amelyben testvére „uralkodott” a papság igyekezett távol tartani magát az áldatlan vitától, és úgy folytatni a mindennapi Szentély-szolgálatot, mintha mi sem történt volna. Ebben benne volt a napi két támid bemutatása is.

Igen ám, de az ostromlott városban nem voltak bárányok. A kreatív zsidó ész azt a megoldást találta ki, hogy „naponta leeresztettek a várfalról egy kosárban pénzt, ami a két bárány vételára volt és a kintiek felküldtek, ugyanazon az úton, két bárányt az állandó áldozat számára.”

Volt azonban kint egy öregember, aki hellenista volt, vagyis kiismerte magát a görög nyelvben, filozófiában stb. Az azt mondta nekik (az ostromlóknak): amíg Jeruzsálemben folyik zavartalanul a Szentély-szolgálat (azáltal hogy naponta felküldtök két bárányt} a város nem adatik a kezetekbe.”

Másnap, amikor lejött a pénz, betettek a kosárba – a bárányok helyett – egy sertést. Amikor a várfal közepéig ért a disznó – körmeit a falba mélyesztette és ekkor” – mondja a Talmud-„megrázkódott Erec Jiszráél négyszáz mérföldnyire” (az arrogáns cselekedet miatt, „ami megszentségtelenítette a várfalat és a támid (ideiglenes) szüneteltetéséhez vezetett. Ekkor kiátkozták azt, aki sertést nevel Izraelben, és aki a fiát a hellén kultúrára tanítja…” (Szotá 49b; Menáchot 69b és Bává Kámmá 82b).

Nem aktuális, amikor nincs Szentély.

Bölcseink a két támidra emlékezve állapították meg a napi kötelező reggeli és délutáni imát (sáchárít és minchá). A támid fejezete mindkét imában benne van.

 

 (402) A SZOMBATI „MUSZÁF” ÁLDOZAT (N’A)

És a szombat napján két bárányt…” (4Móz 28:9).

Ez az úgynevezett szombati muszáf (többlet) áldozat, a mindennapi támidon kívül, amit utána mutattak be. Mint már láttuk, minden ünnepen bemutattak egy ilyen többlet áldozatot, amelynek emlékére van ma a muszáf ima.

Ahogy Chinuch a pészáchi muszáf áldozatok micvájánál (270.) már elmondta, ez a többlet arra van, hogy fokozza az ember odaadó hajlandóságát a nap szentsége irányában, mivel az anyagias – nem szellemi beállítottságú ember – csak akkor fogja fel egy szellemi (vallási, filozófiai) dolog jelentőségét, ha az… pénzébe kerül. Ez – a gyarló embert lebecsülő de amellett nagyon is realista felfogás – jellemzi a Chinuch magyarázatainak nagy részét, ami a micvák okát és értelmét illeti.

Nem aktuális napjainkban.

 

 (403) AZ ÚJHOLDI MUSZÁF ÁLDOZAT (N’A)

Hónapjaitok elején mutassatok be égőáldozatot az Örökkévalónak…” (4Móz 28:11).

Már mondottuk volt, hogy az ókorban az újhold (Ros chódes) egyfajta ünnep volt, aminek tiszteletére áldozatot mutattak be, a mindennapi égőáldozaton (támid) kívül (lásd 1Sám 20:5, és 2Kir 4:23, a sunamita nő esetében. Mindkét helyen nyílt utalás történik az újhold ünnep voltára).

Ezt az áldozatot is muszáf (többlet) áldozatnak hívják, bár a Tóra itt sem említi ezt a kifejezést.

Ma, amikor nincs Szentély, minden áldozat helyét az imák foglalták el és így az újhold tiszteletére is külön muszáf imát iktattak be az imakönyvbe.

 

 (404) A ZSENGÉK ÜNNEPÉNEK (SÁVUOT) MUSZÁFJA (N’A)

A zsengék napján is, amikor bemutattok új lisztáldozatot az Örökkévalónak, heteitek ünnepén […} mutassatok be égőáldozatot […] az állandó égőáldozaton kívül “ (4Móz 28:26-31).

Mint minden szombaton és ünnepnapon sávuotkor, ami nemcsak „búza zsengéje aratásának” és a zsengék (bikurim) bemutatásának ünnepe, hanem a Tóra-adás, ünnepe is szintén bemutattak egy többlet (égő) áldozatot (muszáf) a mindennapi támid (állandó) áldozaton kívül.

Értelme a Chinuch szerint azonos a többi muszáffal (lásd a 402. és 270. micvákat. Mivel ez ma nem aktuális, nincs itt értelme részletezni az áldozat összetételét.

 

(405) AZ ÚJÉVI SÓFÁR FÚVÁS PARANCSOLATA (A)

A hetedik hónapban, a hónap elsején, szent gyülekezés legyen (nálatok) […] a harsona napja legyen számotokra” (4Móz 29:1).

Chinuch itt előjáróban megjegyzi, hogy bár az írás itt nem részletezi, milyen hangszerrel kell a riadó hangját hallatni – a kabbala szerint tudjuk, hogy ez nem cintányér, hanem sófár (kürt vagy harsona).

Mire jó ez? „Mivel a hús-vérből való emberre nem tesz nagy hatást a(z okos) beszéd, ezért kell valami ösztönző, amely felébreszti őt, és harcra serkenti, ahogy háború esetén riadót fújnak, és üvöltve adják ki a parancsokat” (Chinuch), amint azt egy jutási őrmester teszi (N. K.).

Tudott dolog hogy a sófár hangja megremegteti a lelket, és már volt alkalmunk idézni ezzel kapcsolatban Ámosz prófétát, aki azt mondta (3:6), hogy „Ha megfújják a kürtöt a városban – nem retten meg a nép?!…”

így van ez újévkor (ros há-sáná), amikor Isten ítélőszéke előtt elvonulnak a népek, mint a pásztor előtt a nyáj és Ö számba veszi érdemeiket és vétkeiket, és aszerint ítéli meg, illetve el őket, kinek van több érdeme, mint vétke és fordítva. Ilyenkor a zsidó embernek erőt kell venni anyagias, pórias természetén, fel kell emelkednie földhözragadtságából, megtérni, és kegyelemért könyörögni, maga és családja számára. A sófár hangja megremegteti az ember lelkét, és hozzásegíti a felemelkedéshez (Chinuch). Főleg a sófár egyik hangja, a szaggatott, töredező truá (rivalgás?) az, ami hatással van az esendő emberre.

Száádjá gáon 10 okát adja a sófár-fúvás micvájának. Egy részük azonos a Chinuch adta okkal. A többi kapcsolatban van a Színáj hegyi sófár hanggal, Ábrahám kosának szarvával és a jövőbeni, messiási időkben a sófár hangja fogja jelezni a megváltást és a szórványok egybegyűjtését.

A sófár-fúvás technikájának, mikéntjének, valamint a sófárnak kosszarvból való készítésének, rengeteg aprólékos előírása van. Olyan újéven, ami szombatra esik, nem fújnak sófárt, nehogy valaki megfeledkezzen a szombat szentségéről és közterületen négy lépésnyire vigye a kürtöt, ami szombaton – tilos.

Mindig, mindenütt aktuális a férfiakra nézve a sófár hangját hallani, mivel ez egy „időhöz kötött micvá” és az ilyenek alól a nők fel vannak mentve. Az utóbbi évszázadok során kialakult szokás, hogy a nők is mennek a sófár-fúvást hallgatni.

 

 

 MÁTOT SZAKASZA

benne 1 tevőleges és 1 tiltó parancsolat

 

 

(406) A FOGADALMAK FELOLDÁSÁNAK TÖRVÉNYE (A)

Ha valaki fogadalmat tesz az Örökkévalónak, vagy esküszik, arra hogy kötelezettséget vállal valamire, meg ne szegje szavát; úgy cselekedjen, ahogy azt a száján kiejtette.” (4Móz 30:2),

A szakasz a fogadalmak mikéntjével kezdődik, de a végén a fogadalmak feloldásának módozatait ismerteti. Próbáljuk meg kiismerni magunkat a fogalmak ágas-bogas szövevényeben, amelyet egy teljes talmudi traktátus (Nedárim) tárgyal.

Maimonidész a fogadalmak feloldását micvának tartja; de nem kötelezőnek minden esetben, A Tórában az apa és a férj oldhatja fel lánya, illetve felesége fogadalmait. A háláchá hozzáteszi, hogy a bölcs is feloldhat – egyesek szerint – köteles – feloldani fogadalmakat. Egyrészt az értelmes ember, aki felelős tetteiért és szavaiért – köteles jól meggondolni, amit száján kiejt és szavai mögött állni. Másrészt van négy olyan fogadalom-típus, amit nem lehet, és nem kell betartani. Ezek:

– Ha valaki azért tesz fogadalmat, hogy ezzel barátját rábírja valamire, de ezt nem gondolja komolyan. Ez főleg az üzleti életben fordul elő: Az előadó esküszik hogy nem adja olcsóbban, mint ezer forint, míg a vevő fogadkozik, hogy nem ad többet, mint 500 forint és a végén kiegyeznek 750 forintban. Ezeket a fogadalmakat nem kell feloldani, mert senki nem vette őket komolyan.

– Ha valaki túloz, és olyanokat mond, amelyek lehetetlenek – egy ilyen fogadalom (nidré háváj) eleve érvénytelen. A példa erre, ha valaki azt mondja: veszítsem el ezt és ezt, (vagy úgy éljek én), ha nem láttam egy király inváziós csapatait, akik annyian voltak, mint az Egyiptomból kivonuló zsidók (600.000), vagy nem láttam egy olyan magas várfalat, ami az égnek ért. Ezt eleve nem gondolja komolyan, csak a csapat vagy a várfal nagyságrendjét akarja érzékeltetni

– Ha valaki tévedésből fogadkozik, és azt mondja: így és így legyen nekem, ha ettem vagy ittam ma. Ez az ember elfelejtette, hogy evett s ivott aznap. Az ilyen fogadalom is érvénytelen.

-Ha valaki fogadalmat tesz – vagy ígér valamit szorult helyzetében – egy erőszakos embernek, rablónak vagy vámszedőnek, de közben azt gondolja, hogy nem fogja fogadalmát betartani akkor ez a kényszer fogadalom érvénytelen. Abban az esetben is érvénytelen a fogadalom, ha valaki megbetegszik, és nincs módjában fogadalmát betartani.

Mindezek feloldása egy formális procedúra keretében történik, vagy egy bölcs (tálmid cháchám), vagy három laikus által.

Náchmánidész nem sorolja a fogadalmak feloldását a micvák közé. Valóban, a Tórában nincs egyértelműen említve a fogadalmak feloldásának lehetősége, és a Talmud egy olyan véleményt is közöl, miszerint „a fogadalmak feloldásai a levegőben lebegnek és nincs semmi alapjuk” (Chágigá 10a, Názir 62a),

Az eskükről és fogadalmakról és a zsidóság hozzáállásáról ezekhez – már szóltunk (a Chinuch nyomán) JITRÓ szakaszában, a harmadik parancsolatban, valamint NÁSZÓ szakaszában, a zsidó fogadalmár micvájában.

A bevett szokás ma az, hogy az újév előtti napon a templomokban a zsidók összeülnek, és egy három (vagy tíz) tagú ad hoc „bíróság” előtt deklarálják, (egy előírt szöveg alapján), hogy megbánták fogadalmaikat, és kérik azok feloldását. A „bíróság” elfogadja ezt, és egy ismert szövegben feloldja a fogadalmakat. Voltak történészek, akik úgy vélték, hogy a jom kippur este elmondott Kol Nidré tulajdonképpen egy arameus szövegformula a fogadalmak feloldására, és a spanyol marannusok világából ered, ahol és amikor az erőszakkal megkeresztelt zsidók mondták ezt, hangoztatva, hogy a kitérés csak formális és ők szívükben zsidók maradtak. A keresztény világ kihasználta ezt, és az ellenséges uszító propaganda azzal vádolta a zsidókat, hogy hamisan esküdnek és aztán „feloldják” azt. Mások, főleg a hagyományos zsidóság nem fogadja el ezt a változatot.

Mindig, mindenütt aktuális.

 

 

 Tiltó micvá

 

 

(407) A FOGADALOM MEGSZEGÉSÉNEK TILALMA (A)

…meg ne szegje (szószerint ne profanizálja) szavát, úgy cselekedjen, ahogy azt a száján kiejtette.” (4Móz 30:2).

Az előző parancsolat negatívja. Ez erősíti a az előzőt, mivel ez egy tiltó micvá. Tilos egy fogadalmat – vagy pláne esküt megszegni. Az emberi természet, olyan, hogy szorult helyzetben ígér és fogadkozik, de aztán, amikor a dolgok rendbe jönnek, elfelejteni fogadalmát vagy negligálja azt. Ezt tiltja itt a Tóra, amely egyidejűleg megengedi, illetve lehetővé teszi a fogadalmak feloldását.

Ezt a bölcsek ugyanebből a versből fejtették ki, jellegzetes talmudi okfejtéssel: ő (a fogadalmár) ne szegje meg szavát, de mások megszegethetik vele. Mindig mindenütt érvényes.

 

 

 MÁSZ’E SZAKASZA

benne 2 tevőleges és 4 tiltó parancsolat

 

 

(408) A LEVITA HELYSÉGEK PARANCSOLATA (N’A)

Parancsold meg Izrael fiainak, hogy adjanak a levitáknak birtokaikból városokat lakásra és legelőnek való földet városaik körül…” (4Móz 35:2).

A leviták, Isten szolgái, nem kaptak birtokot, az ország felosztásakor, mivel „az Isten az ő birtokuk”. Megélhetésük a tizedekből jött, amit a zsidók jutattak nekik.

Akkor hol laktak a leviták?

Erre a kérdésre válaszol a Tóra amikor megparancsolja, hogy az országban ki kell jelölni 48 helységet, amelyekben a leviták lakhattak és nevelték gyermekeiket. Ezenkívül kellett hogy legyen egy bizonyos nagyságú terület, „ezer könyöknyi, köröskörül”, amely legelőkent szolgált, hogy a levitáknak legyen lehetősége állatot tenyészteni. Arra nézve, hogy nem szabad felcserélni a közterületet, amelynek lakhatónak kellett lenni, az úgynevezett telekkel, amely legelő, zöldségtermő föld, vagy zöldövezet (Chinuch) volt, már volt egy micvá a 343. ami előírta ezt.

A 48 levita helység között volt hat, amelynek speciális feladata volt: „menedék-városok” voltak ezek, ahová az menekült, akit nem szándékos emberöléssel vádoltak, és aki joggal tartott a (vér)bosszút forraló rokonok fenyegetésétől. Azonban a többi 42 levita helység is menedéket adott ezeknek a fenyegetett embereknek. Ezt a speciális micvát, (ami itt csak érintőlegesen van említve) valamint azt, hogy mi a különbség a levita városok és a speciális hat menedékváros között – lásd a SOFTIM hetiszakaszban (500. micvá).

Miért éppen a 42 levita helység volt az, amelyben szintén menedéket talált a nem-szándékos emberölő, a hat speciális menedékvároson kívül? Erre nézve a Chinuch azt mondja, hogy a leviták, egyenes, becsületes és emberszerető emberekként voltak ismertek, akikről feltételezhető, hogy vigyázni íognak a menekültekre, és nem engedik, hogy valaki kitöltse rajtuk bosszúját. A levita helységeknek szent jellegük volt, és annak idején az oltárhoz menekült az, aki halálfélelmében bosszútól tartott. Ezenkívül feltehető, hogy a hat speciális menedékvárost is a leviták adminisztrálták, illetve vezették.

A 48 helységet proporcionálisán kellett kijelölni, „a sokból sokat, a kevésből keveset” (ugyanott 8), vagyis minél népesebb volt a törzs, annál több levita helysége, városa volt. Ez nem mindig valósult meg pontosan, mivel a Jordántól keletre, 10 levita helység volt, aránylag kis területen, míg a Jordántól nyugatra, Kánaánban 38. A Talmud ezt azzal indokolja, hogy Gileádban „sok volt a gyilkos”.

Napjainkban nem aktuális.

 

 (409) A VÉLETLENÜL ÖLŐ ÚTJA A MENEDÉKVÁROSBA (N’A)

És a közösség vitesse vissza menedékvárosába, ahová menekült és maradjon ott, amíg meg nem hal a főpap…” (4Móz 35:25).

Az előző micvá folytatása és kiterjesztése Itt arról van szó, hogy amikor a bíróság megállapítja, hogy nem szándékos emberölés történt, hanem véletlenül „esett le a fejsze” és ölte meg a delikvenst – akkor vissza kell kísértetni Őt a menedékvárosba, vagyis őrséget állítani mellé, hogy az úton meg ne ölje őt a vérbosszút forraló.

Ebből bölcseink kikövetkeztették, hogy eredetileg mindenki, akit emberöléssel vádolnak, a menedékvárosok egyikébe fut, nehogy bosszúból megöljék, mielőtt a bíróság kideríthette volna az igazságot: megfontolt szándékkal történt-e az emberölés vagy véletlenül. Ennek egyik, Tóra-adta kritériuma az volt, hogy az áldozat haragosa volt-e annak, akinek életét kioltotta.

A menedékvárosból őrizet alatt elkísértek a legközelebbi bíróságra, ott előadhatta érveit, vagyis szabadon védekezhetett; a bíróság tanúkat hallgatott ki stb. Ha a konklúzió az volt, hogy nem szándékos emberölés történt – visszakísérték a menedékvárosba, és ott maradt, a főpap (kokén gádol) haláláig. Ez egyfajta általános amnesztia volt. A Talmud szerint a főpap édesanyja ennivalót vitt be a menedékváros lakosainak, hogy ne imádkozzanak fia – a főpap közeli haláláért… (Mákot 11 a Misnában).

Maimonidész szerint a főpap halála annyira megrendítette az embereket, hogy már senki nem gondolt vérbosszúra. A Talmud (ugyanott) azt mondja, hogy ez egyfajta büntetés volt a főpapnak, mivel imájával el kellett volna érnie, hogy ilyen szerencsétlenségek ne történjenek. Ha mégis történt ez annak a jele, hogy imája nem volt hatásos és nem teljesítette feladatát. Büntetése tehát az a tudat volt, hogy a menedékvárosokban alig várják, hogy meghaljon, és halála hírét nagy örömmel fogadják, mert akkor üt számukra a szabadulás órája…

A zsidó menedékváros unikum a bíráskodás történetében (Ávráhám Chili rabbi fogalmazásában: „ez a Tóra nagy újítása a kriminológiában”). Sok-sok évvel megelőzve a népeket a torai perrendtartás felismerte, hogy nem mindenki, aki egy másik ember halálát okozza közönséges gyilkos, és van véletlen szerencsétlenség és nem-szándékos emberölés is.

A menedékvárosok törvénye rendkívül szerteágazó. Részleteit Mákot traktátnsa tárgyalja. Ennek ellenére nincsenek leírások a menedékvárosok mindennapi életéről; nem tudjuk miből éltek ott az emberek és az egész szisztéma hogyan működött a gyakorlatban. Az első Szentély pusztulásával megszűnt a menedékvárosok intézménye, ami a második Szentélyben nem újult meg, valószínűleg azért mert a leviták nem állijáztak Ezrával, aki ezért megbüntette őket.

Micvánk, amely nem csak a hatóságokat kötelezi, hanem magát a véletlenül ölőt is nem érvényes napjainkban.

 

 

 Tiltó micvák

 

 

 (410) NEM MEGÖLNI A VÁDLOTTAT BÍRÁSKODÁS NÉLKÜL (A)

…és ne haljon meg a gyilkos, míg a közösség (a bíróság) elé nem állíttatik…” (4Móz 35:12).

Ez a vers is az előbbi témakörbe tartozik, de bölcseink kiszélesítették hatókörét a nagy általánosságra: tilos megölni valakit, még ha valaki a saját szemével látta is mit tett – hanem bíróság elé kell állítani, ott tanúkat hozni, azokat kihallgatni, próbálni meghazudtolni stb., és csak ennek alapján lehet valakit halálra ítélni.

Ma ez minden jogállamban talán magától értetődik, de a Tórában semmi nem értetődik magától. A Tóra a zsidó nép alkotmánya, és mint ilyen minden jogellenességet elítél és még a gyilkosnak is fair perrendtartást rendel el.

Ezért – mondja a Chinuch – még ha a felsőbíróság tagjai saját szemükkel látták, hogy valaki gyilkolt – nem ítélhetik el, de tanúként szerepelhetnek egy másik bíróság előtt, ahol elmondhatják, amit láttak és tanúságuk alapján a másik bíróság halálra ítélheti a gyilkost. Ebből világosan látható az az elv, miszerint jobb ha tíz vétkes szabadon fut, mintha egy ártatlant halálra ítélnének.

A Talmud elmond egy történetet, amely illusztrálja a fentieket. Simon ben Sátách, a szánhedrin elnöke, egyszer látott valakit, aki egy kivont karddal a kezében szalad valaki után. Simon utánuk ment és rájuk talált, amint a menekülő máihalott és az üldöző kardja vértől csepegett. „Mondá neki Simon: Ezt ki ölte meg? Én vagy te? (vagyis, biztos, hogy te ölted meg, ehhez nem férhet kétség). Mégsem tudlak halálra ítélni, mivel nincs erre két tanú…” Szemtanúk tanúsága szerint (Simon kíséretéből): még a helyszínen voltak, amikor előkúszott egy kígyó, és megmarta a gyilkost… (Szánhedrin 37b).

Aktuális (elméletben), bár ma nincs zsidó bíróság, akinek lenné jogköre halálra ítélni valakit.

 

 (411) A TANÚ NE LEGYEN BIRÓ! (N’A)

…egy tanú ne legyen elég ahhoz, hogy valakit halálra ítéljenek.” (4Móz 35:30).

Ez a micvá már nem tartozik a menedékváros és a véletlenül más életét kioltó ember ügyéhez, hanem általánosságban beszél. A tórái perrendtartás elengedhetetlenül szükségesnek tartja a két tanút. Ha nincs két tanú – nincs ítélet. Ezzel majd részletesen fogunk találkozni Mózes ötödik könyvében (5Móz 17:6 = 526. micvá).

Itt ebből a versből azt fejtik ki bölcseink, hogy a tanú nem lehet és ne is legyen – bíró. Ez azt jelenti, hogy miután tanúvallomását megtette, ne mondja azt, hogy „szerintem a vádlott ártatlan/vagy vétkes, hanem maradjon meg a puszta tények talaján. A tanúskodás micváját és annak fontosságát lásd Mózes harmadik könyvében (VÁ-JIKRÁ) a 120. micvát. Csak a Szentély idejében aktuális.

 

 (412) NEM ELFOGADNI A GYILKOSTÓL VÁLTSÁGDÍJAT (N’A)

Ne fogadjatok el váltságdíjat a halálraítélt gyilkos életéért – a gyilkos halállal lakoljon!” (4Móz 35:31).

A zsidó perrendtartás szerint minden büntetést meg lehet váltam pénzzel – kivéve a gyilkos halálbüntetését, ahogy ezt már Mózes második könyvében láttuk (46. micvá).
Chinuch így értelmezi a magától értetődő parancsolatot: ha megengednénk, hogy egy gyilkost futni hagyjanak váltságdíj ellenében – az eredmény a társadalom pusztulása lenne. Miért? Mivel a hatalmasok és a gazdagok ölnének kényükre-kedvükre, és aztán megváltanák életüket pénzükkel. Ez nemcsak igazságtalan, hanem aláássa az emberi együttélés elemi szabályait.

A micvá részletei között találjuk, és ez kapcsolja azt össze a vérbosszú témájával – hogy ha a vérbosszút forraló rokon letesz a bosszúról, és azt mondja a bíróságnak, hogy hagyják a gyilkost futni – váltságdíj ellenében – nem hallgatnak rá, hanem a bíróság halálra ítéli és kivégezteti a gyilkost. Ebben az a logika, hogy néha a forrófejű bosszúálló-jelölt meggondolja: mi hasznom van abból, ha a gyilkost megölik? Inkább fizessen…

Nincs Szentély és nincs érvényben a zsidó bíráskodás, ennél fogva nem aktuális.

 

 (413) PÉNZ NEM HELYETTESÍTHETI A SZÁMKIVETÉST (N’A)

És ne fogadjatok el váltságdíjat attól (a nem-szándékos emberölőtől), aki köteles menedékvárosban élni, hogy visszatérhessen városába, mielőtt a főpap meghal.” (4Móz 35:32)

Azonos elv, mint az előző micvában: a törvény előtti egyenlőség elve. Ne vásárolhasson magának a tehetős ember, jobb, kényelmesebb életet, mint a nincstelen. Ez nem lenne méltányos és igazságos.

Amikor az egész menedékváros intézménye, mint olyan nem működik ez a micvá sem aktuális.

(Ezzel befejeződött Mózes negyedik könyve)

  • Küldés emailben

Fejezetek