7. A Teremtéstől a Messiásig

Kísértés, vagy cél a fizikai lét?

Judaizmus: egy radikális vallás
A héj mögötti gyümölcs

A kabbalisztikus és a chászid irodalom a világotolám háklipot, héj- vagy hüvelyvilág néven emlegeti, aminek célja világunk lényegének kifejezése. Amikor az ember egy gyümölcsre tekint, annak csak értéktelen héját látja, és nem foglalkozik azzal a részével, amely a héjban van. Ha valaki nem tudja, hogy a héjon belül gyümölcs van, valószínűleg eldobja, mert maga a héj nem különösebben csábító, s ezáltal elveszíti az értékes belső részt. A számottevő elemet, a belül található gyümölcsöt a héj eltakarja. Ha valaki magára a gyümölcsre kíván szert tenni, előbb el kell távolítania a héját.
Világunk ugyanilyen. Világunk lényege valójában az isteniség. Minden egyes teremtett dolog lényege az, hogy tartalmazza az isteni energiát, ami élteti. A probléma az, hogy az igazságot elfedi a klipá,egy tok, amely magába zárja a világ isteni jellegét, és arra a meggyőződésre vezeti a szemlélőt, hogy csak maga a héj létezik, és az nem tartalmaz eltakart isteni dolgot. Napjaink szóhasználatával élve mondhatjuk, hogy ezt a héjat a természet és a természeti erők alkotják. Úgy tűnik, mintha a világ a maga dinamikája folytán működne, és magától mozogna.
A klipá világa nem a teremtés véletlen hibája, hanem beletartozik az Örökkévaló isteni tervébe. A terv az volt, hogy ezen a sötét világon távolítsuk el az igazságot elfedő héjat, tárjuk föl a világ függönye mögött rejtőző istenit, és ezáltal világítsuk be a Földet. Ebben a küldetésben különleges feladat és erő adatott a zsidó népnek: hogy istenes cselekedetek végrehajtásával radikálisan változtassa meg az embernek az anyagi világról alkotott képét, s ezáltal kapcsoljon mindent az istenihez.

Átmenet-e az evilági élet?

Ez az oka annak, hogy a zsidóság más világvallásokkal ellentétben nem koncentrál a „másvilágra”. A Judaizmusban az e világi vallási kötelességeknek nem az a célja, hogy életet nyerjünk általuk a következő világban. A zsidóság nem foglalkozik „spirituális megváltással”. Nem is állítja, hogy az ember spirituális fölemelkedése közvetlen kapcsolatban áll a testi örömöktől és az anyagi jóléttől való tartózkodással.
Az előző fejezetekben ismertetett filozófiai fogalmak, nevezetesen az a meggyőződés, hogy még az anyagi világ is isteni eredetű, és az ember küldetése ennek az isteniségnek, és isteni szikráknak a feltárása az alapja annak, hogy a zsidóság elsősorban az emberi élet apró részleteivel és az anyagi lét szublimálásával foglalkozik. A Judaizmus ugyanis azt vallja, hogy a világ sötétsége alatt található egy isteni réteg, s ezért azt tanácsolja, hogy az ember ahelyett, hogy tartózkodik a „gonosz” világtól és nem piszkolja be a kezét, inkább foglalkozzék az anyagi világgal, és tárja fel annak valódi jellegét. Ezt az egyedülálló jelleget úgy tárhatjuk fel legjobban, ha a Judaizmust összevetjük más vallásokkal, amelyek alapvetően más filozófiai nézőpontból szemlélik az anyagi világot és magát az életet, és a magasabb spirituális cél elérése érdekében önmegtartóztatást és a világtól való visszahúzódást ajánlanak.
Azok a vallások, amelyek ezeket az értékeket hirdetik,  azért teszik ezt, mert nézetük szerint a „mennyhez” és a spirituális világhoz képest alsóbbrendűek és jelentéktelenek. Ezért van az, hogy a világ legnagyobb vallásai önmegtartóztatást, meditációt, cölibátust, testi önmegtagadást, sőt esetleg éhezést, vagy akár önostorozást ajánlanak. Mindezeknek a tevékenységeknek a célja az anyagiság tagadása, mégpedig attól a meggyőződéstől vezéreltetve, hogy az anyagiak lesüllyesztése a spiritualitás fölemelkedéséhez vezet, hogy a lélek csak a test megtagadása által nyerhet uralmat a test fölött. Ebből természetszerűleg következik a test és általában az egész anyagi világ szentségének tagadása, és az anyagi szükségletek lekicsinylése: minden – az alvás, az evés, a házastársi kapcsolatok, de akár még a beszéd is – „istentelennek” tekinthető. A spirituális katasztrófához vezető út anyagi javakkal van kikövezve, és csak „a jámborak öröklik a Földet”.

„Ismerd Őt minden utadban”

A zsidóság ezzel szemben azt kéri, sőt megköveteli az embertől, hogy vegyen részt az anyagi valóságban. A zsidó élet célja nem az önmegtagadás. Az ember – mondja a zsidóság – vegye ki a maga részét a kereskedelemből, az étkezésből, a házasságból és utódok nemzéséből, a nevetésből, de minden tevékenységét hassa át a spiritualitás, hogy megszentelje és kiemelje őket az anyagi voltukból. Lelkiismeretesen ragaszkodni kell a zsidótörvényekhez, mert ezzel az ember minden tevékenységébe bevonja az Örökkévalót, s ezáltal feltárja az anyagi létben állandóan jelen lévő isteniséget. Ezt a meggyőződést foglalja össze rabbijaink halhatatlan mondása: „Ismerd Őt minden utadban”[1]. Ha az ember megtartóztatná magát a fizikai szükségleteitől, azzal lényegében azt állítaná, hogy az Örökkévaló nem része világunknak, és csak az általunk magasabb, spirituálisnak nevezett régiókban található meg.
Ilyenformán tehát a zsidóság és néhány más vallás között az irányultság a különbség. E hiteket és a Judaizmust nem csupán bizonyos nézetek különböztetik meg, mint például a Messiás kiléte, vagy egy-egy próféta legitimációja. A zsidóság egészen más irányultságú, mint ezek a hitrendszerek, és ez így foglalható össze: Míg más vallások arra törekednek, hogy az embert fölemeljék az Örökkévaló és az ég régióiba, a Tóra az Örökkévalót szeretné lehozni az emberek közé, a földre. Míg más vallások fölfelé orientáltak, és arra ösztönzik az embert, hogy szabaduljon meg anyagi szükségleteitől, amelyek a földhöz láncolják, s nem engedik őt az Örökkévaló közelébe emelkedni, addig a Tóra cselekvésre sarkallja az embert, és arra, hogy ezáltal hozza le közénk az Örökkévalót, hogy közöttünk lakozzon és uralkodjék a földön.
A férfi nem maradhat nőtlen, még ha szeretne sem. A Talmud arra ösztönzi, hogy házasodjon meg, és „tapasztalja meg az életet a nővel, akit szeret”[2]. Fölöttébb kívánatos a bőséges gyermekáldás. A Tóra egészen odáig elmegy, hogy kijelenti: a házastársi aktus a férfiember egyik legszentebb tevékenysége. Ez az egyetlen mód, amellyel isteni lélek hozható a világra.
A böjt a zsidóságban majdnem, hogy csak azokon a napokon szokásos, amelyek célja a zsidóságot ért nagy szerencsétlenségekre való emlékezés. Egyébiránt a böjt nem megfelelő módja az Örökkévaló szolgálatának. A zsidóság a szombatot és az ünnepeket „borral, hússal és ínyencségekkel” ünnepli[3].A zsidóság ösztönzi a férfit, hogy kereskedjen, és ezáltal legyen képes támogatni a szegényeket, és enyhíteni a szenvedést. A gazdagság csak akkor jó cél, ha nem válik öncélúvá, hanem a szükséget szenvedők javára is szolgál. Erősen bátorítja a Judaizmus azokat az esztétikai örömöket, amelyek arra tanítják az ember, hogy dicsőítsék az Örökkévalót, aki ilyen csodálatos világot teremtett. Összefoglalva: a Tóra minden földi tevékenységet az Örökkévalót kereső útnak tekint, mivel az Örökkévaló itt lakozik a világunkban, és része annak. Amíg az ember ezeket a tevékenységeket az Örökkévaló törvényeinek megfelelően és az ég kedvéért folytatja, azzal nagy érdemeket szerez, mivel ily módon megszenteli az anyagi létet, és egyesíti az Örökkévalót a világgal. Ha egy zsidó az egész anyagi létezését az Örökkévaló szolgálatának szenteli, azzal azt demonstrálja, hogy a világ egyaz Örökkévalóval, és sohasem vált el Tőle.

Ember és Isten

De miért játszik olyan kiemelkedő szerepet a világ legnagyobb vallásaiban a test és az anyagi világ elutasítása a lélekkel, az éggel és a halál utáni élettel szemben? A válasz az ember természetes és ösztönös isten-felfogásában rejlik. Az ember nem sokat tud az Örökkévalóról, és ami keveset tud, az is inkább az, hogy mi nem, mint hogy mi igen. Az emberi tudás azt sugallja, hogy az Örökkévaló minimum emberfeletti: metafizikai és égi. Nem eszik, nem alszik, nincs felesége, és kizárólag spirituális dolgokkal foglalkozik. Másként fogalmazva: mikor az elme az isteniségen töpreng, csupán egyfajta következtetésre juthat: az Örökkévaló semmiben sem hasonlít ránk. Nekünk vannak fizikai szükségleteink, Neki nincsenek. Magunkból kiindulva, ilyen és hasonló extrapolációkkal jutunk el odáig, hogy egy-egy pillanatra felvillan előttünk az Örökkévaló és az Ő lényege.
Ilyenformán, ha igaz az, hogy az Örökkévaló semmiben sem olyan, mint mi vagyunk, ha igaz az, hogy az Örökkévaló abszolút immateriális, akkor logikusnak látszik a következtetés, miszerint csak akkor kerülhetünk közelebb Hozzá, ha megszűnünk azok lenni, amik jelenleg vagyunk. Így a vallás, amely a legalapvetőbb kísérlet az Isten és ember közötti mérhetetlen szakadék áthidalására, és a kettő közelebb hozására, azt állítja, hogy Istent csak úgy lehet megközelíteni, ha hasonlóakká válunk Hozzá, tehát – ebből következően – kevésbé emberiek leszünk! Tehát az alvás, evés, nemi kapcsolatok, anyagi gyarapodás minimalizálásával az ember közelebb kerül Istenhez, mivel az isteni és az emberi lét kölcsönösen kizárja egymást.
Az ember ezen a világon természetesen nem tud teljesen lemondani a fizikai szükségleteiről, különben nyilvánvalóan éhen hal. A testnek vannak alapvető szükségletei, amelyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Végső soron tehát ezek a vallások nem tudják elfogadni, hogy világunk, amely a spiritualitás antitézise, és ahol Isten nem látható, önmagában végződhet. Ezzel szemben állhatatosan kitartanak a mellett, hogy az ember a lehető legnagyobb mértékben tartózkodjék a fizikai szükségleteitől és a gyönyöröktől, míg csak meg nem hal, és ki nem érdemli, hogy Isten színe elé kerüljön. Ezáltal az ember a maga világát teljesen alárendeli a magasabb, spirituális régióknak.
Mindez teljesen logikusnak tűnik. Akkor miért utasítja el a Judaizmus, és teszi a hangsúlyt a gyakorlati parancsolatokra?

A felfoghatatlan megérintése

A zsidó tanítás szerint az Örökkévaló igazi természete az ember számára teljességgel megközelíthetetlen. Az ember számos jelzővel próbálja leírni Istent: mindentudó, mindenütt jelen lévő, végtelen, bölcs – hogy csak néhányat említsünk. Magasabb nézőpontból azonban ezek a leírások, noha szándékuk szerint Isten dicsőítésére és magasztalására valók, nem írják le az Ő igazi nagyságát, sőt paradox módon inkább leplezik azt, és eltérítenek minket az Örökkévaló valódi természetének megismerésétől. Amikor Istent ezekkel a jelzőkkel illetik, emberi szemszögből szemlélik, olyan emberi fogalmakat aggatnak rá, mint hatalom, jelenlét, kedvesség.
Ilyen módon Isten nem határozható meg a Maga ismérveivel.
Az ember épp a maga emberi jellege folytán sosem lépheti át az Örökkévaló realitásának küszöbét. Az Örökkévaló transzcendenciája nem azt jelenti, hogy az Örökkévaló egy olyan létra legmagasabb fokán áll, amelyen valahol jóval lejjebb az ember is megtalálható, vagy hogy egy olyan kontinuum legszubtilisabb végén helyezkedik el, amely a hétköznapi ember és Közte húzódik, hanem inkább azt, hogy az embert és az Örökkévalót áthághatatlan szakadék választja el.
Képzeljünk el egy vak embert, aki egy szép festmény szeretne értékelni: nem számít, hogy járatos-e a művészetekben, vagy még csak most teszi e téren az első lépéseket. Sajnos az ő esetében hiányoznak azok az alapvető képességek, amelyek lehetővé teszik a fény, a szín és a képek érzékelését. Egyszerűen semmit sem tehetünk annak érdekében, hogy a vak ember elképzelje, milyen is a szóban forgó festmény. Nem kétséges, hogy bizonyos analógiák segítségével elvont értelemben képes fogalmat alkotni a szépségéről. Elmondhatjuk például neki, hogy ennek a bizonyos képnek a szemlélése hasonló élvezetet szerez, mint egy szép zenemű hallgatása, mindazonáltal ez sem viszi közelebb a festmény csodálatos színeinek valódi értékeléséhez. A szakadék áthidalhatatlan.
Ugyanígy más síkon, másik viszonyítási rendszerben létezik az Örökkévaló és az ember. Következésképp minden olyan leírás, amelyet az emberi agy az Örökkévaló leírásával kapcsolatosan felfogni képes, végső soron nem elegendő. Mindez csupán azoknak az Örökkévalóval kapcsolatos dolgoknak a leírásai, amelyekkel az ember a maga egészen más viszonyítási rendszerében találkozik.
Sőt mi több, a világtalan emberrel és a festménnyel ellentétben az Örökkévaló és az ember realitása nem párhuzamos. E kétfajta létezésnek nincsenek közös tartományai, ahonnan viszonylag pontos párhuzamok lennének felhozhatók egymással kapcsolatban, mint például a festmény és a zene esetében. A látás és a hallás végső fokon összevethető, hiszen mindkettő emberi érzékelés, mindkettő ugyanabban a tér-idő koordinátarendszerbe tartozik. Az Örökkévaló és az ember esetében kvantumugrás választja el előbbit az utóbbitól. Ilyenformán az összes olyan leírás, az összes olyan jelző, amelynek célja az Ő nagyságának körülírása, csupán azt képes érzékeltetni, hogy miként mutatkozik meg az Örökkévaló, hogyan viszonyul a mi világunkhoz, mit reprezentál, mikor egy egyébiránt áthatolhatatlan fátylon keresztül leszűrődik az emberi világba. Ennélfogva tehát ezek a jelzők a legjobb esetben is csak azt közelítik meg, amit az Örökkévaló tesz, és nem az Örökkévaló valódi lényét vázolják fel.

A különbség nem szintekben mérhető

Egy elsőéves diák például a tanárával beszélve igyekszik legjobb képességeit és tudását megmutatni. Az átlagember a lehető legjobb oldalát igyekszik megmutatni egy szentéletű ember jelenlétében. Sokirányú tapasztalat mutatja: nem a tudatlan, hanem a jól informált ember tud értelmes párbeszédet folytatni a szakértővel; nem a közepes képességű, hanem a tehetséges ember tud együttműködni a zseniálissal; a roppant erősnek nem a gyenge, hanem az erős lehet méltó társa; nem az unalmas, hanem a szellemes ember tud társalkodni a sziporkázó elmékkel; nem az átlagos, hanem a nemes lelkületű ember képes közeledni a magasztoshoz.
Felületes párhuzamot vonva úgy gondolná az ember, hogy a transzcendens Örökkévalóval csak az ember legfennköltebb, legspirituálisabb megnyilvánulásain keresztül lehet kommunikálni, és hétköznapi dolgait háttérbe kell szorítani, el kell rejteni. Sokszor tapasztaljuk, hogy számos vallás inkább a hittételekre és magára a hit fontosságára épül, mintsem parancsolatokra és cselekedetekre. Ha feltételezzük, hogy egy „spirituális létrán” a nyolcadik és a kilencedik fok vezet a tizedikhez, akkor nyilvánvalóan hasonló módon közelíthető meg a századik és a többi fok is. Így ha valaki egy erényes bölccsel vagy egy cádikkal a Tóráról beszélget, és nem az üzlettel foglalkozik, akkor nyilván azt hiszi, hogy ezáltal közelebb kerül az Örökkévalóhoz, mintha az üzlettel foglalkozna, és az Örökkévaló csak a zsinagógában ülő, táleszbe burkolózó embert hallgatja meg, és azt nem, aki a piacon az anyagi javak megszerzésével foglalatoskodik.
Ez a gondolkodásmód azért téves, mert abból indul ki, hogy az Örökkévaló és az ember ugyanazon a létrán áll, hogy ugyanazon a kontinuumon helyezkedik el, mint az ember, csak épp a legmagasabb fokon. Valójában azonban óriási szakadék választja el az emberi képességeket – beleértve az elmét is – az Örökkévalótól. Az ember olyan végtelenül távol áll az Örökkévalótól, hogy azt semmiféle összehasonlítás nem fejezheti ki.

A parancsolatok a kapcsolat alapja

Akkor hát hogyan foghatja fel az ember az Örökkévalót? A parancsolatok alapvető célja nem csupán abban áll, hogy kellő mértéktartásra intsen és megfelelő korlátok közé szorítson, s ezáltal egyszerű jó szolgákká alacsonyítson minket. Habár az abszolút engedelmesség és önfeladás elengedhetetlen az Örökkévaló igaz szolgálatához, a parancsolatoknak az a fő céljuk, hogy a jámbor istenfélőt az Örökkévaló tisztelete által magasabb szintre emeljék. A parancsolatok révén erős kötelék szövődik az Örökkévaló és az ember között. Az emberi viszonyokban is, két nem egyenrangú fél közötti kapcsolat az alacsonyabb rangúban tiszteletet ébreszt és a másik fél magasabbrendűségének érzetét kelti – és mennyivel inkább javunkra szolgál ennél az Örökkévalóhoz fűződő kapcsolatunk.
„A micvá, a parancsolat egyúttal összetartást vagy szövetséget is jelent (az arameus cává, szövetkezés szóból). Aki teljesít egy parancsolatot, az Örökkévaló leglényegével egyesül, hiszen Ő rendelte el a micvákat. Ez a Misná értelme[4]: a micva jutalma egy másikmicva, hiszen a jámbor istenfélő legnagyobb jutalma az a kötelék, amely az Örökkévalóhoz fűzi, s amely a parancsolat teljesítésével jön létre. Ezt legjobban az egyszerű, tanulatlan ember példája világítja meg, az olyan emberé, aki nincs is tudatában tudatlanságának (hiszen ennek tudása már bizonyos bölcsességet kíván). A ragyogó intellektusú, az absztrakciók síkján álló tudós szempontjából az ilyen tanulatlan ember szinte nem is létezik… Tételezzük fel, hogy ez a kiváló tudós arra kéri a tanulatlant, hogy végezzen el a számára valamit. Ekkor ez az egyszerű ember rögvest fontosnak érzi magát – hiszen a kiváló tudós őt választotta egy feladat elvégzésére, és ő képesnek is érzi magát e kérés teljesítésére – és nő a tudós szemében is… Lényegtelen, hogy miben áll a kérés: a hangsúly magán a kérésen és annak teljesítésén van… Hasonlóképp: a parancsolat tekintéllyel ruházza fel azt aki azt megtartja, és egyúttal kölcsönös kapcsolatot létesít a Parancsoló és parancsot teljesítő között.”[5]
A Tóra és parancsolatainak megtartása azonban túlmutat egy egyszerű kapcsolaton, hiszen egyúttal egyesít az Örökkévalóval.
A micvák az Örökkévaló akaratát fejezik ki, és megtartásuk az Ő akarata.
Noha az Örökkévaló akarata és bölcsessége materiális köntösben, azaz kézzel fogható tárgyak formájában jelenik meg – ilyenek például a gyapjú szem­lélőszálak vagy a bőr tefilin –, ezek éppen tárgyi mivoltuk folytán az Örökkévalótól távol állónak tűnnek. Az anyagiság azonban nem befolyásolja az Örökkévalóval való eggyé válást, hiszen ez ahhoz hasonlítható, mint amikor az egyszerű halandó magához öleli a királyt: lényegtelen, hogy a király milyen ruhát visel, hiszen teste a ruhák alatt van. Ugyanígy, amikor a király átöleli az egyszerű halandót, nincs jelentősége annak, hogy karját ruha fedi.
Ez a meglátás megerősíti azt a nézetet, miszerint a fizikai micva semmiképp nem alacsonyabb rendű az imánál vagy a meditációnál. Természeténél fogva ugyanis egyiknek sincs értéke. Mivel azonban az Örökkévalóval csak az Általa adott parancsolatokon keresztül tudunk érdemlegesen kommunikálni, ezért ha az Örökkévaló egyszer azt mondja, hogy a micvának súlya van előtte, akkor az ember teljesíti, mivel híján van azoknak a képességeknek, melyek lehetővé tennék alternatív értékítélet megalkotására.
A Tóra tehát a legteljesebb mértékben elutasítja azt a nézetet, miszerint az Örökkévaló kizárólag az égben található. A Tóra legelső verse így szól[6]: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet”. Nyilvánvaló, hogy az ég ugyanúgy része a teremtésnek, mint a föld, és éretlen és hamis gondolat azt hinni, hogy az ég bármennyivel is jobban képes befogadni Istent, mint a föld.


[1] Maimonidész: Smoná Prákim, 5. fej.
[2] Prédikátor 9:9.
[3] Sulchán Áruch, Orách Chájim, A szombat törvényei 242. fej., Az ünnep törvényei 529. fej.
[4] Az atyák bölcs tanításai, 4:2.
[5] A lubavicsi Joszéf Schneersohn rabbi levele: Hátámim, 1. kötet (Varsó, 1935), 25 old., illetve uo., Igrot Kodes, 10. kötet, 368 old.
[6] 1Mózes 1:1.

, hiszen a jámbor istenfélő legnagyobb jutalma az a kötelék, amely az Örökkévalóhoz fűzi, s amely a parancsolat teljesítésével jön létre. Ezt legjobban az egyszerű, tanulatlan ember példája világítja meg, az olyan emberé, aki nincs is tudatában tudatlanságának (hiszen ennek tudása már bizonyos bölcsességet kíván). A ragyogó intellektusú, az absztrakciók síkján álló tudós szempontjából az ilyen tanulatlan ember szinte nem is létezik… Tételezzük fel, hogy ez a kiváló tudós arra kéri a tanulatlant, hogy végezzen el a számára valamit. Ekkor ez az egyszerű ember rögvest fontosnak érzi magát

  • Küldés emailben

Fejezetek