11. ? Naftali Kraus: A 613 parancsolat

Mózes Harmadik Könyve – (Emor … Bechukotáj)

EMOR SZAKASZA

benne 24 cselekvő és 39 tiltó parancsolat

 

(263) A KOHANITÁK GYÁSZA: KIT ÉS KIT NEM (R’A)

Szólj a kohanitákhoz, Áron fiaihoz, mondván nekik, (hogy) ne tegyék magukat tisztátalanná egy népük közül való (vagyis nem-kohanita) halottal. Csak ha legközelebbi rokona halt meg: anyja, apja, fia, leánya, fivére vagy hajadon nővére (aki még nem ment férjhez) – ezekkel teheti (tegye!) tisztátalanná magát.” (3Móz 21:1-3).

Axióma: egy holttest a szellemi tisztátalanság (tum’á) forrása. Ennélfogva egy kohanitának, akinek a szentségfoka magasabb, mint egy egyszerű zsidónak, tilos egy halottat érinteni, vagy akár a közelébe kerülni. Érdekes módon, bár ez a micvá tilalommal kezdődik – mégis tevőleges micvának számít, mivel kimondja, hogy kikkel teheti – tegye! – tisztátalanná magát a kohanita: legközelebbi hozzátartozóival, valamint egy olyan zsidóval, akinek nincs rokona, aki eltemetné (mét micvá – egy halott, akit a közösség kötelessége eltemetni.)

Maimonidész szerint ebben a micvában bennfoglaltatik az is, hogy mindenki köteles meggyászolni rokonait, (azt a hat kategóriát, amit itt – a kohanitával kapcsolatban említ az írás). A temetés előtti gyász (ónén) valamint az egy hetes (siv’á), egy hónapos (slosim) és egyéves gyász – illetve a 11 hónapig mondandó káddis és a ruha-megtépés szabályait Ganzfried rabbi Kicur Sulchán Áruchjában (Dr. Singer Leó fordítása), illetve Donin rabbi könyvében (Zsidónak lenni, N. Kraus fordítása, [Budapest: Göncöl kiadó, 2003], harmadik kiadás) találja meg az érdeklődő olvasó.

A gyász egy természetes érzés, a halál természetes velejárója, amit a zsidó háláchá szabályoz. Miért kell gyászolni? Chinuch szerint azért, mert a gyász által az ember belegondol, hátha vétkei miatt történt, ami történt és megtér. Chinuch itt vissza-visszatér sokszor említett elméletéhez, miszerint egy ember cselekedetei nyomán jut el a felismerésig. Ha tehát siv’át ül, káddist mond és misnát (misnájeszt) tanul, és jön a kondoleálók hosszú sora – elkerülhetetlenül belegondol a világ folyásába, miért is halt meg ez a rokon – még inkább, ha valaki idő előtt megy el -, és így óhatatlanul is megtérés, a számadás („önkritika”) felé vezetnek gondolatai.

Részben aktuális, mivel csak a férfi kohanitákra vonatkozik a tisztátalanság tilalma, de a nőkre nem. Mindenesetre azonban a kötelező gyász – a nőkre is érvényes.

 

(264) A KOHANITÁK MEGSZENTELÉSÉNEK MICVÁJA (A)

És szenteld meg őt (a kohanitát), mert Istened kenyerét mutatja be, szent legyen ő neked, mert szent vagyok én, az Örökkévaló, aki megszentel benneteket.” (3Móz 21:8).

A kohaniták magában álló társadalmi osztály voltak, amelynek tagjait megillette a megkülönböztető tisztelet, mivel ők képviselték Istent a nép felé és a népet a magasabb szférákban – Ibn Ezra, Náchmánidész), és így az összekötő szerepét töltötték be. Ezt az írás azzal fejezi ki, hogy a kohaniták vannak feljogosítva bemutatni „Isten kenyerét”, vagyis az áldozatokat (itt a kenyér ételt, illetve húst is jelent).

Napjainkban, amikor nincs Szentély és következésképpen a kohaniták szentélyszolgálata szünetel – Bölcseink utasításai szerint, a kohanitát mindenben elsőbbség illeti meg. Ő az első, aki a Tóra elé járul, aki az asztali áldást elmondja. Amikor valamit elosztanak – a kohanita joga, hogy elsőnek válassza ki magának, ami tetszik neki. Ő áldja meg a népet a zsinagógában (Izraelben naponta, külföldön csak ünnepekkor). Az említett előjogok jelképesek csupán, hiszen ma nem lehet tudni, hogy valóban ki a kohanita, és ki nem.

Szifrá szerint a „szenteld meg” nemcsak a zsidó népet kötelezi, hanem a kohanitákat is, akik kötelesek ennek megfelelően viselkedni. Például ha egy kohanita elvált asz- szonyt vesz feleségül – ami tilos neki – akkor köteles elválni tőle, és ha ezt nem teszi – kényszerítik rá, mert ez a „szentségéhez” tartozik.

Chinuch a micvá értelméről: az úr tiszteletet ad szolgáinak. így az Örökkévaló meghagyta, hogy tiszteljük a kohanitákat, és ez által tiszteljük azt, aki a kohanitáknak – szolgáinak – a tiszteletet adta.

Mindig, mindenkinek, mindenütt aktuális.

 

(265) A FŐPAP KÖTELES SZŰZLÁNYT ELVENNI (N’A)

Ő pedig szűzlányt vegyen feleségül…” (3Móz 21:13).

„Ő” – a főpap (kokén gádol) – magas státusának megfelelően, nem vehet el akárkit, hanem csak szűzlányt. Ez egy pozitív micvá (nemcsak lehetőség, vagy jó tanács) -mondja a Chinuch. A tilalmakról lásd a 289., 290. és 291. micvákat.

A főpapot érintő házassági tilalmak okán a Chinuch megismétli sokszor említett teóriáját, miszerint a cselekedetek a gondolatokból fakadnak. Ezért kell, hogy a főpapnak olyan felesége legyen, akinek semmi dolga nem volt más férfivel, hanem csak szentéletű főpap férjével, aki „a szentek szentje” és így gyerekeik is patyolattiszták lesznek, és megfelelőek a szent szolgálatra. Itt Chinuch felveti a hipotetikus (de logikus) kérdést: honnan tudhatjuk, hogy a szűz hajadon nem vétkezett gondolatban, és nem vetett szemet egy más férfira? Válasza: amíg megmaradt a fantázia világában, és a gyakorlatban nem vétkezett – addig semmi baj.

Ma ezek a törvények nem érvényesek – mivel nincs főpap. Az egyszerű koliént kötelező tilalmak azonban érvényben vannak, és ennélfogva tilos, hogy elvált nőt vagy betértet vegyen el. Ha mégis elvesz – köteles azonnal elválni. (Lásd a 291. micvát).

 

(266) AZ ÁLDOZATNAK HIBÁTLANNAK KELL LENNIE (N’A)

Ha valaki bemutat békeáldozatot az Örökkévalónak, hogy teljesítsen egy fogadalmat, vagy önkéntes adományként, a barmokból vagy a juhokból – hibátlan és épp legyen – semmi hiba ne legyen rajta.” (3Móz 22:21).

Szifrá hangsúlyozza hogy ez egy tevőleges mievá. Chinuch: ugyanaz a magyarázata, mint az áldozatoknak általában (lásd a VÁ – JIKRÁ szakaszában): azoknak tökéleteseknek kellett lennie.

Bölcseink 73 hibát, betegséget említettek, amelyek alkalmatlanná tesznek az áldozatra.

A parancsolat nem aktuális csak a Szentély idejében.

 

(267) AZ ÁLDOZATI BÁRÁNY KORA (8 NAPON FELÜL) (N’A)

Ökör, juh vagy kecske, születése után hét napig legyen anyja alatt; a nyolcadik napon túl elfogadható (tűz)áldozatul az Örökkévalónak.” (3Móz 22:27).

Maimonidész szerint egy állat nyolc nap előtt nem életképes, és olyan, mintha „nem is látott volna napvilágot”. Lásd 2Móz 22:29 is, ahol szintén nyolc napról van szó.

Napjainkban nem aktuális, mivel az áldozási rend szünetel.

 

(268) ISTEN MEGSZENTELÉSÉNEK PARANCSOLATA (A)

Ne szentségtelenítsétek meg szent nevemet, hogy megszentelve legyek Izraelben; én vagyok az Örökkévaló, aki megszentel benneteket” (3Móz 22:32).

A vers első részét a tilalmak között találjuk: tilos megszentségteleníteni Isten szent nevét, (lásd a továbbiakban a 314. parancsolatot).

Az egyik legfontosabb, kardinális micvá a Tórában, amelynek betartása kihat Izrael hetyzetére a diaszpórában. J. Z. Hertz idézi Jellineket, aki szerint „ez az egész Tóra dióhéjban” vagy ahogy Hillél prozelitája fogalmazta „A Tóra egylábon állva’.’ Bölcseink a büntetést is kilátásba helyezik, amikor azt mondják, hogy „vadállatok törnek a világra Isten nevének meggyalázása miatt” (Atyák 5:11). Nem tudni, hogy a vadállatokat szó szerint kell-e érteni, vagy pedig ezek azok a neopogány vadállatok, amelyek egy zsidó valós vagy vélt vétkéért rendeznek véres pogromokat (mint a Kristallnacht a náci Németországban – négyszáz felgyújtott és lerombolt zsinagóga, több száz halott – Hersl Grynszpann vétke miatt).

Mindenesetre a micvá megszentelni Isten nevét, azáltal hogy ügyelünk arra, hogy ne okozzuk az ellenkezőjét.

Chinuch: a micvá értelmezése igen széles, és magában foglalja azt a kötelességet, hogy akár életünket is áldozzuk Isten nevének megszenteléséért (kiddus há-Sém). Ez, mint ismeretes, három főbenjáró vétek esetében kötelező: bálványimádás, erkölcstelenség (fajtalankodás) és emberölés. A keresztes hadjáratok során, majd a spanyol inkvizíció idejében, sok ezer európai zsidó áldozta életét, Isten nevének megszenteléséért, amikor nem voltak hajlandók elfogadni a „szeretet vallásának” halálos ölelését.

Csak a három főbenjáró vétek esetében köteles a zsidó ember életét áldozni – a többi esetben élete élőbbre való. Azonban a smád idején (ha egy zsidóellenes kampányt visznek a pogányok) még ha egy kis jelentéktelen vétekre akarják erőszakkal vagy mézes szavakkal csábítani – mint például a cipőfűzője megváltoztatása a gój divat szerint (vagy a cipőviselete legyen olyan, mint a szerzeteseké – Chinuch) – köteles életét áldozni (Szánhedrin 74a). Ma már el lehet mondani, hogy csakis apáink nyakassága folytán léteznek még ma is zsidók a világon.

Összegezve: minden olyan cselekedet, ami kihívja a zsidók – és Istenük – iránti elismerést, az kiddus há-Sém, Isten nevének megszentelése.

Mindig, mindenütt, mindenkinek aktuális.

 

(269) A PÉSZÁCH ÜNNEP MICVÁJA – ELSŐ NAP (A)

Az első napon (pészáchkor) szent gyülekezés (ünnep) legyen nektek, semmiféle (nehéz) munkát ne végezzetek.” (3Móz 23:7).

A Tóra több helyen is említi a három zarándokünnepet, mindenhol valami más vonatkozásban. A pészáchhal már találkoztunk Mózes második könyvében, ott a történelmi szövegkörnyezetbe ágyazva, míg Mózes negyedik könyvében (28. fejezet) az ünnepi áldozatokról esik szó.

A zarándokünnepek munkaszünetnek számítanak, de nem annyira, mint a szombat. Szabad sütni-főzni és mindazt tenni, ami az ennivaló elkészítéséhez kell, tilos tüzet gyújtani, de a meglévő tüzet, égő gázrezsót stb. – szabad használni. Ezért használja itt a Tóra a „komoly munka” (mölechet ávodá) terminus technikusát, amit mi – jobb híján (és J. Z. Hertz nyomán) – úgy fordítottunk, hogy „(nehéz) munka”, bár itt nincs szó semmiféle nehézségről. A szombattal kapcsolatban a Tóra csak a munka (möláchá) kifejezést használja, mivel akkor minden tilos, a sütés-főzés, melegítés is.

Az első és utolsó (hetedik) nap – ünnep, a köztük lévő öt nap – félünnep. Külföldön az ünnep nyolc nap: 2-2 ünnep és négy félünnep (chol há-moéd). Az ünnepek napirendjét, a tilalom részleteit – lásd Donin rabbi Zsidónak lenni című könyvében. A micvát negatív formában – lásd a 315. parancsolat.

Mindig, mindenütt – a pészáchi áldozat kivételével – aktuális.

 

(270) A PÉSZÁCHI (MUSZÁF) ÁLDOZAT HÉT NAPJA (N’A)

(Azonban) mutassatok be tűzáldozatot az Örökkévalónak hét napon át…” (3Móz 23:8).

Ezen micvá részletes leírása Mózes negyedik könyvében (28:19) található. Nem tévesztendő össze az úgynevezett pészách áldozattal, amit a kivonulás tiszteletére mutattak be, Itt egy külön muszáf áldozatról van szó, amit a napi állandó áldozaton (támid) kívül mutattak be. Lásd fent a 95. micvát. Nem aktuális, mivel nincs Szentély.

 

(271) A PÉSZÁCH HETEDIK NAPJA (A)

…a hetedik napon szent gyülekezés (ünnep) legyen, semmi nehéz munkát ne végezzetek.” (3Móz 23:8).

Az előző vers második része. Előírja, hogy a pészách hetedik napja ünnep és munkaszünet legyen. Előírásai azonosak az első nappal, csak éppen a sehechjánu (hogy megéltük…) áldást nem mondjuk el. Mindig mindenkinek aktuális.

 

(272) AZ ÓMER ÁLDOZAT PÉSZÁCH MÁSODIK NAPJÁN (N’A)

Amikor bementek az országba, amit adok nektek, és learatjátok termését – akkor hozzátok az ómért, aratásotok elejének kévéjét a kohanitához […] az ünnep másnapján…” (3Móz 23:10-11).

Ez egy további áldozat volt, a mindennapi támid és a pészáchi muszáfon kívül. Az ómer egy űrmérték, és ezt az áldozatot az elsőnek learatott árpából hozták, pészách második napján. A szószerinti szöveg – „a szombat másnapján” – éles vita tárgyát képezte a bölcsek és a szakadár szadduceusok között, akik ezt szószerint akarták értelmezni. Míg a bölcsek szerint niszán hó 16-án, vagyis a pészách ünnep másnapján kell az ómert bemutatni. Eszerint itt a „szombat” munkaszüneti napot jelent. Onkelosz, majd a Septuaginta fordítása is így értelmezi ezt a verset.

Ide kapcsolódik a ma is érvényes ómer számlálás, (lásd a következő, 273. micvát) ami pészách második napjától sávuot ünnepéig (pünkösd) tart.

Chinuch szerint a micvá célja és értelme, hogy emlékezzünk arra a kegyre, amit az Örökkévaló gyakorol velünk azzal, hogy évről-évre megadja termésünket megélhetésünk forrását.

A Szentély idejében aktuális.

 

(273) AZ ÓMER SZÁMLÁLÁS PARANCSOLATA (A)

És számláljátok magatoknak a napokat az. ünnep másnapjától, attól a naptól, kezdve, amikor az ómért hoztátok – hét teljes hét legyen. A hetedik hét végéig számoljatok ötven napot (és akkor) mutassatok be új lisztáldozatot az Örökkévalónak.” (3Móz 23:15-16).

Ma ez az áldozatfajta nem aktuális – mivel nincs Szentély – a számlálást azért mégis megejtjük. Ez az ismert szfirát há- ómer – az ómer számlálás – ami egy külön micvá, függetlenül attól, hogy van-e áldozat vagy nincs.

A Talmud korából ered az a hagyomány, miszerint ezek a szfirá napok, vagyis a pészách és sávuot közötti hét hét, vagy annak egy része (33 nap), bizonyos értelemben gyász periódusnak számít. A Talmud szerint ekkor halt meg, egy állítólagos járvány során – rabbi Ákívá sok ezer tanítványa, „mivel nem tisztelték kellően egymást.” Történészek feltevése, hogy ez a Bár Kochbá felkelés idején történt (i. sz. 132-135), amelynek szellemi vezetésében Ákívá tevékeny részt vállalt.

Midrási interpretáció szerint a számlálás még Egyiptomból ered. Ott a zsidók, a kivonulás pillanatában, már annyira vágyták, hogy átvegyék a Tórát, hogy valósággal számolták a napokat, amíg elértek sávuotig, a Tóraadás ünnepéig, ami sziván hó hatodikán van.

Mindig, mindenütt aktuális – férfiak részére.

 

 

(274) AZ ÚJ MINCHA ÁLDOZAT (BÚZÁBÓL) SÁVUOTKOR (N’A)

Lakhelyetekről hozzátok […] két kenyeret […] két tizedrész finomlisztet, kovászosán süssétek, zsengéül az Örökkévalónak.” (3Móz 23:17).

Chinuch szerint az indok azonos az árpából készült ómer áldozatéval: hálaadás az új termésért. Ött (árpa) lisztről van szó, itt meg búzalisztből készült kenyérről. Mi a különbség? Chinuch: itt emberi eledelről van szó, amit úgy kell elkészíteni, hogy az ember azonnal élvezhesse. A „lakhelyeitekről” azt hangsúlyozza, hogy a búza csak Izrael földjéről jöhet, de nem külföldről.

Napjainkban nem aktuális mivel nincs Szentély.

 

(275) A SÁVUOTI (PÜNKÖSDI) MUNKASZÜNET MIC VÁJ A (A)

És hirdessetek ezen a napon ünnepet, szent gyülekezés legyen nektek, semmiféle (nehéz) munkát ne végezzetek; örök törvény legyen ez nektek lakhelyeiteken, nemzedékeiteknek.” (3Móz 23:21).

Mint már találkoztunk ezzel pészáchkor (269. micvá) mindhárom zarándokünnep (pészách, sávuot és szukkot) munkaszünet – ez a „szent gyülekezés” (mikrá kódes) gyakorlati jelentősége.

Csak akkor szabad főzni-sütni, ha van előre meggyújtott tűz, ami aznapra, szíván hó hatodikára szükséges. Ez az ünnep is külföldön két napos, míg Izraelben egynapos.

Az ünnepnek több neve is van: a hetek ünnepe (sávuot – mivel a számlált 7 hét után, az 50. napra esik); az aratás ünnepe, a zsengék ünnepe, áceret (ünnepi nagy-gyűlés), vagy a Tóra-adás napja, ami manapság a legismertebb.

Mindenkire nézve aktuális.

 

(276) AZ ÚJÉV (ROS HÁ-SÁNÁ) ÜNNEPE (A)

Beszélj Izrael fiaihoz (mondván): A hetedik hónapban, a hónap első napján, legyen nektek, nyugalom-nap, emlékeztető kürtfúvás, szent gyülekezés.” (3Móz 23:24-25).

A hetedik hónap az tisri (tisré) – mivel niszán az első hónap (lásd 2Móz 12:2).

Talán itt lenne a helye felsorolni – a gyengébbek kedvéért – a zsidó hónapokat és a bennük lévő ünnepeket:

1) niszán (pészách), 2) ijjár, 3) szíván (sávuot), 4) támuz, 5) áv, 6) elul, 7) tisri (ros há-sáná, jom kippur és szukkot), 8) chesván, 9) kiszlév (chánukká), 10) tévét, 11) svát és 12) ádár (purim).

Tisri hó elsején (és másodikán) van ros há-sáná, a zsidó újév. Ez Izraelben is kétnapos, nemcsak külföldön. Talmudi elnevezése: hosszú nap (jomá árichtá), vagyis egy nap, ami 48 órás – ellentétben a magyar szóhasználattal, amely jom kippurt hívja hosszú napnak, valószínűleg azért, mert a böjt miatt a nap hosszúnak tűnik.

Akárcsak a többi ünnepen – de nem szombaton! – szabad aznapra főzni-sütni, ha van kész tűz. A parancsolat tiltó vetületét lásd egy külön micvában (321).

Míg a világ sok népénél az újév mulatozás és vigadás napja, és legitim alkalom kirúgni a hámból (illetve berúgni) – addig nálunk, zsidóknál, ez a magába szállás és megtérés napja. Mint az ünnep elnevezése is mutatja, ez jom há-din, az ítélet napja, bár hivatalos neve a Tórában „sófárfúvás napja” (jom truá), vagy az ünnepi imakönyvben az „emlékezés napja” (jóm há-zikáron). A ros há-sáná micvája az emlékeztető kürt (sófár) fúvás.

 

(277 KÜLÖN ÁLDOZAT (MUSZÁF) ÚJÉV NAPJÁN (N’A)

…és mutassatok be tűzáldozatot az Örökkévalónak.” (3Móz 23:25 és eltérő szöveggel 4Móz 29:1-6).

Az előző micvá folytatása. Újév napján – ami egyben újhold is – egy külön muszáf áldozatot mutattak be, mint minden újholdkor. Erről részletesen lásd PINCHÁSZ szakaszában (4Móz 29:1-6).

 

(278) A JOM KIPPÚRI BOJT PARANCSOLATA (A)

(Azonban) a hetedik hó tizedikén van az engesztelés napja (jom kippur); szent gyülekezés (ünnep) ez nektek, sanyargassátok magatokat…” (3Móz 23:27).

Sanyargatás, vagyis önkínzás alatt a Szifrá a nem evést és nem ivást érti. Bölcseink az eredeti (ön)sanyargatásba beleértették a nem-mosdás, nem illatos kenegetés, nem (bőr)- cipőhúzás tilalmát, valamint a házasélettől való tartózkodást is.

Ez az egyetlen zsidó böjt, amely a Tórából ered. Célja és lényege a megtért szív és a megtért lélek.

(Az itteni szöveggel vesd össze a főpap Szentély szolgálatával kapcsolatos szöveget, amely elmondja a jom kippur célját és lényegét (lásd a 184. micvát):

És lesz ez nektek örök törvényül: a hetedik hónapban, a hónap tizedik napján, sanyargassátok magatokat (szószerint „lelketeket”), és semmi munkát ne végezzetek, se a polgár, se a jövevény, aki köztetek tartózkodik. Mivel ezen a napon engesztelést hoz (Isten) számotokra, hogy megtisztuljatok minden vétkeitektől, az Örökkévaló színe előtt. A szombatok szombatja ez nektek; sanyargassátok magatokat, örök időkön át (vagyis örök törvény ez).(3Móz 16:29-31).

A sanyargatás, böjtölés és az egyéb önmegtartóztatások tehát nem öncélúak, hanem arra irányulnak, hogy engesztelést szerezzenek, amíg csak megtisztulunk az Örökkévaló színe előtt (tehát: nem a papnál és nem az oltárnál! – J. Z. Hertz). Ennek alapja rabbi Akívá örökérvényű mondása arról, hogy a zsidókat maga az Örökkévaló tisztítja meg, ha megtérnek – akárcsak a núkve vize megtisztítja a fizikai tisztátalanságban szenvedőket (Misna, Jomá 8:9).

A megtérést a vétkezőnek kell kezdeményezni, és a Talmud kimondja, hogy ez – a gondolatban való megtérés – csak Istennel szemben érvényes, de embertársát, akit a vétkező megsértett, megbántott, meglopott stb. csak bocsánatkéréssel lehet kiengesztelni, és csak ebben az esetben érvényes a megtérés.

Jom kippur esetében nem tartalmazza a szöveg a „nehéz munkát” (mölechet ávodá), hanem csak munkáról beszél. Ezt azt jelenti, hogy akárcsak szombaton jom kippurkor minden munka tilos, tehát főzni vagy sütni sem szabad. Nem hiába nevezi a Tóra az engesztelés napját a szombatok szombatjának (sábbát sábbáton). (A munka tilalmának külön micvájára – lásd a továbbiakban 322. tiltó parancsolatot, míg az evés- ivás tilalmának külön tiltó micvája 323.)

Chinuch a jom kippur célját és értelmét abban látja, hogy az isteni kegy alkalmat ad egyszer egy évben megtisztulni, és tiszta lappal folytatni életünket. S mivel ez egy szellemilelki dolog, lehetetlen megtérni úgy, hogy az evés-ivás és egyéb anyagi testi szükségletek árnyékot vessenek az ember lelki életére.

Aki beteg annak nem szabad böjtölni jom kippurkor, ami pedig a legsúlyosabb böjt mind között. Ebben a kérdésben az orvos dönt és nem a rabbi. És legfőképp nem a beteg. Ha az orvos azt mondja, hogy a böjt veszélyezteti életét – köteles enni, egy bizonyos létminimumot.

Mindig, mindenütt érvényes, férfiakra és nőkre egyaránt. Fiúkra 13 és lányokra 12 éven felül (ez a bár micvá és a bát micvá ideje, amikor a zsidó felfogás szerint a fiú, illetve a lány már felnőttnek számít, aki felelős tetteiért).

 

(279) A JOM KIPPÚRI KÜLÖN ÁLDOZAT (MUSZÁF) (N’A)

…és mutassatok be tűzáldozatot az Örökkévalónak…” (3Móz 23:27).

Ez az előző micvá folytatása, akárcsak ros há-sánánál. Részleteiben lásd PINCHÁSZ szakaszában (4Móz 29:7).

 

(280) A JOM KIPPÚRI MUNKASZÜNET (NYUGALOM) MICVÁJA (A)

Szombatok szombatja legyen ez nektek…” (3Móz 23:32).

Ez egy tevőleges micvá (is) annak ellenére, hogy szószerint azt jelenti, ne dolgozzatok. Tehát úgy értendő, hogy pihenjetek és ne dolgozzatok.

Chinuch: azért tilos a munka, hogy ne legyünk elfoglalva semmi mással, és minden gondolatunk a megtérés és megbocsátás körül forogjon.

Mindig, mindenkinek, mindenütt aktuális és kötelező. A jom kippuri munkaszünetnek Chinuch (Maimonidész nyomán) két micvát szentel (ezt, ami tevőlegesnek számít: nyugodjatok!) és a 322. micvát, ami tiltja a munkát. Ezt a „szombatok szombatja” kifejezésből fejtik ki a bölcsek.

 

(281) A SÁTOROSÜNNEPI MUNKASZÜNET MICVÁJA (A)

Beszélj Izrael fiaihoz, mondván: a hetedik hónap 15. napján kezdődik a sátoros ünnep, hét napon át – az Örökkévalónak. Az első nap – szent gyülekezés, semmiféle (nehéz) munkát ne végezzetek” (3Móz 23:34-35).

Oka ugyanaz, mint a többi ünnepen: emelkedett hangulatban, kipihenten, ünnepelni, mentesen a hétköznapi gondoktól.

A sátoros ünnep okát másutt mondja el a Tóra (lásd 3Móz 42). Másutt a szukkot (sátoros ünnep) a betakarítás ünnepeként szerepel (2Móz 34:22). Ez is egyike a három zarándokünnepnek. Hét napig tart, a nyolcadik smini áceret, egy külön ünnep (lásd ott). Külföldön van egy 9. nap is – szimhhát Tórá. így az ünnep belső beosztása Izraelben: egy ünnep, 6 félünnep és még egy ünnep, míg külföldön: 2 nap ünnep, 5 félünnep és még két nap ünnep.

A sátoros ünnep további összetevőiről a-a sátorban lakásról és a négy növényre mondott áldásról – lásd a továbbiakban.

Mindig, mindenütt, mindenki számára aktuális.

 

(282) A SÁTOROSÜNNEPI KÜLÖN ÁLDOZATOK (MUSZÁF) (N’A)

Hét napon át mutassatok be tűzáldozatot az Örökkévalónak…” (3Móz 23:36).

Ez a szokásos ünnepi muszáf áldozat, csak itt naponta mutatják be, a félünnepen is. PINCHÁSZ szakaszában (4Móz 29:12-38) részletesen leírják naponta milyen és menynyi állatot mutattak be áldozatként ezeken a napokon. Bölcseink összeadták az áldozati bikák számát: összesen hetven volt, mint a világ népeinek (akkor ismert) száma. Minden nap eggyel kevesebb barmot mutattak be. Bölcseink szerint azért így mert ez jelképes: így csökkenjen Izrael ellenségeinek száma. (Szukká 55b).

 

(283) A NYOLCADIK NAPI (SMINI ÁCERET) MUNKASZÜNET (A)

…és a nyolcadik napon ünnepi gyülekezés legyen nektek […] semmi (nehéz) munkát ne végezzetek” (3Móz 23:36).

Ez tisri hó 22. napja. Neve: smini áceret. Munkaszünet, csak főzni-sütni stb. szabad, ami aznapra kell, kész tűzből, vagyis nem csiholni (gyújtani) tüzet. Ez egy önálló ünnep, nem része a sátoros ünnepnek, bár mindjárt azután ünnepeljük. Mindig, mindenütt érvényes nőkre nézve is.

 

(284) A NYOLCADIK NAP (SMINI ÁCERET) MUSZÁF ÁLDOZATA (N’A)

…és mutassatok be tűzáldozatot az Örökkévalónak…” (3Móz 23:36).

Mint minden szombaton vagy ünnepen, itt is van egy plusz (muszáf) áldozat. Ekkorra már az áldozati bikák száma lecsökkent hetvenről egyre (mivel naponta eggyel kevesebbet mutattak be), és bölcseink ezt egy intim áldozati lakomaként vizionálták, az Örökkévaló és a zsidó nép között – kettesben. PINCHÁSZ szakaszában ez is részletezve van (4Móz 29:38).

Akárcsak a többi áldozat, amelyek a Szentélyszolgálat függvényei, nem aktuális.

 

(285) A NÉGY NÖVÉNYFAJTA PARANCSOLATA (A)

És vegyetek magatoknak a (sátoros ünnep) első napján citrus gyümölcsöt (etrog) és pálmaágakat (luláv), valamint mirtuszágakat (hádász) és szomorúfűzfaágakat (árává), és vigadjatok az Örökkévaló Istenetek színe előtt hét napon keresztül.” (3Móz 23:40).

Ez a sátoros ünnep második központi micvája. Az első – a sátorban lakás hét napon át (lásd a következő parancsolatot).

Mielőtt megindokolná ezt a jelképes micvát, Chinuch megismétli (kvázi) fiához intézett szavait, amelyben elmondja, hogy az ember gondolatai, észjárása, „ideológiája” -mindez cselekedeteinek következménye (és nem fordítva), így a tettek fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni, mivel ezek irányítják, alapozzák meg és „szülik” gondolatait. Hozzá lehet ehhez tenni, hogy ez az oka annak, hogy a zsidóság a cselekedetek, a tettek, a micvák vallása.

Innen folytatja Chinuch eszmefuttatását a négy növény értelmét illetően, mondván, hogy mivel az ünnep a nagy öröm ideje – a betakarítás nagy öröm forrása egy mezőgazda népnél – és voltak népek, amelyeknél a betakarítás öröme pogány orgiákba csapott át – az Örökkévaló emlékeztető gyanánt adta a négy növényt és a felettük elmondott áldást, amely mintegy desztillálja az anyagi örömöt, és azt szellemi szintre emeli.

A retorikus kérdésre, miért nincs ilyen emlékeztető a két másik zarándokünnepen is – Chinuch válasza, hogy pészáchkor ott a pászka és a keserű gyökér, mint emlékeztető, és sávuotkor ott a Tóra, „ami a legjelentősebb emlékeztetőnk’.’

A hagyomány körülvette ezt a micvát az ággádá virágaival. A négy növény az ember testrészeire rímel: az etrog a szív, a luláv a hátgerinc, a hádász a szemek és az árává az ajkak.

Vagy pedig a négyek Izrael különböző rétegeit jelképezik: az etrog olyanokat, akikben van jó íz és illat (vagyis micvák és jótétemények), a luláv és a hadász olyanokat, akikben csak egy van a kettő közül, és olyanokat, (mint az árává) akik „üresek” semmi jó nincs bennük, se ízük, se illatuk nincs. Ezért a négyet egybe kell fogni, mert ez a zsidó nép, amelynek ereje egységében van.

A micvá gyakorlati része, hogy naponta – szombat kivételével – a zsidó ember egybefogja kezében a négy növényt, és áldást mond rájuk, majd lengeti őket a világ négy tája felé. A Hállél ima bizonyos részeinél is így teszünk.

A micvá mindig aktuális, de csak férfiak részére. Azonban nők is mondanak áldást a lulávra, mivel „kedvelik a micvákat”

 

(286) A SÁTORBAN TARTÓZKODÁS MICVÁJ A (A)

Sátrakban (szukkot) lakjatok hét napon át […] (azért) hogy tudják nemzedékeitek, hogy sátrakban lakattam Izrael fiait, amikor kivezettem őket Egyiptom országából, én vagyok az Örökkévaló, a ti Istenetek.” (3Móz 23: 42-43).

A sátoros ünnep fő jellemzőjének micvá ja: hét napon át egy ideiglenes, rozoga tákolmányban lakni, vagyis enni, aludni, sétálni és tanulni, mintha ez lenne az állandó lakás.

A Talmudban a szukká vita tárgyát képezi két neves ta- naita között: Rabbi Ákívá szerint valóságos kézzelfogható, ideiglenes sátrakról volt szó, amelyekben a zsidók pusztabeli vándorlásaik során laktak. Rabbi Eliézer szellemi síkra tereli a dolgot, és „tiszteletbeli felhők”-ről beszél, amelyek a vándorló zsidók felett voltak és védelmezték őket. (Szukká 11b).

A micvá értelmét a Chinuch abban látja, hogy emlékeztet régmúlt időkre, amikor kivonultunk az egyiptomi rabszolgaságból, és az Örökkévaló felhőkbe burkolt bennünket, hogy ne szenvedjünk a tűző naptól és a hideg éjszakától. Ezzel Chinuch elfogadja a „felhő”-t mint sátrat, de abban természetes védelmet lát a napsütéstől, akárcsak a fizikai értelemben vett sátrat, amit szintén megemlít. Konklúziója: azzal hogy megemlékezünk csodáiról, amiket velünk tett – erősebben kötődünk parancsolatai betartásához, és érdemesek leszünk további jótéteményeire – javunkra.

Maimonidész szerint a parancsolatnak nevelő hatása (is) van: Az embernek, amikor jó neki – gondolnia kell rossz napjaira. Ez őt állandó hálára készteti a Teremtő iránt, és szerény életvitelre neveli. Ezért hagyjuk el ezen az ünnepen házainkat és lakunk az ideiglenes, rozoga sátorban. Ez emlékeztet bennünket valamikori helyzetünkre.

A Tóra legtöbb exegétája az Ákívá-Eliézer disputa nyomán értékeli az ünnepi sátrat, egyesek a valóságos sátor, mások a díszfelhők nyomán. Miért érvényesül ez a micvá ősszel, a sátoros ünnepen és nem tavasszal, pészáchkor, amikor kivonultak Egyiptomból? Ibn Ezra válasza: nyáron nem kellettek a sátrak, azokat először ősszel készítették, védekezésül a hideg ellen.

Báál há-Turim logikája ellenkező irányban halad: ha nyáron kellene a sátoros ünnepet tartani, abban semmi különleges nem volna, mivel nyáron bevett szokás, hogy az emberek kimennek a mezőre és ott sátrakban, kalyibákban, bungalow-ban laknak, védekezésül a hőség ellen. Csak ősszel a tél előtt, amikor ez már nem szokásos – nyomatékosítja a sátor, hogy ezt Isten parancsára tesszük.

A sátor lényege az oldalai (legalább három), amit bármiből – akár egy kifeszített ponyvából vagy lepedőből is lehet összeeszkábálni – és a teteje, (a szchách), ami növényi eredetű, falombok, vagy vékony lécek. A sátorban belül félhomálynak kell lennie (az árnyék több mint a nap), és még sok speciális utasítás determinálja készítését. Ezeket a Kicur Sulchán Áruchban, vagy Chájjim há-Lévi Donin könyvében („Zsidónak lenni”) lehet megtalálni, vagy egy kompetens rabbit kell megkérdezni.

A szukkot ünnep egyik neve a betakarítás ünnepe, chág heászif.

 

Tiltó micvák

 

(287) A KOHANITÁK TEMETKEZÉSI MEGSZORÍTÁSAI (R’A)

…szólj a papokhoz Áron fiaihoz, és mond meg nekik, hogy senki közülük halott érintésével ne tisztátlanítsa meg magát.” (3Móz 21:1).

Lásd a 263. micvát, ahol ez a tilalom cselekvő micvá formájában jelenik meg, vagyis a Tóra közzéteszi a legközelebbi rokonok listáját, akiknek gyászában a kohanita részt vehet, és ez nem jelenti, azt hogy megtisztátlanítja magát. Lásd a micvá indoklását a 263. parancsolatban.

 

(288) TISZTÁTALAN KOHANITA NE SZOLGÁLJON ESTIG (N’A)

…és meg ne szentségtelenítsék Istenük nevét…” (3Móz 21:6).

Ha egy kohanita tisztátalan állapotában teljesít szolgálatot – ezzel megszentségteleníti Isten nevét. Mi a teendő? A kohanitának alá kell merülni a fürdő vizében (mikve), de ekkor is csak naplemente után lesz tiszta és alkalmas a szentélyszolgálatra.

A Chinuch szerint a bölcsek ezt az említett versből fejtették ki. Mivel a kohanita a zsidó népet képviseli Istennel szemben – tökéletesen tisztának kellett lennie, és nem volt elég az alámerülés, hanem meg kellett várnia a naplementét.
Miért?
„Hátha a tisztátalanság szelleme nem távozik tőle naplementéig – mondja a Chinuch – és áldott, a Bölcsesség ura, Ő és nem mi, aki tudja, mikor ér véget a tisztátalanság, (és Ő) tudatta velünk, hogy ez naplemente után van’.’ Egyszerűbben kifejezve: a Chinuch nem tudja a parancs értelmét. Mi sem tudjuk.

Nem aktuális mivel nincs Szentély, és nincsenek szolgálattevő kohaniták.

 

(289) NE VEGYEN EL KOHANITA „PARÁZNA” NŐT (A)

Parázna nőt ne vegyenek el…” (3Móz 21:7).

Lásd a 265. tevőleges mievát, amely körülírja, kivel házasodhat össze a kohanita. Itt azt mondja el, hogy kivel nem – és a kettő az érem két oldala.

A szöveg szószerint paráznáról beszél, illetve a ma használatos héberben prostituáltról (zoná), de nem minden nő, aki tilos a kohanitának „parázna”. Példa rá az elvált asszony, akit a kohanita nem vehet el, vagy az özvegy, akit tilos a főpapnak elvenni, vagy a betért, aki mindkettejüknek tilos.

Chinuch a kohaniták különleges szentségével magyarázza ezeket a tilalmakat, amelyek közül ma csak az aktuális, hogy kohanita nem vehet el elvált asszonyt, illetve betértet. Ezekre nézve mindig aktuális.

 

(290) KOHANITA NE VEGYEN EL „NEM MÉLTÓ” NŐT (A)

…nem méltó nőt ne vegyen el (a kohanita)…” (3Móz 21:7)

Az előző vers folytatása. Nemcsak a Tóra által paráznának titulált nőket tilos a kohanitáknak elvenni, hanem olyat sem, aki „nem méltó” hozzá.

Kik ezek a „nem méltó” nők? Ez egy olyan valaki, aki egy kohanita tiltott házasságából született. Például egy özvegyasszony lánya, akit a főpap elvett (a tilalom ellenére), vagy egy elvált asszony lánya, akit egy egyszerű kohanita vett el (a tilalom ellenére). A tilalom magyarázata azonos az előzővel (Chinuch). Mindig, mindenütt aktuális. Ami a büntetést illeti – lásd az 553. parancsolatot a KITÉCÉ hetiszakaszban.

 

(291) KOHANITA NE VEGYEN EL ELVÁLT NŐT (A)

…és olyan nőt, aki elvált a férjétől – ne vegyenek el (a kohaniták)…” (3Móz 21:7).

Ez a tilalom mind a főpapra, mind az egyszerű kohanitára vonatkozik. Az ok a kohanita szentségében rejlik. A zsidóság elismeri, és lehetővé teszi a válást, de a kohanitának példás életet kell élnie, és egy elvált nő nem illik a képbe – mégha önhibáján kívül is vált el. A Tóra több ízben is támogatásáról biztosítja az özvegyet és az árvát – de nem az elvált asszonyt. Az özvegy és az árva nem tehet róla, hogy az, ami, de az elvált nőnek valószínűleg része van ebben. Ábárbánél feltételezi, hogy az elvált asszony volt férje egy istenfélő ember. És ha ő elvált tőle – biztos látott nála valami negatívumot, ami nem teszi a nőt alkalmassá, hogy egy kohanita felesége legyen…

Mindig, mindenütt aktuális.

 

(292) NE ÉRINTKEZZEN A FŐPAP HALOTT TETEMÉVEL (N’A)

Semmilyen holttesttel ne érintkezzen…” (3Móz 21:11).

Párhuzamos a 263. tevőleges parancsolattal. Ott az egyszerű kohanitáról beszél és kimondja, kinek temetésén vehet részt. Itt a főpapról van szó (kohén gádol), és a tiltó micvá kizárja őt bármilyen holttesttel való érintkezésből, beleértve apját és anyját is. (lásd a következő micvát). Ebből csak egyetlen egy kivétel van – az elhagyott tetem (mét micvá), amit a főpap is köteles eltememi (Názir 47b).

A tilalom szövegéből az tűnik ki, hogy a főpapnak egy fedél alatt sem szabad lennie egy tetemmel, mert az megtisztátalanítja őt. Chinuch azt a címet adja a tilalomnak, hogy „a főpapnak tilos a halott sátrába bemennie”.

Ez a szélsőségesnek tűnő tilalom is a kohanita szentségével függ össze, mivel axióma, hogy a hulla tisztátalanság forrása. Náchmánidész szerint az egyszerű kohanitára azért alkalmazzák a tilalom egy részét (neki csak közeli rokonait szabad gyászolni és temetni, de nem egy idegent), mert idővel kinevezhetik főpapnak, és akkor súlyosabb tilalmak vonatkoznak rá. így a Tóra hozzá akarja szoktatni a feladatával járó megszorításokhoz.

Csak akkor aktuális, amikor van főpap, vagyis a Szentély idején.

 

(293) NE ÉRINKEZZEN A FŐPAP SZÜLEI TETEMÉVEL SEM (N’A)

…apjával és anyjával se tisztátlanítsa magát.” (3Móz 21:11).

Az ugyanazon versből kifejtett tilalom úgy tűnhet, hogy ez és az előző tiltó parancsolat egy, és az itteni csak részletező magyarázata az előbbinek.

Azonban Chinuch értésünkre adja, hogy ez két külön tiltó micvá. Az elsőben megtiltja a kohanitának, hogy a halott sátrába bemenjen, vagyis hogy vele akár egy percig is egy fedél alatt legyen. Itt pedig minden kapcsolatot tilt, még ha nem is leledzik egy fedél alatt a tetemmel. Azonban – teszi hozzá a Chinuch (Maimonidész nyomán) – csak a főpap vonatkozásában számít ez két tiltó micvának, míg az egyszerű kohanita esetében ez csak egy micvá.

Az egyszerű kohanita esetében aktuális, és így egy kohanita nem közelíthet sírokhoz, még ha szüleiről is van szó.

 

(294) NE VEGYEN EL A FŐPAP ÖZVEGYASSZONYT (N’A)

Özvegyet, elváltat, nem méltót és paráznát ne vegyen el, hanem hajadont (szüzet)…” (3Móz 21:14).

Miután már megszabta, kivel házasodhat össze a főpap (kohén gádol) – a 265. micvában – itt megismétli ezt (versünk végén), de előbb részletezi kivel nem. Ez nem lett volna szükséges – állapítja meg a Chinuch, mivel ezt már tudjuk, hogy egy egyszerű kohanitának is tilos az elvált, parázna vagy nem méltó nő. Itt tehát csak az özvegyet kellett volna említeni, de ez egy úgynevezett „dupla figyelmeztetés” ami gyakran előfordul a Tórában. A Talmud hozzáteszi ehhez azt a hipotetikus esetet, amikor egy nő megözvegyül (majd férjhez megy újra), elválik, „nem méltó”, majd parázna lesz. Ebben az esetben, ha egy főpap elveszi, négy vétke van, és négyszeres büntetést kap, míg egy egyszerű koha- nita csak hármat – mert neki szabad özvegyet elvenni (Kiddusin 77a). Ez egy tipikus talmudi hipotézis, ami – nagyritkán, de legalább elméletben – előfordulhat.

Chinuch itt azzal indokolja az özvegy tilalmát, hogy ilyen esetben „idegen gondolatok” árnyékolják be a frigyet, mivel az özvegy emlékezik elhunyt férjére, és összehasonlításokat tesz… (Lásd Pszáchim 112a.)

Nem aktuális napjainkban mivel nincs se Szentély, se főpap.

 

(295) NE ÉLJEN A FŐPAP ÖZVEGYASSZONNYAL (N’A)

És (hogy) meg ne szentségtelenítse leszármazottait…” (3Móz 21:15).

Az előző tilalom folytatása. Ott arról van szó, hogy a főpap ne vegye feleségül egyikét a négy kategóriának, itt ezt kiterjeszti arra az is, hogy ne éljen velük – házasságon kívül -, mivel így családjának tisztaságához kétség férhet. (J. Z. Hertz).

Oka és értelme – mint az előző micvában (Chinuch). Nem aktuális napjainkban, mivel nincs főpap és nincs Szentély.

 

(296) TESTI HIBÁS KOHANITA NE TELJESÍTSEN SZOLGÁLATOT (N’A)

És szólt az Örökkévaló Mózeshez: Szólj Áronhoz és mondd meg neki: senki leszármazottaid közül nemzedékeiken át, aki testi hibás, ne közelítsen (az oltárhoz) bemutatni ‘Istene kenyeré’-t (vagyis áldozatot).(3Móz 21:16-17).

Itt egy állandó jellegű testi hibáról van, míg a nem állandó fogyatékosságot egy másik versből fejtik ki (3Móz 21:18lásd a következő micvát). Az állandó és nem gyógyítható hibák közé tartozott egy törött láb vagy kéz, míg a nem állandó testi hiba volt a rüh, ótvar, kiütés, ekcéma stb.

A micvá okát a ma embere könnyen értheti: ahogy a katonaság kiszuperálja azokat, akik nem felelnek meg egy bizonyos standardnak – úgy a Szentélyszolgálat egész, ép és egészséges kohanitákat igényelt. Ha valaki testi hibás volta miatt nem teljesíthetett Szentélyszolgálatot, ez nem fosztotta meg őt születésénél fogva megillető jogaitól.

Chinuch úgy magyarázza ezt az intézkedést, hogy mivel az emberek kinézésük alapján ítélik meg a Szolgálat embereit – így a kohanitáknak szép, jó megjelenésű embereknek kell lenniük, hogy az egyszerű nép felnézzen rájuk. Ahogy a Talmud előírja, hogy egy talmudistának – és átvitt értelemben minden zsidó kinézésű zsidónak, tiszta ruhában és cipőben kell járniuk, és „egy tálmid cháchám, aki foltos, pecsétes ruhát visel – halál fia” (Sábbát 114a)-úgy a kohanita is méltóságát méltósággal kell viselnie.

Chinuch aprólékosan felsorolja – a Talmud alapján – melyek azok a testi hibák, amelyek a kohanitát diszkvalikálják a szolgálatra. Csak a szemmel láthatók, de ha valakinek például csak egy veséje van – az nem zárja ki részvételét a szentszolgálatban.

Kizárólag a Szentély idején aktuális. Manapság a kohanita megáldhatja a népet akkor is, ha kinézése nem a legesztétikusabb, és ilyen-vagy olyan testi hibában szenved.

 

(297) AZ IDEIGLENES TESTIHIBA IS DISZKVALIFIKÁL (N’A)

Minden férfi Áron leszármazottai közül, aki testi hibás, ne közelítsen (az oltárhoz) bemutatni az Örökkévaló tűzáldozatait…” (3Móz 21:21).

Az előző tilalom folytatása. Itt arról van szó, hogy egy ideiglenes, gyógyulandó testi hiba miatt is kiszuperálják a kohanitát. Nem véglegesen: gyógyulásáig a szentélyi faraktárban (liskát há-écim) dolgozik, és azzal foglalkozik, hogy hasonló társaival együtt féregteleníti az oltár tüzét hevítő fadarabokat (vagy kiválogatja és eltávolítja a férgeseket).

A Szentélyben ülésező felsőbíróság volt az, amely rendszeresen vizsgálta mind a kohaniták származását, mind egészségi állapotukat. Ha valakit alkalmatlannak nyilvánítottak, az fekete ruhát öltött, és elhagyta a Szentélyt. Ha a származás rendben volt, csak valami ideiglenes bőrbetegséget találtak nála – akkor csatlakozott a féregtelenítő kommandóhoz. (Misna, Midot 2:5 és 5:4).

Náchmánidész listáján nem szerepel ez külön mieváként, mert bennfoglalta tik az előzőben. Maimonidész (és nyomában Chinuch) külön mievának számítják.

Napjainkban nem aktuális.

 

(298) FOGYATÉKOS KOHANITA BE SEM MEHET A SZENTÉLYBE (N’A)

(Isten kenyerét eheti …, de) ne menjen a függönyhöz (páróchet), és az oltárhoz se közelítsen mivel fogyatékos ő, hogy meg ne szentségtelenítse Szentélyemet […] én vagyok az Örökkévaló, aki megszenteli őket.” (3Móz 21:22-23).

Itt egy lépéssel tovább megyünk. Nemcsak hogy eltiltja a Tóra a fogyatékos kohanitát a szentségszogálattól (a 296. micvában említett okoknál fogva), hanem ki is tiltja a Szentélyből; bemennie sem szabad. Chinuch a micvá okaként a Szentély tiszteletét említi. Egy ilyen szent helyen, ami maga a tökély, nem forgolódhatnak súlyos testi fogyatékosságtól szenvedő emberek Közérdek, hogy a Szentély a legmagasabb fennköltség szintén álljon.

Náchmánidész nem számítja ezt a micvák közé, mivel szerinte ezt, valamint azt, hogy részegen vagy szakadt ruhában tilos bemenni – csak bölcseink rendelték el, de ez nem egy tórái (dö-orájjtá) micvá. Ma ez a micvá sem aktuális, mivel nincs Szentély.

 

(299) TISZTÁTALAN KOHÉN NE TELJESÍTSEN SZOLGÁLATOT (N’A)

Szólj Áronhoz és fiaihoz, hogy különítsék el magukat Izrael szentségeitől (amikor ők tisztátalanok), hogy meg ne szentségtelenítsék szent nevemet…” (3Móz 22:2).

Bölcseink ebből azt fejtették ki, hogy a tisztátalan kohanitá- nak tilos a szentélyszolgálat, még ha nem is fogyatékos (Szánhedrin 83b).

A Szentély fennköltségét és egyértelmű szentségét szolgálja ez az intézkedés is. Összefoglalható tehát hogy a Tóra előírása szerint fogyatékos (beteg, rokkant) kohariita, (olyan is, akinek hibája, betegsége ideiglenes és gyógyítható) ne végezze a szent szolgálat munkáit, be sem mehet a Szentélybe és tisztátalansága idején nem ehet a szentségekből, amíg meg nem tisztul.

Kizárólag a Szentély működése idején aktuális.

 

(300) NE EGYEN EGY TISZTÁTALAN KOHANITA A TRUMÁBÓL (N’A)

Bárki Áron gyerekei közül, amikor poklos vagy fehérfolyásos, a szentségekből ne egyen, amíg meg nem tisztult…” (3Móz 22:4).

További rendelkezés a kohaniták tisztaságára és elkülönülésére, amíg meg nem tisztulnak. Itt a „szentségek” alatt főleg a trumát értik, vagyis azt a juttatást, amit a kohaniták kapnak a néptől. A trumából minden kohanita ehet, olyan is, aki fogyatékos és alkalmatlan a szolgálatra, férfiak és nők egyaránt – de nem az, aki tisztátalan.

Az ilyen, tehát egy felfüggesztett kohanita, akit a Tóra ideiglenesen megfoszt bizonyos jogaitól, amíg át nem megy a tisztulási folyamaton. A tisztátalanság fogalma, a fent idézett vers alapján, magában foglalja a halottal való érintkezést, s a magömlést is. A tisztulás mindig a mikvében (rituális fürdő) való alámerülés.

A micvá értelme logikus: a kohanitáknak a Tóra által adott juttatásai szentek, és semmiféle tisztátalanság nem fér össze a szentséggel, ami a kohanitától elvárható.

Nem aktuális, mert napjainkban a trumá kötelessége nem a Tóra által előírt kötelesség (Maimonidész), no meg nincsenek szolgálattevő kohaniták.

 

(301) AZ „IDEGEN” (AKI NEM KOHÉN) NE EGYEN A TRUMÁBÓL (N’A)

Senki, aki idegen, ne egyen a szentségekből (vagyis a papi juttatásokból)…” (3Móz 22:10).

Itt egy kis-szótárra van szükségünk, hogy eligazodjunk, „idegen” – itt minden zsidó, aki nem kohanita, és így nem járnak neki hivatalból a papi juttatások. A micvá részleteit – ki igen és ki nem – lásd a következő, 302. micvában. Napjainkban nem aktuális.

 

(302) A KOHEN VENDÉGE SE EGYEN A PAPI JUTTATÁSOKBÓL (N’A)

…a kohanita bérese vagy zsellérje se egyenek a szentségekből.” (3Móz 22:10, a vers másik része).

A „béres” nem feltétlenül béres, és a „zsellér” nem feltétlenül zsellér, bár így szokták fordítani a tosáv és a száchir szavakat. Ezek inkább bentlakó vagy bedolgozó munkások, akik a kohanita asztalánál esznek, vagy akár a kohanitánál laknak (mint albérlő) vagy vendége, vagy a héber (nem kohanita) rabszolga, aki a hetedik év után nem élt szabadulási jogával, hanem megmaradt a kohón szolgálatában. Ezek bizonyos értelemben önálló emberek, akik nem tartoznak a kohanita háztartásához. Ezzel szemben a kohanita felesége, vagy hajadon lány ehetett belőle. Ha a lány férjhez ment „idegen”-hez, vagyis egy nem-kohanita zsidóhoz – nem ehetett, de ha elvált vagy megözvegyült és hazament a szülői házba – líjra ehetett a szentségekből, illetve a papi juttatásokból.

Itt kell megemlíteni, hogy voltak olyan áldozatok, amelyek teljes egészükben elégtek az oltáron, voltak olyanok, amelyek húsából csak a szolgálattevő kohanita és családja férfi tagjai ehettek, és voltak olyanok – az úgynevezett, „könnyű szentségek” (kodásim kálim), amelyek húsából a kohanita felesége, egész családja, sőt szolgái is ehettek. Ez az áldozat szentségfokától függően volt elrendelve. (Lásd Zeváchim traktátus ötödik fejezetét Az éjzehu mökomán (mi a helyük) misnái a mindennapi reggeli ima szerves része, hogy ne feledjük el a szentélyszolgálatot. Vö. Zsidó Imakönyv, Simon Sároni fordításában, szerkesztette és a kommentárokat írta: Naftali Kraus, [Budapest: lubavicsi kiadás, 1995]).

Aktuális akkor és ott, ahol érvényben vannak a trumá tórái törvénye. A gyakorlatban nem aktuális (Maimonidész).

 

(303) KÖRÜLMETÉLETLEN PAP NE EGYEN A TRUMÁBÓL (N’A)

Erre a tilalomra nincs kimondott és egyértelmű írásvers, hanem azt analógia (gzérá sává) alapján fejtik ki a bölcsek (Chinuch Maimonidész nyomán).

A dolog nagyon logikus, és nem szorul különösebb magyarázatra. A körülmetélés a zsidóság jelvénye, az isteni szövetség jele, és akinél ez nincs jelen, az olyan, mint egy gój. Az „árél”, vagyis a körülmetéletlen kifejezése – mindig is a gój szinonimája volt a zsidóságban (bár manapság a moszlimok is körülmetélik magukat 13 éves korukban, a bibliai Jismáél mintájára – de ettől nem lesznek zsidók).

A háláchá szerint, ha a kohanita egészségügy okokból nincs körülmetélve (ha családjában többen belehaltak, elvéreztek ettől), vagyis teljesen önhibáján kívül – akkor is tilos neki a trumából enni, és az egyéb papi juttatásokat élvezni. Fölösleges mondani, hogy a szentszolgálatból ki van zárva.

A fentebb említett okok miatt nem aktuális.

 

(304) „MÉLTATLAN NŐ” NEM EHET A SZENTSÉGEKBŐL (N’A)

Ha a kohanita lánya idegen férfihoz megy feleségül, nem ehet a szentségekből.” (3Móz 22:12).

Eredeti, szószerinti értelmezésben itt arról van szó, hogy egy aktív kohanita lánya a törzsön kívül házasodik. Ez meg volt engedve, de bizonyos retorziókat vont maga után. Egyike ezeknek, hogy nem részesülhet a kohaniták juttatásaiban.

Bölcseink beleértették ebbe a tilalomba az olyan kohanita lányt is, aki méltatlanná vált a kohanita névre, (chálálá), miután intim kapcsolatba került olyasvalakivel, akivel neki tilos kapcsolatba kerülni. Nem aktuális.

 

(305) NEM ENNI A NEM MEGADÓZTATOTT GABONÁBÓL (N’A)

És ne szentségtelenítsék meg Izrael szentségeit, amit adnak az Örökkévalónak.” (3Móz 22:15).

Itt a psát (a szószerinti értelmezés) szerint arról van szó, hogy a kohaniták méltatlan személyeket részesítenek a papi adományokban (Rási és mások). Ez élesen eltér bölcseink árasától (Szánhedrin 83a), amely ebből a versből fejti ki, hogy szigorúan tilos enni olyan gabonából, amelyből még nem vették le a kohanitáknak és levitáknak járó juttatásokat (trumá, tizedek). Az ilyen gabonát héberül tevelnek hívják (a szó alapja bizonytalan).

Napjainkban is, mindenkire nézve aktuális, férfiakra és nőkre, olyan izraeli termékek vonatkozásában – gabonafélék, must és olaj – amelyből nem választották le a kötelező juttatásokat. A tilalom tórái eredetű (Chinuch Maimonidész nyomán), bár maga a trumá stb. napjainkban csak bölcseink szerint kötelező.

 

(306) NE ÁLDOZZUNK HIBÁS ÁLLATOKAT (N’A)

(állatot) ami testi hibás, ne mutassatok be áldozatul…” (3Móz 22:20).

Ebbe a micvába beleértik azt is, hogy felajánlani sem szabad hibás állatot áldozatnak, nemhogy feláldozni. Bölcseink kiterjesztették a parancsolatot arra is, hogy a gabona (liszt), olaj vagy bor áldozatnak szintén a legjobb minőségűnek kellett lennie (Menáchot 85b).

Azokat a hibákat (betegségek), amelyek egy állatot alkalmatlanná tesznek az áldozásra – részletesen Bechorot traktátusban tárgyalja a Talmud.

A micvát nem kell külön indokolni. Érthető, hogy a Szentély tiszteletével nem egyeztethető össze, ha valaki vak, sánta, sérült vagy riihes állatától próbál „szabadulni”, azáltal hogy feláldozza. „Add a helytartódnak…” (az ilyen állatot) mondja a próféta, majd meglátod, hogyan fogadja. (Máláchi 1:8). A Tóra olyannyira hangsúlyozza a csonkított állat áldozati tilalmát, illetve annak áldozatkénti bemutatását, hogy a továbbiakban 5 micvát szentel a téma részleteinek. Ezek mind egy tőről fakadnak, és egy bibliai versből lesznek kifejtve.

Szentély híján nem aktuális napjainkban.

 

(307) NE CSONKÍTSUK MEG AZ ÁLDOZATI ÁLLATOKAT (N’A)

…semmi hiba ne legyen rajta.” (3Móz 22:21).

Az előző tilalom kiterjesztése. Nemcsak tilos sérült állatot áldozatként felajánlani, vagy még inkább bemutatni, hanem ha valakinek van egy – áldozatnak szánt állata – azon tilos szándékosan valami hibát ejteni – sérülést okozni – csak azért, hogy az oltárra alkalmatlanná váljon. A Szifrá szerint az olvasat úgy szól, hogy „…semmi hiba ne legyen rajta.” – ne ejts benne hibát, és akkor nem lesz rajta.

A micvá oka: szégyen és gyalázat, ha valaki szándékosan hibát ejt egy szentté nyilvánított állatban. Ez áttételesen magát a Szentélyt sérti (Chinuch). Nem aktuális

 

(308) A CSONKA ÁLLAT ÁLDOZATI LEVÁGÁSÁNAK TILALMA (N’A)

…ne mutassátok azt be az Örökkévalónak…” (3Móz 22:22).

Megduplázza az előbbi tilalmat. Tilos egy állatot megcsonkítani, és tilos egy csonka állatot áldozatként levágni. Egy fölöslegesnek tűnő félmondat nyomán jön ez a hangsúlyos tilalom duplán.

 

(309) NEM FÜSTÖLÖGTETNI CSONKA ÁLLAT BELSŐRÉSZÉT (N’A)

…és tűzáldozatot ne adjatok belőle…” (3Móz 22:22).

Ebből a néhány versből és – fölöslegesnek tűnő részeikből – fejti ki a Talmud, hogy a csonkított állatot semmi módon nem volt szabad áldozatként bemutatni. Sem egyben, sem belső részeit külön.

 

(310) NEM CSEPEGTETNI A CSONKÍTOTT ÁLDOZAT VÉRÉT (N’A)

Vak vagy sérült, vagy csonkított, vagy rühes […] ne mutassátok ezeket be az Örökkévalónak…” (3Móz 22:22).

Ebből a versből fejtette ki a Talmud (Tmurá 6b), hogy a csonkított állat vérét – amit a tilalom ellenére mégis feláldoztak – tilos a rendes procedúra alapján az oltárra csepegtetni. Nem aktuális.

 

(311) A KIHERÉLÉS TILALMA (A)

…és országotokban ilyet (herélést) ne tegyetek.” (3Móz 22:24).

Ezt is, mint sok más micvát, a dialektikus logika alapján hámozzák ki a bölcsek a tórái szövegből. A téma mit és hogyan lehet áldozni. Csonka, beteg állatot nem. Csonkítottat sem. A csonkítás maga szigorúan tilos stb. Mintegy összegezésül jön a vers, ami így szól: (Olyan állatot), amelynek heréje összenyomott, összezúzott, kiszakadt vagy kivágott – azt ne mutassátok be az Örökkévalónak (áldozatul), és országotokban ilyet ne tegyetek.” (3Móz 22:24).

Mit ne tegyünk országunkban? A szöveget lehet úgy is érteni, hogy ilyeneket ne mutassatok be (ámbár ezt már előbb mondja). Bölcseink ezt úgy értették, hogy senkit, embert, állatot, madarat – nem szabad kasztrálni, mivel a vers vége arra vonatkozhat, amiről az előbb szó esett, vagyis a sértett nemi szervű állatokról (Sábbát 110b). így az utasítás értelme: ne tegyétek, hogy az állatok nemi szervei megsérüljenek, vagyis ne kasztráljátok őket.

Chinuch – aki beleérti a tilalomba az embert és a madarakat is – azzal indokolja a kasztrálás tilalmát, hogy mivel az Örökkévaló a világot tökéletesre teremtette, és a teremtményeknek szaporodniuk kell – nem szabad ebbe beleavatkozni, és megkontrázni az isteni akaratot, mert ezzel az ember azt fejezi ki, hogy az isteni alkotás nem nyerte el tetszését, és ő valami „jobbat” akar.

Amit a háláchá megenged – és így is szokás tenni – hogy egy nem-zsidó elviszi a zsidó bikáját, azt kasztrálja és visszaadja. így a zsidónak szabad az állatot használni, és meg is eheti. De kifejezetten kérni a nem-zsidót, hogy tegyen egy szívességet, és herélje ki a zsidó bikáját – tilos.

A Chinuch itt kinyilvánítja, hogy a háláchá szerint szabad egy nőstényt kasztrálni, hogy ne szüljön, és egy nőnek szabad terhesség-gátló folyadékot inni (kosz sel ákárin), mivel az asszonyokat nem kötelezi a szaporodás parancsolata.

Mindig, mindenkinek aktuális, nőknek sem szabad kasztrálni hímeket.

 

(312) GÓJ SEM ÁLDOZHAT CSONKA ÁLLATOT (N’A)

Idegenek ajándékaként se mutassatok be ‘Isten kenyeré’-t (áldozatot) mindezekből (a csonka, beteg állatokból), mert fogyatékosak azok (vagy: romlás van rajtuk) hibásak, nem találnak kedvező fogadtatásra.” (3Móz 22:25).

Nyelvileg meglehetősen nehéz vers, ezért zárójelben az alternatív fordítási lehetőségek. A szövegkörnyezetből derül ki a figyelmeztetés: ne mondja a kohanita, mivel ez egy jóindulatú gój, aki nem tudja, hogy nem szabad hibás állatokat áldozatként bemutatni – fogadjuk el tőle.

Agójoktól szabad volt áldozatot elfogadni (lásd ugyanott a 18. verset, ahol „jövevények”-ről van szó), de az nem lehetett hibás. Az ő általuk adományozott barmokra is ugyanazon regulák vonatkoztak, mint a zsidó áldozatokra (lásd az utóbbi 5 micvát). A jelenség úgy látszik nem volt egyedi, hiszen Salamon Szentély-avató imájában említi az „idegen(t), aki eljön messze földről Neved kedvéért” (1Kir 8:41). Jóna (Jónás) próféta hajósai, akik látták a csodát a tengeren, szintén áldozatokat mutattak be az Örökkévalónak. (Jóna 1:16).

Chinuch – aki szerint ez a megszorítás is a Szentély tekintélyének megóvását célozza – itt utal arra, hogy a nem-zsidóknál enyhébb elbírálás alá esnek az áldozati barom fogyatékosságai: „nálunk 73 regisztrált hiba (mum) van, míg a gójoknál (hol, kinél és mikor?) jóval kevesebb: csak ha egy testrésze hiányzik (például ha csak három lába van négy helyett) akkor alkalmatlan”

Konkrét példát szolgáltat erre a Talmud (Gittin 56a) egy allegorikus legendában, amely a második Szentély pusztulását az oktalan („fölösleges”) gyűlölködésben jelöli meg (szin’át chinám): két ember veszekedése (Kámcá és Bár- Kámcá) arra vezetett, hogy a sértett fél ment, és beárulta a zsidókat a római megszállóknál, hogy azok felkelést szerveznek. Amikor kérdezték a besúgót, mi a bizonyítéka erre – azt mondta: próbáljon a császári helytartó egy áldozatot küldeni a zsidóknak – mindenképpen baráti gesztus – és majd meglátja, bemutatják-e a Szentélyben?

A helytartó küldött is egy szép kövér borjút, és a küldönc maga a besúgó volt. Útközben sebet ejtett a borjú ajkán (vagy mások szerint a szemhéján) egy olyan hibát, ami a zsidóknál fogyatéknak számít, de a gó/oknál nem. A Szentélyben észrevették a hibát, és mégis be akarták mutatni az áldozatot, a „béke kedvé”-ért. Ezt a vezető bölcs rabbi, R. Zechárjá ben Ávkulisz megakadályozta, mondván, hogy „majd azt fogják mondani, hogy a Szentélyben hibás állatokat mutatnak be’.’ Majd meg akarták ölni a besúgót, ne derüljön ki, hogy nem fogadták el a helytartó áldozatát, mire R. Zechárjá azt mondta: ez sem lehetséges, mert azt fogják mondani, hogy aki hibát ejt az áldozati állatban az halálbüntetést érdemel, (ami pedig nem helytálló)…

Miután nem voltak hajlandók bemutatni a római áldozatot, kvázi igazolást nyert a lázadás vádja. Erre Néró császár hadai elözönlötték az országot…

Erre mondta Rábban Jochánán ben Zákkáj (a churbán utáni nemzedék vezéralakja): ,,R’ Zechárjá ben Ávkulisz merevsége (vagy a törvény betűjéhez való nem rugalmas ragaszkodása) romba döntötte Szentélyünket, felégette a Templomot és száműzött bennünket országunkból” (ugyanott).

A tanulságos ággádával együtt itt láthatjuk, hogy a fogyatékosságok közötti differencia tudott dolog volt azokban az időkben.

Csak akkor aktuális, természetes, amikor van Szentély, és működik az áldozati rend.

 

(313) NEM LEVÁGNI ANYAÁLLATOT ÉS FIÁT EGY NAPON (A)

Ökröt (tehenet) vagy (nőstény)bárányt ne vágjátok le egy napon fiastul.” (3Móz 22:28).

Ez a tilalom csak kóser állatokra vonatkozik. Aki áthágja – büntetést kap, de a hús élvezhető, és nem számít tréflinek. Ha egy valaki levágta az anyaállatot és egy másvalaki a csemetéjét, az utóbbi hágta át az utasítást, de aki először vágott, az nem hibás. Ezért mondták bölcseink, hogy négy periódus van évente, amikor az eladó köteles közölni a vevővel: ennek (a borjúnak) az anyját eladtam vágás céljára, hogy a vevő ne vágja le aznap. A periódusok a zarándokünnepek előtti napok, valamint az újév előtti nap, mivel akkor rendszerint vágás céljából vesznek az emberek barmokat (tehenet vagy bárányt).

A micvá oka és célja első látásra az állatkínzás eliminálása. Az anyaállat ösztönösen érzi, hogy valami rossz történik leszármazottjával. Hasonló indokot hoznak fel az anyamadár elhessegetése ügyében, mielőtt a fiókákat vagy a tojásokat a fészekből elvesszük (lásd 5Móz 22: 6-7).

Ez azonban nem az egyetlen ok. Bölcseink szerint ez „az írás rendelkezése” (gözérát há-kátuv), amire nem kell, és nem lehet racionális okot találni. Vagyis az ok a metafizika szférájába tartozik. Ennek talmudi bizonyítéka abban rejlik, amit Chulin traktátusban (78b) tanultunk: ha tudjuk, melyik bika volt az „apa”, akkor – egyes vélemények szerint – azt sem szabad „fiával” egy napon levágni, pedig itt aztán igazán nem beszélhetünk „apai” érzelmekről.

Maimonidész szerint (Tévelygők Útmutatója 3:48) az embernek számításba kell venni az állat ösztönös érzéseit, és ezért tilos a kettőt egy napon levágni, egymás szeme láttára, mivel ez állatkínzás. Náchmánidész megkontrázza ezt: ha a

Teremtő könyörületet követelne az állatokkal szemben, nem engedné, hogy egyáltalán levágják és megegyék őket. Szerinte ez a tilalom az emberre rímel: azért tilos az anyaállatot és fiát (vagy lányát) egy napon levágni, hogy az ember ne fejlesszen ki magában kegyetlen tulajdonságokat…

Chinuch szerint arról van szó, hogy az isteni gondviselés en bloc felügyeli az állatvilágot (hásgáchá klálit) ellentétben az emberrel, akit a specifikus, személyes isteni gondviselés vigyáz (hásgáchá prátit). Mivel azonban az állatvilág is Isten teremtménye és felügyelete alatt áll – tilos azt elveszejteni, mint amikor valaki a fát kivágja annak ágaival-lombjaival együtt.

Másik lehetőség – mondja Chinuch – felkelteni bennünk a könyörületesség érzését, „hogy ne legyünk kegyetlenek, ami egy rossz tulajdonság” Ez körülbelül egyezik Náchmánidész véleményével.

Egyébként a tilalom mind a szentelt, áldozatra szánt, mind a közönséges, emberi szükségletek kielégítésére szolgáló állatokra vonatkozik.

Mindig, mindenütt aktuális, férfiakra és nőkre egyaránt.

 

(314) NE SZENTSÉGTELENÍTSÉTEK MEG ISTEN NEVÉT! (A)

És ne szentségtelenítsétek meg Isten szent nevét, hanem legyek megszentelve Izraelben, én vagyok az Örökkévaló, aki megszentel benneteket!” (3Móz 22:32).

Összefoglaló, úgynevezett „gyűjtő” micvá, az ezt megelőző tilalmak oka és értelme. A zsidó szentség „szenvedő” oldala: Én azt kérem tőletek, legyetek szentek, mint én vagyok, utánozzatok. Ha ez nehéz – legalább ne szentségtelenítsétek meg Nevemet, méltatlan viselkedéssel (chilul há-Sém).

Az erem másik oldalát, vagyis az aktív, cselekvő parancsolatot illetően, lásd fent a 268. micvát, amelyet az itteni vers második részéből („legyek megszentelve” vagy: „szenteltessem meg Izraelben”) fejtettek ki bölcseink.

(Már több ízben elmondtuk, hogy a Chinuch – Maimonidész alapján – kettéválasztja a cselekvő (aktív), illetve szenvedő (passzív) micvákat, mégha azok egy tőről is fakadnak, és egy tórái vers az alapjuk. Előbb jönnek minden szakasz (párásá) aktív, majd később külön, passzív micvái. Ez nem könnyíti meg a tanuló dolgát (a könyv írójáét sem!), de lehetővé teszi, hogy minden micvá önálló életet éljen, és ne tűnjön úgy, mintha egyik a másiknak – fölösleges – záradéka lenne. A későbbi Chinuch kiadásokban voltak, akik próbálták „egyesíteni” a két részt, de ez csak növelte a bonyodalmat, és az érthetőség rovására ment. Mi az eredeti Chinuch kiadás alapján haladunk – lásd a bevezető tanulmányban mondottakat).

Chinuch e parancsolat kapcsán idézi Maimonidészt (Széfer há-Micvot; 63. tiltó parancsolat), aki a tilalmat három fő részre osztja: kettő általános, a közösségre vonatkozó, és egy privát, az egyént érintő. Az első kimondja, hogy a három fő vétek el nem követéséért a zsidó ember köteles életét is áldozni, (bálványimádás, fajtalankodás és gyilkosság), ha erre kényszeríteni akarnák a gójok. (Jeruzsálemi Talmud, Sviit 4:2) Aki nem így viselkedik, hanem behódol a kényszernek, és elköveti a három vétek egyikét – az megszentségteleníti Isten szent nevét.

A másik, általános tilalom arra vonatkozik, hogy ha valaki elkövet egy vétket, amiből semmi haszna vagy élvezete nincs, csak éppen tüntetni akar ignoráns voltával és jelezni, hogy a Tóra és a zsidóság őt nem érdekli, „fütyül rá” – ha ezt nyilvánosan teszi, legalább tíz zsidó előtt – ez is chilul há- Sém számba megy, és a büntetése málkot (39 szíjcsapás a hátára).

A harmadik kategória, ami csak egyénekre vonatkozik (lásd Táánit 10b – „Kik ezek az »egyének«?” A válasz: a rabbik és egyéb szellemi vezetők. Vétkük abban merül ki, hogy ha egy ismert vallásos, szentéletű zsidó, akár rabbi akár nem, nyilvánosan olyasvalamit tesz (vagy adott esetben nem tesz), ami a köznép szemében véteknek látszhat. A Talmud felhoz erre egy példát Ráv szájából: „Hogy is van az a chilul há- Sém? Például én, ha veszek húst egy mészárostól, és nem fizetem ki azonnal – ez chilul há-Sém (mert aki látja, azt mondhatja, hogy ez egyfajta megvesztegetés: a rabbi ingyen kapja a húst, hogy ne tréflizze el a mészárszéket). Rabbi Jochánán magára vonatkoztatta ezt mondván: például én, ha látnak engem négy lépést tenni tfillin nélkül, vagy anélkül hogy Tórát tanulnék” (Jomá 86:a).

Tehát egy ismert, nagy embertől, többet várnak el, és ha nem felel meg a kritériumoknak – ez már Isten neve meg- szentségtelenítésének számit.

A nagyobb nyomaték kedvéért: már találkoztunk a tilalommal a Molech kultusz tilalma során is (3Móz 18:21), de ott nem számítottuk a micvák közé, mert nem egy külön, önálló tilalom.

Mindig, mindenütt aktuális.

 

(315) A PÉSZÁCHI MUNKA (ELSŐ NAP) TILALMA (A)

Az első napon (pészáchkor, niszán 15-én) szent gyülekezés (ünnep) legyen számotokra, semmiféle (nehéz) munkát ne végezzetek.” (3Móz 23:7).

A 269. aktív micvá után – amely ugyanerre a versre hivatkozik – most itt az érem másik oldala. Ott a parancsolat ünnepelni, míg itt nem dolgozni – mindez egy versből fakad.

A pészáchi munkaszünettel már találkoztunk Mózes második könyvében is (12:16) ahol szintén munkaszünetről van szó. Chinuch megjegyzi, hogy Maimonidész ott regisztrálja a parancsolatot és nem itt (valószínűleg azért, mert ott fordul elő először), míg a Chinuch a többi ünneppel együtt említi – itt.

Mivel itt a főzés-sütés szabad, a Tóra szövege nem „minden munká“-t tilt, hanem csak a „nehéz” (mölechet ávodá).

A tilalom mindig, mindenütt, minden zsidóra nézve érvényben van.

 

(316) A PÉSZÁCHI MUNKA (HETEDIK NAP) TILALMA (A)

…a hetedik napon szent gyülekezés (ünnep) legyen számotokra, semmi (nehéz) munkát ne végezzetek.” (3Móz 23:8).

Mint az előző micvá, ez is az ünnepi utasítás negatív formája, amely tiltja a „nehéz” munkát, de a sütést-főzést megengedi (ha van tűz készen).

Chinuch itt elmagyarázza „fiá”-nak, miért tartunk ma is két nap ünnepet külföldön, a három zarándokünnepen, amikor ma tudjuk a pontos számítást, mikor van újhold, és ehhez kétség nem férhet. Szerinte napjainkban ez egy megszentelt szokás, vagyis a bölcsek rendelete (tákánát cháchámim), de nem azért mert kétség lenne afelől, mikor van újhold. Chinuch utal arra, amit a 4. micvában már elmondott.

Mindenütt aktuális.

 

(317) ÚJ TERMÉSBŐL KÉSZÜLT KENYÉR IDEIGLENES TILALMA (A)

Ne egyetek se kenyeret, sem pörkölt vagy nyers (zsenge) gabonaszemeket eddig a napig, amíg nem hoztátok Istenetek áldozatát, örök törvény ez nemzedékeiteknek, minden lakhelyükön. (3Móz 23:14).

Egyedi törvény, amely az új termés élvezetét összekapcsolja az abból hozott ómer áldozattal, (lásd a 272. micvát).

Chinuch indoklásában elmondja, amit már többször elismételt: az ember léte a terméstől függ. Ha jó a termés – van mit enni, főleg az olyan országban, mint Erec Jiszráél, ahol gyakran volt szárazság. Ezért az embernek hálásnak kell lennie, és áldozatot bemutatni az új termés tiszteletére. Ez niszán 16-án van, akkor mutatják be az ómer áldozatot, amit árpából hoznak, mivel ez érik be először. Mivelhogy nem illik enni a termésből mielőtt az áldozat által azt megköszöntük – tilos enni az „új”-ból (chádás) niszán 16-ig („…ezen napig…”), amely pészácli ünnep második napja.

Chinuch hozzáteszi, hogy ennek az elvnek az alapján mondunk áldást mindenre, amit eszünk és iszunk, mert aki nem így viselkedik, az olyan mintha „meglopná az Örökkévalót” (Bráchot 35b). így aztán, „azáltal, hogy nem eszünk az új termésből az adott dátumig, ós áldozatot mutatunk be (vagy napjainkban számláljuk az ómert), alkalmassá tesszük magunkat az isteni áldás befogadására”

Bölcseink gyakorlati utasítása szerint az „új” tilalma csak az öt fő gabonára vonatkozott: búza, árpa, rozs, zab és tönkölybúza (Mönáchot 70a).

Mindig, mindenkire nézve aktuális: a tilalom az adott napig, bár ma nincs Szentély és nincs ómer áldozat.

 

(318) AZ ÚJ TERMÉS PÖRKÖLT GABONASZEMEINEK TILALMA (A)

Ne egyetek…” (3Móz 23:14).

Az előző micvánál említett versből két további micvá származik; nemcsak kenyeret tilos az új termésből enni, hanem pörkölt, vagy nyers (éretlen, zsenge) gabonaszemeket sem (más értelmezés szerint ez a kalászában pörkölt gabona), amelyeket nem dolgozott fel, vagyis nemcsak hogy nem sütött belőlük kenyeret, de nem is őrölte vagy szitálta meg őket. Aki az újból kenyeret, pörkölt gabonát, vagy nyers gabonaszemeket eszik – három kihágást követ el (Kritot 5a).

 

(319) AZ ÚJ TERMÉS (NYERS) GABONASZEMEINEK TILALMA (A)

Lásd az előző két parancsolatot.

 

(320) A SÁVUOTI (PÜNKÖSD) MUNKASZÜNET TILALMA (A)

…a hetedik hét utáni napig számláljatok ötven napot; akkor mutassatok be új lisztáldozatot az Örökkévalónak […], és hirdessetek ugyanazon a napon, szent gyülekezet legyen nektek, semmiféle (nehéz) munkát ne végezzetek, minden lakhelyeteken, nemzedékeiteken át…” (3Móz 23:16-21).

Ez a sávuot, a hetek, vagyis pünkösd ünnepe, amit azért neveznek így, mert a kiszámolt 7 hét után jön. Ez – a ma érvényes naptár alapján – mindig szíván hó hatodikára esik. Ez a három zarándokünnep egyike, de fő meghatározója az, hogy ezen a napon adatott a Tóra és ezért sávuot a Tóra-adás napja (zmán mátán Tóráténu). Munkaszünet, mint pészáchkor, sütni-főzni szabad.

A hét hét kiszámolásáról lásd a 273. micvát.

A zarándokünnepek egyazon szabvány alapján működnek – mondja Chinuch. így a pészách tilalmáról – ami azonos az ittenivel (legalábbis a munka szempontjából) lásd a 315. parancsolatot)

Külföldön ez az ünnep is kétnapos ugyanazon okokból, mint fent.

Mindig, mindenütt aktuális.

 

(321) AZ ÚJÉVI (ROS HÁ-SÁNÁ) MUNKA TILALMA (A)

A hetedik hónap első napja legyen nektek (olyan, mint a) szombati nyugalom (napja), kürtfúvás, emlékeztető szent gyülekezés. Semmiféle (nehéz) munkát ne végezzetek, és mutassatok be tűzáldozatot az Örökkévalónak”. (3Móz 23:24-25).

Az ünnepek felsorolásában elérkeztünk tisri elsejéhez. Ez a hetedik hónap, mivel a zsidó év első hónapja niszán (és onnan tisri a hetedik hónap: niszán, ijjár, szíván, támuz, menáchem-áv, elul – és tisri a hetedik.

Itt a Tórában ez az emlékeztető harsona-fúvás ünnepeként szerepel, de bölcseink megállapítása szerint ez a zsidó újév (ros há-sáná). Ez a bűnbánat és megtérés ideje is, mivel a Talmud szerint ezen a napon ítéli meg az Örökkévaló teremtményeit – cselekedeteik alapján (Ros há-Sáná traktátus 2a, valamint 16a). Innen vezették le bölcseink, hogy az Örökkévaló minden teremtményét egyénileg bírálja el (hásgáchá prátit), és nem csoportosan, népek, fajok szerint, hanem „úgy mennek el előtte, mint a nyáj, amelyet egyenként számolnak”.

A fenti vers alapján álló aktív (tevőleges) micvát (276.) – lásd fent. Itt a tiltó része jön egy külön parancsolatban, amely megtilt minden „nehéz munkát”. Ez ugyanazt jelenti, mint a többi ünnepen: főzni és sütni aznapra – szabad. Minden más egyéb munka – tilos.

Chinuch érdekes okát adja az egyszer egy évben tartott számadás ünnepének. Szerinte isteni kegynek kell vennünk, hogy egyszer egy évben az Örökkévaló veszi cselekedeteinket, és lehetőséget ad a megtérésre. Enélkül túl sok vétek gyűlne össze, ami veszélyeztetné létünket, mert nem lenne lehetőség a vétkeket eliminálni. Évente aránylag kevés vétek gyűl össze, amiket kegyesen megbocsát a Teremtő. És ha vannak is bűnök, amelyekért vezeklés (büntetés) jár, ezt apránként kapjuk nem egyszerre. Mint amikor valaki tartozik valakinek nagy összeggel. Ha az illető kedveli az adóst, akkor megengedi neki, hogy apránként törlesszen.

Eszerint – konkludál a Chinuch – ez a nap, ros há-sáná – a világ létének alapja, amely lehetővé teszi, hogy a vétkesek tiszta lappal kezdjék az újévet. Ennélfogva örülnünk kell ennek a lehetőségnek, és örömünket Isten kegye felett ez az ünnep fejezi ki. Emellett azonban, mivel ez a nap az ítélet napja (jom há-din), a nap komolyságához méltóan kell viselkednünk és megtérnünk. Mint amikor valaki a bíróság előtt áll, és nem tudja mi lesz az ítélet. Ezért nem mondjuk ros hásánákor a Hállél nevű, dicsőítő éneket (amit a három zarándok-ünnepen valamint újhold napján mondunk).

A chászíd felfogás szerint ez a nap tetőzi be azt az elul havi előkészítő folyamatot, amikor a megtérés lehetősége nyitva áll minden ember előtt. A chászíd parabola azt mondja, hogy ez olyan, mint amikor egy király, aki egyben a legfelsőbb hadúr is, inspiciálja seregeit a harctéren. Évközben nem mindenki juthat be audienciára a királyi palotába (vagy ha úgy tetszik, a Fehér Házba). Amikor azonban a király a mezőn van (há-melech bá-száde) mindenki, akár egy közkatona is, odaléphet hozzá, és előterjesztheti kérelmét (ahogy Bush elnök, amikor meglepetésszerűen meglátogatta hadait Irakban, az amerikai Hálaadás napján, nemcsak hogy beszélt és élcelődött a közkatonákkal, hanem ő osztotta ki nekik a hagyományos sült pulykát…). A zsidó idiómában az Örökkévaló a „Világ királya” és így a hasonlat majdnem tökéletes…

A sófár (kürt) szerepe a megfelelő hangulat megteremtése, mivel a kürt félelmetes hangja befolyással van az emberi lélekre (lásd Ámosz 3:6). Lásd majd erről részletesebben PINCHÁSZ szakaszában (405. parancsolat).

Mindig, mindenütt, mindenkinek aktuális.

 

(322) A JOM KIPPÚRI MUNKA TILALMA (A)

…a hetedik hó tizedikén van az engesztelés napja, szent gyülekezés (ünnep) legyen nektek […], semmiféle munkát ne végezzetek ezen a napon, mert engesztelés napja ez számotokra, az Örökkévaló Istenetek színe előtt.” (3Móz 23:27-28).

Fentebb (278. cselekvő micvá) már elmondtuk jom kippur, az engesztelő nap, jelentőségét, főbb cselekvő parancsolatait, a sanyargatás mibenlétét, a 24 órás böjt utasításait, kinek nem kell böjtölni stb. Ez az úgynevezett „szombatok szombatja” (sábbát sábáton), amely ugyanolyan szent, mint minden szombat, csak egy kissé szentebb, mivel ezen a napon pecsételik meg az újévkor (ros há-sáná) hozott ítéletet. Itt nem írja elő a Tóra a „nehéz munka” tilalmát, mint a többi ünnepnél, ami azt jelenti, hogy a sütés-főzés is tilos. Minden, ami szombaton tilos.

Érdekes, hogy ez a micvá kétszer jelenik meg a Chinuch könyvében (Maimonidész nyomán). Itt tiltó micváként – minden munka tilos – míg a 280. micvá megparancsolja tevőlegesen a nyugalmat, vagyis „tevőlegesen ne dolgozz”, ami persze a jom kippúri munka súlyosan latba eső voltát van hivatva hangsúlyozni. (Lásd fent a 280. micvát.)

Mindig, mindenütt aktuális.

 

(323) A JOM KIPPÚRI EVÉS-IVÁS TILALMA (A)

Mert minden személy, aki nem sanyargatja magát ezen a napon…” (3Móz 23:29).

A 278. parancsolat negatív, vagyis tiltó formája. Ott előírja a sanyargatást, (böjt stb.), itt tiltja az ellenkezőjét, vagyis az evés-ivást. Ez gyakori a Tórában, már találkoztunk a jelenséggel többször. Ha valaki betartja a parancsolatot, érdeme dupla, a negatív és a pozitív micvá alapján. Aki pedig áthágja – annál ellenkező a helyzet.

Chinuch itt a fenti (278.) micvához irányít bennünket: „mindezt megírtam már fent, lásd ott, hiszen közel van!”

Mindig, mindenütt aktuális.

 

(324) A SZUKKOT (ELSŐ NAPI) MUNKA TILALMA (A)

És szólt az Örökkévaló Mózeshez, mondván: […] A hetedik hónap (tisri) 15-én van a sátrak ünnepe […], az első napon szent gyülekezés legyen, semmiféle (nehéz) munkát ne végezzetek. (3Móz 23:33-35).

Mint a többi ünnepen. Főzés, sütés, dohányzás – szabad, ha nem kell tüzet gyújtani. Itt a munka tilalma (tiltó micvá) míg az előzőekben találkoztunk az ünnep cselekvő micváival (lásd a 285. és 286. parancsolatokat.

Mindig, mindenütt aktuális.

 

(325) A (SZUKKOTI) NYOLCADIK NAPI MUNKA TILALMA (A)

…a nyolcadik napon szent gyülekezés legyen nektek […] ünnepi gyülekezés ez (áceret), semmi (nehéz) munkát ne végezzetek.” (3Móz 23:36).

Ez egy külön ünnep, nem szukkot nyolcadik napja. A négy növényre ekkor már nem mondunk áldást, és nem is tartózkodunk a sátorban. Maimonidész szerint ez azért van, mert a nyolcadik napon (smini áceret), az öröm teljessé válik, ami lehetetlen, amíg az ideiglenes sátorban lakunk. Chinuch hangsúlyozza, hogy külföldön – ahol ez az ünnep is kétnapos (és a kilencedik nap a szimchát Tóra (a Tóra örömünnepe) – a nyolcadik napon is sátorban ülünk, de nem mondunk rá áldást.

Szukkot hetedik napja – az úgynevezett hosáná rábbá – félünnepnek számít, de amellett egy különleges nap, amikor – bölcseink szerint – még meg lehet térni, és jóvátenni azt, ami az engesztelő napon esetleg nem sikerült.

Az ünnep – ami Izraelben szimchát Tóra is, vagyis a Tóra örömünnepe – egyfajta búcsú a sátoros ünneptől. A hagyomány szerint, miután a sátoros ünnep napjain hetven ökröt áldoznak, a 70 nép tiszteletére, az Örökkévaló azt mondja az őt ״látogató” zsidóknak: (miután a többi vendég elment) maradjatok még egy napig, csak ti és én, intim együttlétben, mivel „nehezemre esik, hogy már elmentek” (Rási).

Mindig, mindenütt aktuális.

 

BEHÁR SZAKASZA

benne 7 cselekvő és 17 tiltó parancsolat

 

(326) A JOVÉL (JUBILEUM-ÉV) PARANCSOLATA (N’A)

És számolj ki magadnak hétszer hét évet (szószerinti hét szombatévet) úgy hogy ez összesen 49 év lesz…” (3Móz 25:8).

Minden hetedik év az ügynevezett smitá év a zsidó hagyományban. Minden ötvenedik év az úgynevezett jovél (jubileumi év), és itt a micvá, Chinuch szerint, maga a számlálás parancsolata. Ez a felsőbíróság feladata volt, mióta Izrael népe elfoglalta az országot és letelepedett benne. A számlálás úgy történt, mint az ómer számlálás, napról napra, 49 napig. Ez meg évről évre 49 évig.

A smitá év jelentőségéről már beszéltünk (MISPÁTIM szakaszában): a földet parlagon kellett hevertetni (lásd a 333. parancsolatot).

A jovél évében a földek visszatérnek eredeti tulajdonosaikhoz, ami megakadályozza, hogy egyrészt nagy latifundiumok alakuljanak, másrészt meg egy nincstelen zsellér réteg. Ez kiegyenlíti a kirívó társadalmi egyenlőtlenségeket is. (Lásd a föld örökös eladásának tiltó micváját – 342.)

Azok a rabszolgák, akik hatévi szolgálat után nem akartak szabadulni, a jovél évben szabadulnak, családjaikkal együtt, A jovél intézkedéseinek negligálását keményen ostorozza Ezékiel próféta a babilóniai fogságban. Szerinte ennek bűnnek a következménye, hogyeljött a vég”.

A földek és ingatlanok visszakerülése eredeti tulajdonosaikhoz, óhatatlanul azt eredményezte, hogy az adás-vevés ideiglenes jellege szembeötlő volt: aki eladott földet vagy házat, az tulajdonképpen csak azokra az évekre adta (bérbe), amelyek a következő jovélig voltak (3Móz 25:15-16).

Akárcsak a smitá évben, az ötvenedik évben is parlagon maradtak a földek, és ami magától termett, az szabad préda volt.

Chinuch abban látja a jovél értelmét és célját, hogy az demonstrálja a tézist, hogy minden az Istené. Ő teremtette a világot, és annak adja a földet, akinek akarja. Ez megakadályozza, hogy az emberek elorozzák embertársaik földjét, házát, mivel a végén úgyis minden visszakerül jogos tulajdonosához. Chinuch, aki ismerte korának viszonyait Európában, megjegyzi hogy „földi királyok is így tesznek néha, hogy időnként elvesznek földeket, birtokokat a nagyuraktól, de ezt abból a félelemből teszik, hogy amazok egyszer fellázadnak ellene. Ezért meg kell mutatni nekik, ki az úr az országban.”

Ezzel szemben az Örökkévaló azért írta ezt elő a Tórában, mert jót akart tenni népével…

Ezután a hetes szám titkáról” beszél a Chinuch, amit a nagy bölcsek állapítottak meg de tartják titokban: a szombat, ami a hetedik nap, a smitá, ami a hetedik év, az ünnepek hét napja stb.

Bölcseink háláchája szerint a jovél parancsolata csak akkor és addig érvényes, amíg az egész zsidó nép vagy legalább is többsége – országában él. Vagyis – ma nem.

 

(327) A JOVÉL KIHIRDETÉSE KÜRTSZÓ ÁLTAL (N’A)

És szólaltasd meg a harsona (sófár) hangját, a hetedik hónapban, a hó tizedik napján; az engesztelés napján (jom kippur), szólaltassátok meg a kürtöt országszerte. És szenteljétek meg az ötvenedik évet; hirdessetek szabadságot az ország minden lakójának, jovél legyen ez nektek, hogy visszatérjen mindenki birtokába, és családjához térjen vissza.” (3Móz 25:9-10).

A jovél év kihirdetése ünnepélyes keretek között jom kippurkor, a zsidóság legszentebb ünnepén, történt. A sófárfüvás ezen a napon azt jelezte, hogy a héber (rab)szolgák szabadok, térítés nélkül. Nem úgy, mint a ros há-sánái sófár, ami más célt szolgál (lásd ott). Nemcsak a felsőbíróságon fújták meg a kürtöt, hanem minden egyes rabszolgatartó is, és így a kürt hangját az egész országban hallották 

A micvá hátteréről és okáról Chinuch azt mondja, hogy a sófár hangja megindítja az embereket, vagyis lelkileg megihleti, őket, „akár háborúra, akár békére”. Mivel a gazdának nem könnyű szabadon engedni szolgáját, aki annyi éven keresztül szolgálta őt – ezért jön a sófár erősíteni a lelkeket, és figyelmeztetni a micvá betartására, ami általános az egész országban, vagyis mindenkire vonatkozik. Chinuch itt mintegy zárójelben megjegyzi, hogy nincs meggyőzőbb valami annál, amikor az ember tudja, hogy valami (ami kellemetlen) nemcsak rá, hanem mindenkire vonatkozik, ahogy azt a bölcs mondja a sokaság baja – már maga a vigasz” (R. Móse Alsech Jób 3:18-ra írott magyarázatában).

A Talmud szerint a (rab)szolgák szabadon bocsátása két fázisban történt: az ötvenedik évben, ros há-sánákor a szabadulók a gazda házában ülnek és vigadnak, esznek-isznak jom kippurig (vagyis kilenc napon keresztül), még nem szabad távozniuk, bár a gazda már nem foghatja őket munkára. Amikor meghallják a kürt hangját – szabadok. (Ros há- Sáná 8b). Hertz idéz egyes bibliakritikusokat, akik szerint a gyakorlatban ez soha nem vált valósággá, de ezzel szemben idézi azokat, akik szerint ez évszázadokon keresztül valóság volt az izraeli zsidók életében.

A sófár hangja a szabaduló szolgát is megindítja, hogy elhagyja gazdáját, akit szeretett (hiszen ha nem – szabadulhatott volna már hatévi szolgálat után), és mostantól szabad legyen, úgy hogy csak a Teremtőt szolgálja. Részletesebben a só/árról – lásd a 405. micvát, P INCHÁSZ hetiszakaszban).

Nem aktuális, mivel napjainkban nincs jovél (lásd az előző micvát).

 

(328) A JOVÉL ÉV MEGSZENTELÉSE (N’A)

És szenteljétek meg az 50. évet…” (3Móz 25:10).

Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a földet tilos megművelni, és minden, ami magától termett, az nem a föld tulajdonosáé, hanem szabad préda. Ebbe Chinuch beleérti a (rab)szolgák szabadon bocsátását is.

Gyakorlatilag, ami tilos volt a hetedik (smitá évben) ugyanaz tilos volt a jovél évben is. A smitá év végén van a pénz-tartozások eltörlése, ami nincs a jovélben, ezzel szemben a jovélben visszatérnek a földek eredeti tulajdonosaikhoz, és minden (rab)szolga szabad lesz, még az is, aki nem akar,

Mivel a 49. év smitá volt és az ötvenedik jovél – a gyakorlatban két éven át nem művelték meg a földeket, ahogy azt a Tóra előírja. Ez próbára tette a nép hitét az Örökkévaló ígéretében, hogy megadja mindennapi kenyerüket, jó és bő termés formájában a hatodik évben. (Lásd a továbbiakban 3Móz 25:20.)

Napjainkban nem aktuális a fentebb említett okok miatt.

 

(329) AZ ÜZLETI ÉLET MIKÉNTJÉNEK MICVÁJ A (A)

Ha eladsz valamit felebarátodnak, vagy veszel valamit tőle… (Móz 25:14)

Ez a vers eredetileg a csalást, az „átverést” tiltja (lásd a továbbiakban a 340. tiltó mievát.) Azonban Maimonidész a „Parancsolatok könyvé”-ben (Széfer há-Micvot) a vers elejéből tevőleges parancsolatot farag, és ezt a Chinuch is átveszi, anélkül hogy a szóban forgó verset idézné.

A parancsolat szabályozza az üzleti élet mikéntjét: mikor elég, ha valaki kifizeti a vételárat, és ezzel az eladott portéka a vevő tulajdonába kerül, vagyis a vételt a kifizetett pénz szentesíti (máot konot), mikor kell váltót vagy írásbeli bizonylatot írni (stár), mikor elég a szokásjog, illetve szerzett jog stb. stb. Ezek a jogszokások, illetve törvényerejű rendeletek a Tórában gyökereznek, de a Talmudban vannak a legapróbb részletekre kitérően lefektetve. Chinuch azt mondja, hogy kell erről beszélni, annak ellenére, hogy több mievá foglalkozik ezzel a Tórában, főleg a MISPÁTIM hetiszakaszban, mivel ezek nap nap előforduló esetek, és az embernek tudni kell, mit és hogyan lehet és kell tennie az üzleti életben.

A dolog célját és értelmét illetően Chinuch megelégszik egy mondattal: ezek tudott dolgok, mivel az emberi ész elfogadja őket, és a világ nem létezhet nélküle, vagyis a rendezett üzleti élet nélkül, amit mindenki elfogad és tiszteletben tart.

A micvá további részleteit – lásd a tiltó micvában (340.), és csatold ide. Mindig, mindenütt aktuális.

 

(330) VISSZAADNI A FÖLDEKET JOVÉL ÉVÉBEN (N’A)

Öröklött országotokban adjátok vissza a földeket” (a jóvél évében)” (3Móz 25:24) (vagy szószerint: „és birtokaitokon, országszerte, tegyétek lehetővé a föld visszaváltását”).

A Talmud szerint – és ezt követi Maimonidész és a Chinuch is – arról van szó, hogy a jovél évében a föld visszamegy eredeti tulajdonosához, minden pénz vagy egyéb térítés nélkül. Ebbe beleértendő nemcsak a mező (termőföld), hanem a szőlő és a gyümölcsös is. Értelméről lásd a 326. micvát, ami magáról a jovél évről beszél.

Ami a házakat illeti, a mezővárosokban ugyanolyan elbírálás alá esnek, mint a földek – vagyis vissza kell adni őket. Nem aktuális, mert ma nincs jovél.

 

(331) ELADOTT HÁZ VISSZAVÁLTÁSI LEHETŐSÉGE (N’A)

Ha valaki elad egy lakóházat, fallal körülkerített városban, az visszaválthatja egy éven belük miután eladta,..” (3Móz 25:29).

Ez, mint a „szomszédos” parancsolatok legtöbbje, szociális indíttatású micvá. Ha valaki megszorul, és kénytelen eladni a házat, amelyben lakik – ha ez egy fallal körülkerített városban van – egy éven belül visszaválthatja, és a vevő köteles neki visszaadni. Ha letelt az év – örökösen a vevő tulajdonában marad, és nem tér vissza jovél évben sem.

Az ok, egyfajta büntetés, melynek tengelyében az ország – Erec Jiszráél – becse áll. Ne siessen valaki egy ilyen házat eladni, és ha kénytelen volt – igyekezzen mielőbb kiváltani. Egy ilyen ősi városban egy ilyen ház ne cseréljen nyakrafőre gazdát. Ha tulajdonosa nem váltotta ki – itt már a jovél sem használ.

Ha kiváltja – a vételár teljes ellenértékét kell adni a jelenlegi tulajdonosnak, nem vonhat le belőle, amiért egy ideig ott lakott. Rokonai nem válthatják ki, csak maga a tulajdonos (Maimonidész), és tilos, hogy kölcsönt vegyen fel, hogy ezt kiváltsa, de eladhat más házat, telket, ami van neki. További részletek a Talmud Áráchin traktátusban.

Jegyezzük itt meg, hogy a régi, fallal körülvett városoknak, mint Jerichó, Jeruzsálem, Jaffa stb. háláchikus jelentősége van más dolgokban is (például, hogy mikor olvassák ott fel a purimi Megillát).

Csak akkor aktuális, amikor a jovél évet proklamálják, vagyis amikor a zsidók többsége Erecben él.

 

(332) A KÁNAÁNITA RABSZOLGA MUNKAKÖRÜLMÉNYEI (N’A)

…azokat (a kánaánita rabszolgákat) dolgoztassátok örökön át…” (3Móz 25:46).

Ellentétben a héber (rab)szolgával, aki a hetedik, illetve a jovél évben szabadul, és aki tulajdonképpen csak szolga de nem rab – a kánaánita rabszolgák nem kerülnek szabadlábra sem hat év után, hanem „örökké dolgoznak”, és a gazda gyerekei „öröklik” őket. Azonban – ha gazda kiverte valamelyikük szemét vagy akár fogát-azt azonnal szabadon kellett engedni, A Szifrá további megszorítása: csak munkára lehet fogni a kánaánita rabszolgát, de semmi egyébre sem.

Chinuch hozzáteszi, hogy a „kánaánita” csak gyűjtőnév de ez minden nem-zsidó rabszolgára vonatkozik; ezekkel úgy kell viselkedni, ahogy a világ akkoriban a rabszolgákkal viselkedett, vagy akár ahogy Amerikában annakidején, délen, a rabszolgákkal viselkedtek (vö. „Tamás bátya kunyhója”). Tehát, ez volt a norma, és nem hátrányos megkülönböztetés. A zsidó szolgák élvezték a pozitív diszkrimináció előnyeit, (lásd erről Mózes második könyvében a MISPÁTIM szakaszban a 42., 43. és 44. parancsolatokat). Ha egy zsidó férfinek gyereke születik egy kánaánita (nemzsidó) szolgálótól – akkor a gyerek is kánaánitának (vagyis nem-zsidónak) számít (Chinuch).

A fentiek alapján tilos volt egy zsidó nőnek nem-zsidó férfi rabszolgát vásárolni, erkölcsi szempontból (lásd a fordított esetet József és Potifárné történetében), de ha vásárolt, tilos volt őt szabadon engedni. Ha valaki megfizette egy ilyen rabszolga akkor érvényes „vételárát” – szabad volt túladni rajta.

Már elmondottuk (fent), hogy a Tóra nem tiltotta a rabszolgatartást, mert ez nem lett volna reális azokban az időkben, de nagyon megnehezítette azt, főleg a zsidó szolgák esetében. Nem-zsidó rabszolgát, aki megszökött gazdájától és Erce Jiszráélbe menekült – tilos volt kiszolgáltatni, és menedékjogot kellett neki adni (5Móz 23:16, 582-583. parancsolatok).

Chinuch itt a parancsolat két okát adja. Egyrészt az ággádikus magyarázat, amely Kánaántól, Noé kiátkozott unokájától származtatja a kánaánita népeket (és átvitt értelemben az egész nem-zsidó világot), másrészt pedig – és ez a lényeg – a zsidó feladata istenét szolgálni. Ahhoz hogy erre ideje és érkezése legyen – szükség van szolgákra, akik a szükséges munkákat elvégzik. Ha erre zsidó szolgáit használná, akkor azoktól vonná meg a lehetőséget, Istent szolgálni…

Manapság ezek az érvek a zsidók körében sem találnak „vevő”-re. Manapság nem is létezik rabszolgatartás, amelyet, mint mondottuk, a Tóra nem támogatott és nem tiltott – hanem tűrt. Ehhez hozzátehetjük a rabszolga helyzetét a művelt” Görögországban és Rómában, ahol a rabszolga nem volt több mint egy teherhordó állat. Lásd Hertz részletes ismertetését (Leviticus 25:46, 282-284 oldalak) a rabszolgák helyzetéről Európában és Amerikában, ahol vérebekkel üldözték a szökött rabszolgákat – menedékjog helyett, amit a Tóra kínál nekik. (Dr, J. El. Hertz Mózes öt könyve és a Haftarák, magyar fordításban, Chabad-Lubavics (harmadik) kiadás, [Budapest: 1996J, Naftali Kraus bevezető tanulmányával).

Annak ellenére, hogy a kánaánita rabszolgák a gazda örökös tulajdonát képezik, vannak lehetőségek szabadulásukra: ha valaki kiváltja őket (vagyis kifizeti „érték”־üket a gazdának) vagy, mint már mondottuk, a gazda kiveri a rabszolga szemét vagy fogát, vagy megsérti egyéb ’24 testrészét (rósé évárim), amelyek „nem nőnek vissza”. (Ezek a kéz és a láb 10-10 ujja, kél fül, az orr és a nemi szerv, valamint – nőknél – a mellbimbók. [Kiddusin 25a]).

Elméletileg – mondja a Chinuch – a gazda fel is szabadíthatja a kánaánita rabszolgát, azáltal hogy „felszabadító okmány”-t: (stár sichrur) ad neki – de ezzel áthágja az „örökön át dolgoztassátok” parancsolatot. Közös nevezőt a 24 testrész valamint a szem és fog között – a Talmud Kiddusin traktátusában (24a) találhat az érdeklődő olvasó. Egyébként, a Talmud már ismerte a műfogat (sén totevet – Sábbát 64b és Nedárim 66b).

Tábi, Rábbán Gámliel kánaánita rabszolgája, tfillint rakott, és a bölcsek nem tiltakoztak ez ellen. Gazdája tanúsította, hogy „Tábi tálmid-cháchám és tudja, hogy a rabszolgák fel vannak mentve a sátorban lakástól a sátoros ünnepen (Szukká 20b).

 

Tiltó micvák

 

(333) NEM MEGMŰVELNI A FÖLDEKET A HETEDIK ÉVBEN (R’A)

…és a hetedik évben – meződet ne vesd be…” (3Móz 25:4)

Ez a smitá törvény tiltó micvája. Az ellenpólus – vagyis a tevőleges parancs a smitá betartására 2Móz 23:10-11-ben, a MI S P ÁT I M szakaszban található (69. parancsolat).

Mondhatni csak részben aktuális, mivel ez a micvá ma csak a bölcsek szerint van érvényben, de nem a Tóra szerint. Izraelben a szigorúan vallásos mezőgazdák betartják a törvényt, és nem művelik meg földjeiket. Mások, a néhai Ávráhám Jichák há-kohén Kuk direktívái alapján, jelképesen eladják földjeiket a hetedik évben, hogy megművelhessék.

 

(334) NEM MEGMŰVELNI A SZŐLŐSÖKET SEM A HETEDIK ÉVBEN (R’A)

…és szőlődet ne messd meg.” (3Móz 25:4).

Az előző tiltó micvá folytatása. Lásd ott.

 

(335) AMI MAGÁTÓL NŐTT – NE ARASD LE (R’A)

A termest, ami magától nőtt – ne arasd le…” (3Móz 25:5)

A smitá év micváinak további negatív formái. Itt arról van szó, hogy tilos learatni, ami magától terem a szokásos módon, de szabad mindenkinek enni belőle, és aki enni akar, természetesen az arat először.

Aktuális – a bölcsek – de nem Tóra – szerint

 

(336) A GYÜMÖLCSÖT NE SZEDD LE (R’A)

…és (metszetlen) szőlőd szemeit ne szüreteld le…” (3Móz 25:5).

Az előző vers folytatása. Akárcsak a magától termő gabonát nem szabad a szokásos módon learatni – vagyis úgy, hogy a gazda szeme vigyázza az aratókat, mivel a termés az övé – itt a termés, konkrétan mindenféle gyümölcs (nemcsak szőlő), mindenkié.

 

(337) A JOVÉL ÉVI FÖLDMŰVELÉS TILALMA (N’A)

Jovél az, az ötvenedik év számotokra, ne vessetek…” (3Móz 25:11).

A Tóra itt megismétli – tiltó formában – a jovél évre vonatkozó utasításokat, amelyek a földműveléssel kapcsolatban azonosak a smitá micváival A jovél tevőleges parancsolatait illetően lásd a 326., 327. 328., valamint a 330. micvákat. Míg a jovél további tiltó micvái a 338. és a 339.

 

(338) A JOVÉL ÉVI ARATÁS TILALMA (N’A)

Azonos a paralel smitá micvával, egy különbséggel: a jovél bölcseink szerint sem érvényes napjainkban, mivel ehhez az kellene, hogy a zsidók többsége Izraelben éljen. Nemcsak vetni tilos a jovél évben, hanem aratni sem szabad, a szokott módon (lásd fentebb, 335. és 336. a smitá tilalmaiban.)

 

(339) A JOVÉL ÉVI SZÜRET TILALMA (N’A)

Lásd az előző micvát, Mint már mondottuk, sok micvá kétszer jelenik meg a Tórában (némelyik még többször is); tevőleges és tiltó formában, hogy aki áthágja, annak két vétek legyen rovásán.

 

(340) AZ ADÁS-VÉTELBELI CSALÁS TILALMA (A)

és ha eladsz valamit felebarátodnak, vagy veszel tőle valamit – ne csapjátok be, (vagy ne csaljátok meg) egymást” (3 Móz 25:14).

Annak ellenére, hogy itt a szövegkörnyezet egyértelműen a jovéJ évhez köti ezt a tilalmat (onáá = csalás, ámítás) – bölcseink kiterjesztették azt az üzleti életben fellelhető mindennemű inkorrektségre, beleértve az árdrágítást, a súlyokkal való manipulálást stb.

Itt eredeti értelmét a további versek részletezik. Ha valaki földet vásárol, annak árát a jovélhez kell rögzíteni. Minél kevesebb idő maradt a jovélig – annál kevesebbet ér a föld, és annál olcsóbban kell eladni, ahogy ezt itt az írás maga rögzíti: „a termések számát adja el ő neked”. A föld maga az Istené, és így csak a termések száma képezheti a tranzakció tárgyát.

Az átvitt és kiterjesztett micvá részletei szerteágazók. Különbség tétetik, ha valaki ingóság vétele/eladása alkalmából csal, vagy ezt teszi, ha földről van szó. Ingóságnál a háláchá előírja, hogy a haszonkulcs nem lehet több, mint egy hatod (körülbelül 16,5%) Ha az eladó ennél többet kért vagy kapott – az ügylet érvénytelen. Föld vételekor nincsenek erre tekintettel (Náchmánidész).

A parancsolat értelmét illetően Chinuch azt mondja, hogy ez is egy olyan micvá, amit a józan ész ír elő, és „ami ha nem lenne megírva – meg kellene írni” Ugyanis, mondja, nem illő és nem logikus emberekből pénzt kihúzni csalás által, „hanem mindenkinek az legyen fáradságából, amit Isten neki adott, egyenes úton és igazságosan”. A micvá az egyenlőséget feltételezi, mert „ahogy ő nem csap be senkit, mások sem fogják őt becsapni.”.

A micvá a vevőt is kötelezi, ha túl olcsón vásárolt valamit, gondolván, hogy ha a kereskedő ennyit kér, biztos tudja mennyit ér a portékája. Akkor is visszamegy az üzlet, ha valaki rosszabb minőséget kapott, mint amennyiért fizetett. A reklamáció idejét is megszabja a Talmud, és ami a pénzváltási ügyleteket illeti ez nem azonos kis faluban és nagyvárosban. Az utóbbiban annyit idő kell csak, amíg egy pénzváltónak (bank) megmutathatja, míg a faluban a legközelebbi piacnapig. Más árucikkeknél nincs különbség város és falu között: annyi idő kell csak, mialatt a vevő megmutathatja az árut egy kereskedőnek vagy rokonának (hogy nem csapták-e be). Ha az idő lejárt – a vevő nem gondolhatja meg magát, és nem kapja vissza pénzét, még ha több mint egy hatoddal károsult meg. Ez a törvény betűje szerint, azonban a bölcsek kimondták hogy a jámbor ember (chászíd) mindig visszatéríti az általa okozott kárt. (Bává Meciá 49b).

Az eddig elmondottak csupán akkor érvényesek, ha valaki egy kereskedőtől vásárolt. Azonban ha egy magánembertől vásárolt valamit – nem kérheti az ügylet érvénytelenítését, mivel beleegyezett, és ez a szabad kereskedelem kategóriájába tartozik (Chinuch),

Nem térhetünk ki itt a micvá minden részletére és elágazására. Elég annyi, hogy a háláchá védi nemcsak a vevő, hanem az eladó érdekeit is – ahogy majd munkaügyekben látni fogjuk, hogy nem mindig, mindenben a dolgozónak van eleve igaza. (Lásd még a 323. micvát ahol ez tevőleges formában van tárgyalva.)

Mindig, mindenütt, mindenkire nézve aktuális.

 

(341) A SZAVAKKAL VALÓ BECSAPÁS TILALMA (A)

És ne csaljátok meg (csapjátok be) egyikőtök a másikat, és féld Istenedet, cn vagyok az Örökkévaló, a ti Istenetek.” (3Móz 25:17).

Azonos szöveg, mint a 14, versben és így, első látásra, fölösleges. Innen „tanulták ki” (jellegzetes jesíva szleng, aminek értelme: innen fejtették ki) a bölcsek a szóbeli sértés tilalmát. Nem csak pénzzel, anyagiakkal lehet nyaggatni, szekálni, átverni valakit, hanem szavakkal is. Ez a héber onáát dvárim fogalma.

Itt egy megtért zsidóról van szó, akinek nem szabad felhánytorgatni, hogy tegnapelőtt disznóhúst evett. Ha megbetegszik – ne mondják neki, ahogy Jób barátai mondták a szenvedő embernek, hogy vétkeiért vezekel. Ugyancsak ha szamárhajcsárok kérdezik, hol lehet abrakot kapni – ne mondja azt, hogy itt és itt, amikor tudja, hogy ott nincs abrak. Ez lehet egy jó “hecc, de ez tilos. Az is tilos, ha valaki egy üzletben az árak iránt érdeklődik, de nincs szándékában vásárolni,

A micvá értelme, hogy béke legyen az emberek között, mert a béke az ellentéte az áldatlan pörlekedésnek, veszekedésnek, ami minden rossz szülőanyja. (Chinuch).

Nem szabad megszégyeníteni senkit (itt ez határos a pletyka és a „rossz nyelv” (láson há-rá) tilalmával. Vannak emberek, akiknek rosszabbul esik, ha sértegetik vagy gúnyolódnak rajtuk, esetleg szavakkal becsapják őket, mint ha anyagiakban károsítanák meg. (Bává Meciá 58b).

Mindig mindenütt aktuális. Chinuch hozzáteszi, hogy még a kis gyerekeket, fiúkat és lányokat, sem ajánlatos megsérteni és megszégyeníteni, mert ez rossz vért szül. Ezzel együtt szabad válaszolni, ha valakit sértegetnek, mert „a Tóra nem kívánta, hogy álljunk, mint egy kő, és hallgassuk, hogyan gyaláznak bennünket” (Chinuch).

 

(342) FÖLD ÖRÖKÖS ELADÁSÁNAK TILALMA (N’A)

És a föld ne adassék el örökre, mert enyém a föld…” (3Móz 25:23).

Lásd a 326. micvát ahol a jovél év jelentőségéről van szó – tevőleges micvá formájában – amelynek ez az ellenpólusa.

Itt a tilalom a gyakorlatban azt jelend, hogy a vevő és eladó ne kössék ki, hogy az ügylet örökös vételt/eladást jelent. Ugyan ez eleve semmis, hiszen a javéi évben a földek visszakerülnek jogos tulajdonosaikhoz, de aki ezt teszi, áthágja ezt a parancsolatot. Ez Maimonidész véleménye, de Náchmánidész szerint erre szükségtelen ez a vers, hiszen ha valaki a Tóra rendelete ellen cselekszik – az eleve törvénytelen és semmis. Szerinte ez a vers arra jó, hogy tiltsa Izrael földjének idegenek (gójok) kezére játszását, mert őket nem kötelezi a javéi, és ők örökre akarják Izrael földjét maguknak. Ezen elgondolás aktualitása napjainkban nem kétséges.

A micvá értelmét illetően – Chinuch szerint – lásd a 326. parancsolatot.

Nem aktuális, mivel nem minden zsidó él Izrael országában, és nem is a nép többsége.

 

(343) NEM ELADNI A LEVITA VÁROSOK KÖZTELKEIT (N’A)

Ha valaki vásárol (házat) egy levitától, a jovélben az visszatér (felszabadul), mivel a leviták városainak házai az ő birtokuk, Izrael fiai között. (Azonban) városaik közterületeinek földje, ne adassék el (egyáltalán), mert örök birtok az nekik.” (3Móz 25:33-34).

Ahhoz hogy ezt a micvát megértsük – bizonyos „előszó”-ra van szükség. Kánaán elfoglalása után, amikor felosztották a földeket a törzsek között – a leviták nem kaptak földet. Ezt a Tóra írja elő (4Móz 35:2 és 5Móz 18:1). Ezzel szemben kijelöltek nekik 48 helységet az ország különböző részein, és azokban laktak. (Ebben benne foglaltatott az a hat úgynevezett „menedékváros” is, ahová a nem szándékos emberöléssel vádolt menekülhetett, a rokonok vérbosszúja elöl — lásd a 408. micvát a MASZÉ hetiszakaszban.)

A Tóra előírta hogy minden ilyen levita városban legyen ezer rőfnyi közterület. Chinuch itt esztétikai (ökológiai?) szempontokat említ; talán zöldövezetről volt szó. Ugyancsak a városon kívül, kellett hogy legyen egy 2000 rőfnyi közterület (a héber migrás szó a mai héberben üres telket jelent), ahová gyümölcsöst és szőlőst ültettek.

Chinuch hozza a Talmud magyarázatát, ami szerint itt az „eladás” a telek rendeltetésének megváltoztatását jelenti. Ez az, ami tilos, nem maga az eladás, hiszen a levitának szabad birtokát eladni (Áráchin 33b). Ami tilos tehát, az a városból telket, illetve a telekből várost csinálni, A föld maradjon föld, a telek pedig telek – minden a maga rendeltetése szerint.

Ezt megérthetjük, ha meggondoljuk, hogy napjainkban is vannak olyan mezőgazdasági övezetek, ahol nem ildomos felhőkarcolókat építeni, és a városok kellős közepén nem lehet parkot létesíteni, ott, ahova a városrendezés eleve nem tervezte el.

A micvá értelme Chinuch szerint abban rejlik, hogy a levita városok egyfajta szellemi központok voltak, ahová a nép ügyes-bajos dolgaival fordult. Valamint itt volt a hat menedékváros is, és az egész nép szemei rajtuk voltak, mert nem tudhatja az ember, mi lesz holnap” (és hátha egyszer neki is menekülnie kell oda). Ennélfogva tilos volt az eredeti városrendezési tervezést megváltoztatni, mert ezeknek a városoknak egységesnek, szépnek és szemrevalónak kellett lenniük.

Napjainkban nem aktuális.

 

(344) NEM KÖLCSÖNÖZNI PÉNZT KAMATRA (A)

Ne végy tőle (elszegényedett testvéredtől) kamatot vagy uzsorát, és féld Istenedet, hogy élhessen testvéred melletted. Pénzedet ne add neki kamatra, és uzsorára ne add élelmedet” (3Móz 25:36-37).

A kamatszedés tilalmával már találkoztunk a MISPÁTIM hetiszakaszban (2Móz 22:24 – a 74. micvá), ahol a Tóra tiltja, hogy bármilyen segédkezet nyújtsunk kamat ügyletekhez.

Chinuch szerint a kamat és az uzsora egy és ugyanaz a tilalom, mivel a kamat a pénzre vonatkozik, míg az uzsora (nesech = harapás) az élelmiszerre. Például ha valaki kap kölcsön egy mázsa lisztet, és 110 kilót kell visszaadnia. Ez tulajdonképpen ugyanolyan kamat, mintha a pénz köles önre 10% többletet kellene visszaadnia.

Miért duplázza meg akkor a parancsolatot a Tóra, ha ugyanarról van szó? Azért, hogy aki elköveti két tilalmat hágjon át. Chinuch itt emlékeztet: sok micvát megdupláz a Tóra, ilyen vagy olyan formában (sőt van, amit többször is említ, nemcsak pozitív és negatív formában), hogy ezzel nagyobb nyomatékot adjon a figyelmeztetésnek, mivel az Örökkévaló távol akarja tartani népét a vétektől, ahogy az apa figyelmezteti fiát több ízben, ne tedd ezt, vagy azt.

A micvá indokait Chinuch szerint – lásd a 74. parancsolatnál. Itt csak röviden: A kamat és az uzsora felforgatják a világ rendjét, míg csak valakit kiforgatnak vagyonából. Mivel az Örökkévaló népe javát akarja – úgy próbálja ezt megakadályozni, hogy maga a kamatszedés tilalmán kívül (itt), megtiltja azt is, hogy kezes, tanúk és írnok által – akik a kamat ügylethez szükségesek – segédkezet nyújtsunk ehhez az aktushoz. Ha nincsenek ezek a segéderők” – természetszerűen csökken a kamatügyletek száma és volumene.

A kamatszedés tilalmával még találkozni fogunk Mózes ötödik könyvében is (23:20-21), ahol majd elmondjuk, hogyan oldják meg napjainkban a bankkölcsönnél jelentkező kamat tilalmát (hetér iszká). A tilalom következtében alakult ki Izraelben a kamatmentes kölcsön (gmilut chászádim = gmách) fogalma.

Mindig, mindenütt aktuális.

 

(345) NE ADJUNK A HÉBER SZOLGÁNAK MEGALÁZÓ MUNKÁT (N’A)

Ha elszegényedik testvéred, aki melletted él, és eladja magát neked – ne dolgoztasd, ahogy dolgoztassák a rabszolgát.” (3Móz 25:39).

Ókori szokás, ami ma is létezik, csak más formában. Ha valaki elszegényedett, és nem tudta családját eltartani – elszegődött cselédnek egy zsidó gazdához. A cseléd is zsidó volt („testvéred”), és a Tóra megtiltotta, hogy a gazda úgy bánjon vele, mint egy kánaánita rabszolgával. Nem nehéz fizikai munkáról van szó – részletezi a Szifrá – hanem megalázó munkáról: Ne vigye utána azt a ruhadarabot (párnát?), amin ülni szokott; ne vigye utána a törülközőt stb. a fürdőbe – vagyis ne viselkedjen vele ügy, mintha egy tiszt csicskása lenne a K. und K. hadseregben. Mezőgazdasági mim kát, vagy szakmunkát végezhet, akárcsak a béres, aki nem adta el magát tartozásai fejében – de nem olyat, ami megalázó lenne számára.

A hangsúly itt azon van, hogy „testvéred”-ről van szó, aki ugyan „eladta magát” neked, de van önérzete és méltósága, amit tiszteletben kell tartani. Már említettük bölcseink azon megállapítását, hogy „aki egy héber (rabszolgát vásárol, az olyan mintha urat vásárolt volna magának” (Kiddusin 22a).

Chinuch három lehető okot említ a micvá elvi alátámasztására:

  1. A zsidó ember szeresse népét, Tóráját, Istenét (vagyis legyen zsidó patrióta, s ne becsülje alá magát, ahogy azt a gójok teszik vele). És ha szereti testvérét, nem testál rá megalázó munkákat.
  2. Gondolja meg, hogy a szerencse forgandó. Még vele is, vagy gyermekeivel, előfordulhat, hogy elszegényednek és kénytelenek elszegődni cselédnek. Hogy ilyenkor ne bánjanak velük rosszul – bánjon ő is testvériesen a nála dolgozó zsidó cseléddel.
  3. Szoktassa magát a könyörület és emberiesség kritériumaihoz, amíg azok természetévé válnak.

A parancsolat talmudi részletei önmagukért beszélnek. Teljes egyenlőség gazda és cselédje között. Ugyanazt eszik, isszák; azonosak alvási feltételeik stb. (Kiddusin 22a). Vannak itt dolgok, amelyek kissé utópisztikusnak tűnnek, de tény napjainkban, világszerte, sok munkás, cseléd, titkár stb. van, aki előszeretettel dolgozik zsidóknál…

Csak akkor kötelező, amikor a jovél érvényben van. Napjainkban – nem.

 

(346)  NEM ELADNI ZSIDÓ SZOLGÁT MEGALÁZÓ MÓDON (N׳A)

Hiszen az én szolgáim ők, akiket kiszabadítottam Egyiptom országából, ne adják el őket, ahogy a rabszolgákat eladják.” (3Móz 25:42)

A héber szolgák vételének/eladásának másként kell történnie, mint a kánaánita rabszolgákénak. Mivel itt egy elszegényedett emberről van szó, aki munkásnak szegődik cl, a bánásmódnak ennek megfelelőnek kell lennie. Tapintatosan, szemérmesen, nem a nyílt utcán, nem az úgynevezett „eladási kő”-nél (egy nyílt hely, ahol a rabszolgákat szokás venni és eladni),

Az oka és értelme a parancsolatnak: nem megszégyeníteni egy embert, akit helyzete arra kényszerített, hogy eladja magát, mert „ki tudja mi lesz holnap, hátha ő maga is abba a helyzetbe jut?” (Chinuch).

Nem aktuális, az előző parancsolathoz hasonlóan.

 

(347) NEM „KEGYETLENÜL DOLGOZTAZNI” A ZSIDÓ SZOLGÁT (N’A)

Ne uralkodj az ilyenen (zsidó szolgán) kegyetlenül, légy istenfélő!” (3Móz 25:43)

Nemcsak tilos a zsidó szolgát sértő, megalázó módon, venni/eladni, (az előző parancsolatban), hanem dolgoztatni sem szabad őt kegyetlenül, nehéz, illetve fölösleges, idegölő munkával.

Az itt kétszer is előforduló ávodát perech kifejezést, még az egyiptomi rabszolgaság idejéből ismerjük (2Móz 1:13). Ott van, aki „kemény szigorúságinak fordítja. Másoknál ez „kegyetlenül dolgoztatták”. Vagyis, amit az egyiptomi rabszolgatartók tettek veletek – ne tegyétek egymással.

A Szifrá (midrás háláchá Mózes harmadik könyvére) részletezi, miről is van szó, A Szifrá által felhozott példák nem éppen nagy fizikai megerőltetést okozó munkáról beszélnek, hanem fölösleges, vagyis idegölő munkáról, amire nincs szükség, és csak azért dolgoztatják a cselédet, hogy „ne unatkozzon”.

Példák: munka, aminek se vége, se hossza, amit nem lehet befejezni. Ha valaki azt mondja munkásának: kapálj itt a szőlőtőke alatt, amíg oda leszek’.’ Mivel nem mondta, hány sort kapáljon, vagy hány órát töltsön ezzel a munkával – ez egy olyan munka, aminek „se vége, se hossza” és így tilos. Vagy a teljesen fölösleges, vagy szükségtelen munka, ami csak arra jó, hogy a szolga ne lustálkodjon. Azt se mondja szolgájának, melegíts meg nekem egy pohár vizet – amikor erre nincs szüksége. Stb. (Szifrá, Vá-jikrá 25:41).

Úrhatnám kegyetlenkedés, sziszifuszi munka – ami csak azt kívánja demonstrálni, hogy ki itt az úr – ez az, amit a Tóra tilt A második világháborúban zsidó munkaszolgálatosok mesélték milyen idegölő és megalázó volt, amikor árkokat ásattak velük, és az itt kiásott homokkal temették be a másik árkot. Ez kegyetlenkedés, és ezt tiltja a Tora.

Chinuch: ámbár manapság ez nem kötelez hivatalosan (mivel nem lehet héber szolgát venni”) – érdemes és jó vigyázni és őrizkedni hasonló kegyetlenkedéstől, hiszem „a szerencse forgandó”

 

(348) GÓJ NE DOLGOZTASSA KEGYETLENÜL ZSIDÓ SZOLGÁJÁT (N’A)

Mint az évről-évre elszegődő béres legyen nála (a zsidó rabszolga a nem-zsidó gazdánál), ne dolgoztassa kegyetlenül szemed előtt!” (3Móz 25:53).

Ez a parancsolat a zsidó bíróságnak szól. Annak kell közbelépni, tia látja hogy egy zsidót, aki elszegényedett és eladta magát egy nem-zsidónak, kegyetlenül dolgoztatnak. Természetszerűleg arról van szó, ha egy nem-zsidó Izraelben lakik – nem betértként, hanem mint gér tosáv – és módjában áll egy zsidó rabszolgát vásárolni magának. A Tóra kimondja hogy ez a rabszolga bármikor kiváltható – ha valaki családjából képes kiváltania – de mindenesetre a jovélkor szabadul. Addig is a bíróság — a bét din — feladata vigyázni, nehogy kegyetlen bánásmódban részesüljön, amit esetleg a gój, származási országából hozott magával, ahol ez bevett szokás. Nálunk nem.

Azonban a Szifrá itt kiköt egy feltételt: a bíróság embereinek tilos a gój gazda házába behatolni, és ott fürkészni, hogy bánik a rabszolgájával. „Szemed láttára” – mondja az frás – csak ha tudomást szerzel róla, anélkül hogy megsértenéd a gazda jogát magánéletére.
A micvá értelme „világos, mint a nap” (Chinuch).
Mindig – mondja a Chinuch – aktuális, amikor a zsidó bíróság érvényt tud szerezni jogainak, és szava van megmondani a nem-zsidónak, mit tehet a Tóra szerint és mit nem.

Vagyis Izraelen kívül nem aktuális.

 

(349) NE BORULJATOK LE KŐSZOBOR ELŐTT (A)

Ne készítsetek magatoknak bálványokat; se faragott képet, sem oszlopot ne állítsatok magatoknak, se »rajzos követ« ne helyezzetek el országotokban, hogy leboruljatok rá, mert én vagyok az Örökkévaló, a ti Istenetek.” (3Móz 26:1)

Szakaszunk és egyben Mózes harmadik könyvének utolsó tiltó micvája. Ismételten tiltja a bálványimádás összes ismert formáját, hozzátévén a „rajzos követ is, amelyen valami pogány kultusszal összefüggő, azt propagáló rajzok vannak, Van, aki kőszobornak fordítja (talán Onkelosz nyomán, aki szerint „kultikus kő”-ről van szó) és van, aki felteszi, hogy mozaik-kőről van szó, ámbár az ókori Izraelben sok zsinagóga padlóját fedte mozaik, rajtuk biblikus, kultikuszsidó rajzokkal.

Rási idézi itt a Talmudot (Megillá 22b), amely kimondja, hogy egy ilyen kőre leborulni még akkor is tilos, ha Isten nevére történik, ugyanis kézre-lábra leborulni tilos a Szentélyen kívül.

Maimonidész magyarázata (Széfer há-Micvót, 12. tiltó micvá) szerint a „rajzos kő” alatt azt kell érteni, hogy egy ismert bálvány elé szépen dekorált köveket raknak és a hivők leborultak rá, a bálvány előtt. Ebben az esetben az lehet a látszat, hogy a bálványnak – vagyis a bálvány előtt – borul le. Azonban, ha szétterít szép ruhákat és arra borul le – ez nem tűnhet úgy, mintha bálványimádás lenne (Chinuch). innen a szokás, hogy jom kippurkor, amikor a muszáf ima során több ízben is leborulunk – gyékényt vagy akár papírt terítünk le a padlóra (kőpadlóról van szó), hogy elkerüljük még a látszatát is annak, hogy a követ imádjuk.

A micvá technikai közelsége az előzőhöz {amikor egy zsidó eladja magát egy nem-zsidónak) alkalmat adott az exegétáknak arra, hogy összefüggést lássanak a kettő között: aki „eladja magát״ egy gójnak – még ha nem is rabszolgának, hanem barátnak, esetleg rokonnak, kiteszi magát annak, hogy akaratlanul is bálványimádóvá válik. Napjainkban a bálványimádás rendkívül széles fogalom, a modern kultúra sok ismérve benne foglaltatik.

Mindig, mindenütt aktuális.

 

 

BECHUKOTÁJ SZAKASZA

benne 7 cselekvő és 5 tiltó parancsolat

 

 

(350) MENNYIT ÉR EGY EMBER? (N’A)

Szólj Izrael fiaihoz, és mondd nekik: ha valaki teljesíteni akarja fogadalmát, amelyet egy (bizonyos) személy fölbecsült értékéig tett az Örökkévalónak. Akkor …” (3Móz 27:1-2).

Nehéz ügy, nehéz nyelvezet. Nemcsak hogy ma az egész irracionálisnak tinik – nem is aktuális – de hogyan lehet fölbecsülni egy ember értékét, és azt pénzben kifejezni? A különbség, amit a hagyomány tesz a két héber kifejezés – érech (érték) és dámim (ár) – között, nemcsak nyelvi, hanem lényegbevágó. A fölbecsült ár, ami objektív, arra támaszkodik amenynyit az illető érne, ha eladásra kerülne a rabszolgapiacon.

(A fogolykiváltás nagy micvájában is eszerint becsülték fel, mennyi váltságdíjat lehet és kell fizetni egy bizonyos fogoly kiváltásáért, hogy ne legyen „túlfizetve״ és ez ne ösztönözze a gójokat zsidók elrablásában megélheti forrást látni. A dolog napjainkban égetően aktuális – Izraelben, ahol az arab terroristák nemzeti sportnak tekintik zsidók elrablását).

A szubjektív értéket (érech), ami kor és nem szerint van, a Tóra állapította meg, egy részletes árfolyam keretében. Itt csak a kor számít, tekintet nélkül az ember egészségi állapotára vagy intelligencia fokára. Tehát

– 20 és 60 év között a férfiak „értéke” 50 ezüst sékel (sekel), míg a nőké 30 sékel
– 5 és 20 év között a férfiak „értéke” 20, a nőké 10 sékel.
– 1 hónapos csecsemőtől 5 éves gyerekig – a fiú „értéke” 5, a kislányé 3 sékel.
– 60 évestől felfelé a férfi „értéke” 15, a nőé 10 sékel.

Ha valaki fogadalmat tett és felajánlotta „értékét” a Szentélynek – de nem engedhette meg magának, hogy annyit fizessen, mint amennyit a Tóra árfolyama megszab – mivel szegény ember – akkor a kohanita becsülte meg, mennyit kell hogy fizessen.

Az ilyen fogadalmakból befolyó pénzt a Szentély renoválására használták.

A fenti, Tóra által megszabott „árfolyam” értelmét és logikáját az exegéták sora tárgyalja (lásd Ábárbánél, Alsech és mások). Itt nincs helyünk ennek részletezésére, csak annyit jegyzünk meg, hogy 60 éven felül, a nők proporcionális értéke növekszik, mivel egy öregasszony a házban hasznos, míg egy öregember, totyog ide-oda, és csak baj van vele (Áráchin 19a).

Mennyit ért egy ezüst sékel („szent sékel”)? Bölcseink azt mondták a hagyomány alapján, hogy ez megfelel 320 ezüst árpamagnak (vagyis 320 akkora ezüst rögöcske, mint egy árpa). Később ezt felkerekítették 384 közepes árpaszemre, ami megfelelt a második Szentély idejében közkézen forgó szelának, ami 4 dénár volt. Mivel ebből nem tudjuk, mennyi volt a valós érteke, Hertz rabbi kiszámította, hogy az ő idejében (a 20. század harmincas éveiben) ez hét angol aranyfontnak felelt meg.

A micvá egy meglévő gyakorlatot szentesített Értelme hogy valaki ne vegye félvállról a fogadalmakat, és ha fogadalmat tett – tartsa is azt be. 

Napjainkban nem aktuális, mivel nincs Szentély.

 

(351) MIND A KÉT FELAJÁNLOTT ÁLLAT LEGYEN SZENT (N’A)

(Ne változtassa meg [az áldozatnak szánt barmot], és ne cserélje ki – jót rosszra, vagy rosszat jóra ), ha mégis kicserélné az áldozati barmot más baromra, akkor mind a kettő legyen szent…” (3Móz 27:10)

Ha valaki felajánl egy barmot áldozatnak – ennek fogadalom értéke van, és nem visszakozhat. Nem cserélheti ki a felajánlott marhát másra, még jobbra vagy drágábbra sem. Vagy ha egy juhot cserél fel egy marhára, ami jóval értékesebb vagy ha 5 bárányt akar adni egy helyett – ez is tilos. Ha mégis felcserélte – mind a kettő szent.

Chinuch szerint ez egy cselekvő parancsolat, vagyis itt a Tóra parancsa az, hogy mind a kettő legyen szent (A micvá tiltó részét illetően – hogy ne cserélje fel – lásd a 357 micvát) Értelme: tiszteletet mutatni mindennel szemben ami a szentséghez tartozik. Respektálni az áldozatok rendjét és nem tartni gyerekjátéknak a felajánlást. Ez nem kötelező, de ha felajánlott egy állatot áldozatnak – ezt nem lehetett visszacsinálni. Az hogy a másik felajánlott állat (amire fel akarta cserélni az elsőt) szintén szent, ez egyfajta büntetés, a könnyelműségért. Így aztán egy helyett – mind a kettő szent, és nem veheti vissza.

És miért tilos a rosszat jóra kicserélni? Maimonidész: mert a Tóra ismerte az ember (rossz) természetét, ami mindig a vagvonhajhászás alapján áll. Ha megengedik neki, hogy a rosszat jóra cserélje, akkor ő megengedi magának, hogy a jót rosszabbra cserélje…

Ha valaki áthág egy olyan tiltó parancsolatot (melyben nincs cselekmény) – akkor az fel van mentve az obligát 39 botütés alól. Ez egy aranyszabály, ami, az egész Tórában végigkísér bennünket. Ez alól van néhány kivétel, és az itteni micvá egyike a kivételeknek.

Ha valaki felcserél egy felajánlott állatot, azonkivül hogy mind a kettő a hitbizományé (hekdes) lesz, el is szenvedi a 39 botütést. Így jár az is, aki hiábavalóan esküszik, valamint, aki átkozódás során Istent káromolja. Ezek olyan súlyos vétkek, hogy szóbeliségük ellenére – kijár elkövetőiknek a 39 botütés.

Nem aktuális.

 

(352) A PAP BECSÜLI FEL A FELAJÁNLOTT (TISZTÁTALAN) BARMOT (N׳A)

Ha tisztátalan barmot (ajánlott fel valaki) olyant, amiből nem mutatnak be áldozatot az Örökkévalónak – állítsa a barmot a kohanita elé. És a kohanita becsülje fel a barmot akár jó, akár rossz (vagyis akár többet, akár kevesebbet ér), és ahogy a kohanita felbecsüli, úgy legyen.(3Móz 27:11-12)

Az előző micvá folytatása. Ott olyan ״tiszta״ és hibátlan állatról volt szó, amelyből lehet áldozatot bemutatni, itt meg olvan “tisztátalan״ állatról van szó, amely eredetileg tisztátalan vagy ami alkalmatlan az áldozatra, mivel meghibásodott Ilyen esetben a kohanita felbecsüli a felajánlott állat értéket és azt kapja a hitbizomány. Bárki kiválthatta, vagyis

megvehette a hibás állatot, és a pénz a Szentélv kincstárába folyt be, míg a felajánló hozott egy másik állatot helyette. Ha maga a felajánló váltotta ki – az érték egy ötödét hozzá kellett tenni az összeghez.

Nem aktuális.

 

(353) A KOHANITA BECSÜLI FEL A FELAJANLOTT HÁZAT (N’A)

״Ha valaki házát (háza értékét) szenteli az Örökkévalónak (vagyis a Szentélynek), a kohanita becsülje fel, akár jó akár rossz, és amint a kohanita felbecsüli – úgy legyen.” (3Móz 27:14)

Azonos elv alapján, ha valaki azt mondja, hogy háza értékét ajánlja fel a hitbizománynak, akkor a kohanita megbecsüli mennyit ér a ház. A vételárat bárki kifizethette, és a ház az ové. Ha a felajánló meggondolja magát, és o maga akarja kiváltani – itt is egy ötödöt kell hozzácsapni.
Nem aktuális.

 

(354) MENNYI A FELAJÁNLOTT FÖLD ÉRTEKE? (N’A)

És ha birtokának földjéből szentel valaki egy részt az Örökkévalónak (a Szentélynek) – akkor a becslés legyen arányban a terméssel; egy chómer (mennyiség) árpának vetése ötven ezüst sékel. (3Móz 27:15)

Azonos elv, más kivitelezés. Itt nem a kohanita a becsüs, hanem maga a Tóra adja meg a kulcsot, amennyit fizetni kell ha valaki a földjének egy részét ajánlja fel a hitbizománynak, és azután megbánja, és vissza akarja váltani. Ez itt vetőmagot kell hogy adjon, aszerint, hogy mennyi lett volna a föld hozama, a jóvél évtől számítva. Ha több idő marad, – többet, ha kevesebb – kevesebbet. 50 sékel értékű árpáról van szó évente.

A számítás bonyolult, de ennek nincs jelentősége, mivel ez a micvá se, aktuális napjainkban.

 

(355) A ״CHEREM״ TÖRVÉNYEI (N’A)

Semmi chérem (azaz örökre felajánlott dolog, vagy esküvel szentelt felajánlás), amit valaki felajánl az Örökkévalónak mindabból, ami az övé – legyen az ember, barom vagy birtokának földje – ne adassék el és ne legyen megváltható a chéremből; legszentebb (tulajdona) az Örökkévalónak.” (3Móz 27:28).

A ״chérem “ fogalma igen sokrétű. A modern héberben ez a bojkott; az ősi nyelvezetben a felajánlás egyik szigorú fajtája, amit valaki úgy ajánl fel, hogy azt magára nézve tilosnak és élvezhetetlennek minősíti. Ez automatikusan a szentélyi papi őrség kohanitáié, hacsak nem mondta ki egyértelműen, hogy a Szentély renoválási céljára menjen. Ezt nem lehet megváltani, sem az eredeti tulajdonos sem valaki más nem fizetheti ki az ellenértékét.

Mihelyt a kohanita megkapta a chérem tárgyát képező valamit az az övé; mostantól már nem szent, és a kohanita azt tesz vele, amit akar. Ha földről van szó – az nem megy vissza a chérem fogalmát használó felajánlóhoz a jóvél évben.

A chéremet csökkentő megszorítások: senki nem ajánlhatja fel ami nem képezi tulajdonát. így nem felajánlhatok valaki gyerekei, héber szolgái vagy a föld, amit vett (ellentétben a földdel, amit örökölt), mivel ezek nem képezik tulajdonát Az sem felajánlható, ami nem létezik a felajánlas (chérem) pillanatában, például földjének jövő évi termése.

Chinuch abban látja ezen micvá értelmét, hogy ha az Örökkévaló adott az embernek vagyont, földet, házat letétbe felhasználási joggal, és ő azt nem becsüli meg, és fogadalmat tesz, hogy azt nem élvezheti – akkor kell hallgatni ra, és a tulajdonjog többé nem az övé és nem is válthatja vissza; vagyis nem gondolhatja meg magát. A chérem deklarálójának tudnia kellett volna, hogy az isteni letét nem játékszer, és arról nem szabad lemondani. Ha lemondott – viselje a következményeket.

Kimchi (Rádák) kérdi, miért nem lehet a chéremet visszaváltani, mint minden más felajánlást? Azért mert a chérem szó jelentése egyben „megsemmisítés״, „pusztulás״ is, vagyis mihelyt kijelentette a chéremet, a dolog elveszett számára és egy elveszett dolgot nem lehet visszacsinálni.

Nem aktuális.

 

(356) A TIZEDIK (BAROM) LEGYEN SZENT (N’A)

Marha vagy juh minden tizedike, mindaz, ami »átmegy a vessző alatt«, szent legyen az Örökkévalónak!” (Móz 27:32)

Megtizedelni az újszülött „tiszta״ állatokat (marha, juh, kecske) amelyek ebben az évben csatlakoztak a nyájhoz. Minden tizedik szent, és azt kell Jeruzsálembe felvinni, és ott elfogyasztani, miután bizonyos belső részeket (mint például a faggyú) elégettek az oltáron.

A tizedelés technikáját, bölcseink írják elő (Bechorót 58b). Nem elég, hogy valaki kiszámítja mennyi az újszülöttek egy tizede, hanem beviszi az újszülötteket egy karámba amelynek szűk nyílás a kijárata. A kijövő állatokat egy bottal megszámolja, és minden tizediket megjelöli piros festékkel, és azt mondja: ez legyen a „tized״. Még azt is hozzáteszik (ugyanott), hogy a borjúknak, bárányoknak, és gödölyéknek maguktól kell kijönni. Ezért odaállították kint az anyaállatokat, amelyek bőgve hallatták hangjukat és a „gyerekek״ ezt hallván egyenként kijöttek.

Miért volt erre a festői procedúrára szükség – az a következő vers adja értésünkre: „Ne válogassa meg […], és ne cserélje el” (Móz 27:33), vagyis a gazda, akinek kötelessége a tizedet adni, ne válogassa ki a gyengébbnek látszó, beteges állatokat, hogy azokat adja tizedként, hanem ami magától jön. Ha pedig mégis kicserélt egyet, az is, meg a csereállat is szent, és mindkettejüket fel kell vinni Jeruzsálembe, és ott megenni, vagyis nem nevelheti fel, amíg egy-két éves lesz, amikor sokkal többet ér.

És miért kellett felvinni a „tizedet״ Jeruzsálembe és ott elfogyasztani? Első látásra az ok politikai: megerősíteni Jeruzsálem, a főváros, központiságát, azáltal hogy oda háromszor évente zarándokol a nép apraja-nagyja. Nos, ennek a népnek kell hogy legyen mit ennie, és ne szenvedjen semmiben hiányt. Ezt a célt szolgálta a négyszer hét évben adott „második tized״ (máászér séni), amit szintén Jeruzsálemben kellett elfogyasztani, vagy pénzbeli értékét ott elkölteni (ha messziről túl fárasztó volt a termékeket félvinni), valamint a „negyedik év (netá revái) gyümölcs termése, amit szinten csak a fővárosban volt szabad elfogyasztani.

Chinuch ehhez hozzákapcsolja a szellemi vetületet is. Ez is nyomós ok volt, a politikáin kívül: a nép széles rétegei mezővárosokban laktak. A bölcsek, a Tóra tudói, akik hagyományt ismerik, viszont Jeruzsálemben voltak, legalábbis túlnyomó többségük. Ezért volt fontos, hogy a zarándokok, akik a szent városban Tóra előadásokat hallhatnak, ne szenvedjenek hiányt. Tegyen mit enniük. így aztán remélhető – mondja a Chinuch – hogy majdnem minden családban lesz legalább egy valaki, aki nem ám-há-árec, és aki a Tórát tovább tudja adni.

Az állat-tizedet háromszor évente jelölték ki: mindig két héttel az esedékes zarándok ünnep (pészách, sávuot, szukkot előtt), és a megjelölt állatokat azonnal felvitték Jeruzsálembe, ahol a Szentélyben levágták őket.

A ״vessző alatt átmenés” gyönyörű allegóriára késztette az egyik legfennköltebb nagyünnepi ima szerzőjét, a mártírhalált halt mainzi rabbi Ámnont, aki az ismert, sokakat megríkató Unetáne tókef könyörgésben, többek között a következőket írta:

״…amint a pásztor számba veszi nyáját, átbocsátván őket pásztorbotja alatt – úgy bocsátsz át (Te, Örökkévaló), veszel számba, megszámlálsz és felülvizsgálsz minden élő lelket, megszabod teremtményeid napjait és meghozod ítéletüket…”

Napjainkban a micvá nem aktuális.

 

Tiltó micvák

 

(357) NEM FELCSERÉLNI AZ ÁLDOZATI ALLATOKAT (N’A)

״Ne változtassa meg, és ne cserélje ki, a jót rosszal, vagy a rosszat jóra…” (3Móz 27:10).

A vers második része a pozitív micvá (351.), amely kimondja, hogy ha valaki a tilalom ellenére felcserélte az áldozatnak szánt állatot – akkor mind a kettő szent, az első is valamint az, amit kicseréltek. Részleteket – lásd ott.

Nem aktuális, mivel nincs Szentély, és nincsenek áldozatok.

 

(358) NEM VÁLTOZTATNI AZ ÁLDOZATI ÁLLATOK RENDELTETESET (N’A)

Az elsőszülöttet a barmok között, amely mint elsőszülött adandó az Örökkévalónak – ne szentelje senki (más célra), akár ökör akár bárány – az Örökkévalóé az.” (3Móz 27:26).

Az elv azonos, mint eddig. Nem felcserélni azt, amit a szentségre (hekdés) testáltunk, még a rosszat sem jóra. Itt az írás az elsőszülöttről beszél, de Bölcseink hozzátettek mindenféle áldozatnak szánt barmot is, amelyet tilos más féle áldozatként bemutatni. Amit égőáldozatnak szántunk – nem lehet vétekáldozat és így tovább.
Oka és értelme, hogy ne legyen a hitbizomány kitéve az ember kényének-kedvének, hanem tartsák azt tiszteletben. (Chinuch).
Nem aktuális.

 

(359) NEM ELADNI A FELAJÁNLOTT {CHÉREM) FÖLDET (N’A)

…semmi örökre felajánlott dolog (chérem) ember, barom vagy föld – ne adassék el…” (3Móz 27:28)

Lásd fentebb a chérem cselekvő micváját (355.) ahol a „cselekvés” az, hogy ezek a dolgok a legszentebbek az Örökkévalónak. Itt jön a tilalom: nem eladni (és a következő micvában, ugyanebből a versből: nem megváltani). A tulajdonosnak nincs szava abban, mi történjen a továbbiakban a felajánlott javával (barommal, vagy földdel). Ö maga nem adhatta el – miután felajánlotta – és nem válthatta ki. A kohanitáknak azonban joguk volt értékesíteni a kapott barmot, földet, ha nem volt rá szükségük. Ha nem mondta ki, mire ajánlja – akkor a kohaniták jussa lett; míg ha kimondta, hogy a Szentélynek, akkor a renovációs alapra ment.

Napjainkban nem aktuális.

 

(360) NEM KIVÁLTANI A FELAJÁNLOTT (CHÉREM) FÖLDET (N’A)

„…ne váltassék ki” (3Móz 27:28)

Az előző parancsolat folytatása és kiegészítése, egyazon bibliai vers alapján,

Nem aktuális.

 

(361) NEM ELADNI A (JERUZSÁLEMNEK SZÁNT) ÁLLAT-TIZEDET (N’A)

Az (állat tized) nem váltható ki” (3Móz 27:33)

Hanem fel kell vinni Jeruzsálembe és ott megenni, vagy akár értékesíteni, hogy mások egyék meg, ahogy ezt láttuk fentebb a 356. micvában. Ugyanakkor a versből, amely a tizedelés kötelességét előírja – fejtik ki bölcseink az eladás tilalmát, mivel itt a „kiváltás״ fogalma ekvivalens az eladással (Chinuch).

Napjainkban nem aktuális.

***

Ezzel véget ér Mózes harmadik könyve. Utószavában Chinuch itt ismét mentegetőzik, hogy megpróbálta a micvák értelmét adni, hogy a fiatalok megértsék, miről van szó.

  • Küldés emailben

Fejezetek