27. ? Tartalmas élet

Filozófia és gyakorlat

Filozófia és gyakorlat Tudni és tenni



Ahogy a bölcs kiválik a tudása által, ugyanúgy kell kiválnia cselekedete, magatartása és életvitele által. – Maimonidész: A tudás törvényei 5:1. Ha minden réteget lehántunk, s eljutunk a lényeg puszta magjáig, akkor vagyunk képesek alkalmazni a gyakorlati élet legelvontabb fogalmát. – A Rebbe 


* * *


Valahányszor a Rebbe beszédet mondott, lett légyen szó a legmélyebb spirituális témáról, vagy egy aktuális esemény elemzéséről, mindig ezzel a kérdéssel fejezte be: – Mi tehát e beszélgetés gyakorlati tanulsága? – És ilyenkor elmondta, milyen konkrét vonatkozásai vannak beszédének. – Milyen értéke lehet az elméleti beszédnek, ha nem lehet a való életre alkalmazni? – mondotta gyakorta.

 

Miért teszünk mást, mint amit gondolunk?

Olyan világban élünk, amelyben az emberek gondolatai és tettei között mély szakadék tátong. Lépten-nyomon tapasztaljuk, hogy az emberek magatartása nem tükrözi hitüket, vagy legalábbis azt a valamit, amit hitüknek vallanak. A szülők gyakran olyan szabályok követését javasolják gyermekeiknek, amelyeket ők maguk sem tartanak be.
A tudás és cselekedet ilyenfajta elkülönülése elfogadhatatlan és hamis. Az életmód egyetlen életmódot jelent, s nem kettőt; az olyan ember, akinek cselekedetei nem a gondolatait tükrözik, egyszerre két irányba próbál haladni. Ahhoz, hogy tartalmas életet éljünk, meg kell tanulnunk egyetlen cél felé irányítani gondolatainkat, beszédünket, cselekedetünket.
A Biblia megtanítja az embereknek, hogyan éljenek tartalmas életet. A tartalmas élet harmóniát teremt tudás és magatartás között, s benne minden alkotóelemet – legyen az bármilyen elvont, vagy világi – cél és értelem hat át.
Mi az oka, hogy mindenkitől, aki csak körülöttünk van, elvárjuk az állhatatosságot, ugyanakkor azonban saját magatartásunkban megtűrjük az állhatatlanságot? Talán ha magunkról van szó, nem vagyunk olyan őszinték? Vagy talán azért, mert egyszerűen könnyebb számunknak tetszésünk szerint, a következményekkel nem gondolva viselkedni? De tegyük csak fel magunknak a kérdést: hogyan számíthatok békességre, ha az életem megoszlik aközött, amit gondolok, és aközött, amit teszek?
Ha úgy gondoljuk, elégedettek vagyunk, de nincs határozott életcélunk, akkor lehet, hogy ellentétes gondolatok és vágyak irányítanak minket. Ha azonban a Teremtő szemével látnánk az életet, akkor a maguk valóságában látnánk a gondolatokat és a tetteket: ugyanannak a valóságnak a két oldalaként. Amiképpen a könyv gondolatoknak és azoknak a szavaknak az együttese, amely szavak kifejezik ezeket a gondolatokat, életünk ugyanúgy gondolatok és tettek összessége.
Ha bevezetjük az Örökkévalót az életünkbe, ezzel elismerjük ezt az egységet. Elismerjük, hogy a tudás megtanít minket viselkedni, és hogy viselkedésünk, tudásunk megnyilvánulása. Ilyenformán tehát ahhoz, hogy valaki teljes és erényes legyen, el kell sajátítania a tudást és a viselkedést.

De melyik a fontosabb? A bölcsek azt írják egy helyen: „a tudás nagyobb, mert a tudás vezet a tetthez”1, másutt viszont azt mondják: „a dolgok lényege nem a tudás, hanem a cselekedet.”2
A tudás nélküli cselekedet nemcsak irányultság nélküli, hanem veszélyes is lehet. A tudás cselekedet nélkül viszont haszontalan. Hiába tervez az építész évekig, hiába készít vázlatokat, hiába fogad fel munkásokat – ha épületet nem emel, az összes előkészület hiábavaló. A mi anyagi világunkban végső soron a cselekedet számít.
Tudás és cselekedet olyan kapcsolatban áll egymással, mint a test és a lélek. Lélek nélkül a test élettelen volna, test nélkül a lélek még a legjobb szándékait sem volna képes keresztülvinni. Együtt azonban test és lélek egészséges egységet alkot. Hasonlóképp: a tudás vitalitással, irányultsággal és értelemmel hatja át cselekedeteinket.
A gondolat az emberi kifejezés legelvontabb formája, míg a cselekedet a leginkább kézzelfogható. Társadalmunkban az emberek túlnyomó többsége két kategória valamelyikébe sorolható: a gondolkodók, vagy a cselekvők közé, a szellemi alkotók és a gyakorlatiasak közé, a naivak és az iskolázottak közé. Az ilyen kettéválás egészségtelen: a teljes embernek, bármilyen magasztosak és briliánsak legyenek is gondolatai, tetté kell azokat formálnia, s még a legegyszerűbb cselekedetet is a tudásnak kell irányítania.
Az oktatásban tehát mind a gondolati, mind a magatartásbeli síkra oda kell figyelnünk. A tanulóknak olyan racionális értékrendet kell elsajátítaniuk, amely befolyásolja a magatartásukat, ugyanakkor azonban meg kell tanulniuk bizonyos magatartásbeli fegyelmet is, ahogyan a katonáknak megtanítják, hogyan cselekedjenek ösztönösen veszélyes helyzetekben. A gondolati sík lehetővé teszi a tanuló számára, hogy kétkedéssel fogadja a neki tanítottakat, hogy megkérdőjelezze, mielőtt magáévá s magatartása szerves részévé teszi azokat. Mivel a kisgyermektől nem várható el, hogy a jót a rossztól önállóan megkülönböztesse, addig kell neki a helyes viselkedést tanítani, míg az szokásává nem válik. Semleges nevelés nem létezik: a gyermek vagy egészséges szokásokat vesz fel, vagy egészségteleneket. Miután a gondolkodási képessége kifejlődik, meg lehet tanítani neki, milyen érvek állnak az általa tanult értékrend mögött.



Tett és gondolat kölcsönhatása

Tudás és cselekedet, jóllehet ugyanannak a valóságnak a két oldala, aligha nevezhető egymás ellenfelének. Sőt: tökéletes kiegészítői egymásnak.
A tudat, azáltal, hogy pontosan megmondja, mit tegyünk, milyen eszközt használjunk, azáltal, hogy lelkesedéssel és fontosságérzettel hatja át tetteinket, egyben irányítja is cselekedeteinket. A cselekedet a tudás próbaköve, mérce, melynek alapján egy gondolat igazságát lemérjük. A tudomány végül is nem csupán elméletre, hanem gyakorlatra is épül. Mikor egy elmélet a gyakorlat próbája elé kerül, még tüzetesebben vizsgáljuk azt, tudván, hogy emberi életeket érint.
Ilyenformán tehát, a tudás erősödik cselekedetté formálása által, s ugyanígy erősebb az a cselekedet, amelyet áthat a tudás. Ilyenfajta integrációt csak úgy érhetünk el, ha felismerjük, hogy az Örökkévaló egyetlen cél érdekében teremtett minket, mégpedig azért, hogy megteremtsük ezt a harmóniát gondolat és cselekedet, test és lélek között. De vajon miért találjuk időnként oly nehéznek gondolataink gyakorlati megvalósítását?
Azért mert teremtésünknek épp ez a célja: hogy igába hajtsuk a miránk minden irányból ható erőket. Megadatott nekünk a szabad akarat, hogy megoldjuk ezt a feladatot, hogy egyesítsük érzéseinket és értelmünket, gondolatainkat és tetteinket, s mindezt annak érdekében, hogy olyan egységet teremtsünk önmagunkban, amely a világ többi részére is kihat.
De nem volna egyszerűbb, ha az Örökkévaló csak annyit kívánt volna tőlünk, hogy ismerjük Őt, ahelyett, hogy a gyakorlatba át kellene ültetnünk ezt az ismeretet? Miért olyan lényeges a cselekedet?
A válasz létünk legalapvetőbb indokának megértésében rejlik. „Az Örökkévaló azt kívánta, hogy hajléka legyen az alsó világban.”4 Hogy az emberi gondolatban és cselekedetben egyfajta kettősség tapasztalható, annak az az oka, hogy az Örökkévaló az isteni kifejeződés kozmikus megnyilvánulásában kettősséget teremtett a szellemi és az anyagi között. Míg az Örökkévaló bölcsessége és magasztossága elsősorban a spirituális világban dominál, lényege azonban ebben az „alsó világban”, a cselekedetek világában fejeződik ki.

Az anyagi világ a záró ív az Örökkévaló kozmikus körében, az utolsó szakasz, amelyhez az igazi egység megteremtése érdekében el kell jutni. És mivel ez a világ a leginkább kézzelfogható, véges része az Örökkévaló által teremtett mindenségnek, az isteni esszencia kézzelfogható és véges dolgokban nyilvánul meg – és ez az emberi cselekedet. A cselekedet az anyagi világ és a test kizárólagos tartozéka.
Ha csak tanulásra korlátoznánk magunkat, csupán arra, hogy elsajátítsuk a tudást, ám azt nem alkalmaznánk, sohasem fognánk fel a létezésünk mögött rejlő szándékot. Önmagukban még a legbriliánsabb gondolat és a legerényesebb szándék sem képes egyetlen jócselekedetre sem, nem képes szeretettel nyúlni egy másik ember felé, nem tud változtatni ezen a világon.
Ahhoz, hogy igazán mélyen és tartósan egyesítsünk gondolatot és tettet, kell bizonyos fokú rendszeresség. Még a legerősebb szándék is gyorsan elpárolog, ha nem formálódik tényleges cselekvéssé. Minden cselekedetet bizonyos fokú szellemi felkészülésnek és figyelemnek kell kísérnie. Ám ha valakinek átmenetileg nem is sikerül összekapcsolnia a gondolatot és a tettet, akkor is erkölcsösen kell viselkednie, mivel az Örökkévaló szándéka végső fokon a magatartásban és nem a gondolatban nyilvánul meg. 

* * *


Történt egyszer, hogy egy üzletember felkeresett egy rabbit, mivel peres ügyében két bírósághoz is fordulhatott, és szerette volna megtudni, hogy melyiktől várhat igazságosabb ítéletet. Az egyik bíró a törvény mély ismeretéről és nagyszerű értelmezéséről volt közismert, a másik emberiességéről. – Számomra nyilvánvalónak tűnik – mondta a látogató a rabbinak –, hogy a nagyobb tudású bíró igazságosabb. A rabbi nem értett vele egyet. – Az igaz, hogy egy bírónál elengedhetetlen a tudás és a tapasztalat. Ennél is jobb azonban olyan emberre bízni a döntést, aki becsületesen figyelembe vesz minden érvet, és akiben van annyi alázat, hogy eltekintsen saját lelki állapotától, ugyanakkor szívből együtt érezzen mindkét peres féllel.

Nyilvánvaló, hogy az Örökkévalót nem a tudatlanok vakbuzgóságával, hanem a kiérlelt intellektus erejével kell szolgálnunk. Van eszünk és van szívünk, van szabad akaratunk, képesek vagyunk örülni: nyilvánvaló tehát, hogy nem vak, robotszerű szolgálatra teremttettünk.
Az erkölcsös embernek mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy elveit és viselkedését összhangba hozza, hogy olyan elvek szerint éljen, amilyekhez meggyőződése szerint másoknak is tartaniuk kell magukat. Ha valakinek az elvei nem tükröződnek a viselkedésében, ezzel magának az elvnek a becsületességét kérdőjelezi meg. Ha egy filozófiát nem ültetnek át a gyakorlatba, igazságai kétségessé válnak, mivel gyakorlati megvalósítás nélkül – akárcsak az építész meg nem valósult terve – üresek. Az olyan ember bölcselkedésének, aki kihívóan, érzéketlenül, vagy modortalanul viselkedik, nincs értéke. Az igazán bölcs ember célja az, hogy bölcsességét átültesse a mindennapi élet valóságába, saját gondolkodásmódjába, szemléletébe, beszédébe, viselkedésébe – még olyankor is, mikor egyszerűen csak sétál az utcán, vagy ebédel.



Az egység megteremtése

Az igazi egység azt jelenti, hogy filozófiánkat személyes szinten is alkalmazzuk, s életünk minden mozzanatát az Örökkévalóhoz kapcsoljuk. Ha ideológiánk és cselekedeteink közt megteremtjük ezt az egységet, elérkezünk egy olyan pontra, amikor már nem kell a könyvekbe néznünk, hogy megállapítsuk, mi a helyes: ez beépül egész lényünkbe. Ösztöneink és cselekedeteink összhangba kerülnek lelkünkkel és az Örökkévalóval.
Tudnunk kell, mit teszünk, és tennünk kell, amit tudunk. Nem csak gyermekeink példaképeként kell viselkednünk, hanem úgy, hogy barátaink és ismerőseink példaképe is legyünk. Valósítsunk meg minden jó gondolatot. Használjuk az intelligenciánkat az aktuális problémák megoldásában. Segítő kezünk kinyújtása révén mutassuk ki szeretetünket. Adakozzunk és jótékonykodjunk. A gyakorlatban igénybe vett szerényebb tehetség többet ér, mint az igénybe nem vett nagyobb.
Gondoljuk végig elveinket, s tegyük fel magunknak a kérdést: mennyit váltok belőlük valóra? Ha eltervezünk valamit, tegyük fel magunknak a kérdést: mit érek el vele? Holnap, mielőtt bármiféle önvizsgálatot tartanánk, tegyünk valami jót. Egyszerűen csak tegyük meg, s kiderül, mennyire gazdagítja életszemléletünket – ugyanis ez egy kétirányú utca: amiképpen az elvek táplálják a cselekedetet, ugyanúgy táplálja a cselekedet az elveket, sőt: elveket teremt.
És ne feledjük: a lényeg a tett, mivel a tettben nyilvánul meg az isteni energia. Cselekedeteink által cselekszik az Örökkévaló. Egy jótett a maga egyszerűségében hatalmasabb, mint a legnagyszerűbb gondolatok együttvéve. A „most”-nál nincs alkalmasabb idő cselekedni, tetteinket és gondolatainkat egyesíteni.

* * *


Nem sokkal az izraeli 1967-es hatnapos háború előtt, a Rebbe „tfilin-kampányt” indított útjára annak érdekében, hogy erősítse a tudatosságot és bátorítson minden 13 év fölötti zsidó férfit az imaszíjak felöltésére. Ariel Sharon izraeli tábornok nem sokkal később meglátogatta a Rebbét, és megkérdezte, hogy az egyszerű ima helyett miért javasolja az imaszíjak felöltését is.
– Hadd kérdezzek én is valamit – válaszolta a Rebbe. – Mi az oka annak, hogy mielőtt a katonák háborúba mennek, szigorú kiképzésben részesülnek?
– Nyilvánvalóan az – felelt a tábornok – hogy különben nem tudnák, hogyan kell harcolni.
– De nem elég, ha csak katonai stratégiát tanulnak? Mi szükség van még a kiképzésre is?
– Mert más az elmélet, és más a gyakorlat – felelte a tábornok.
– Ez a mi esetünkre is igaz – mondotta a Rebbe. – imádkozni annyi, mint stratégiát tanulni kiképzés nélkül. Mikor valaki valami olyasmit cselekszik, amely értelmét és érzéseit az Örökkévalóhoz köti, akkor kész igazán szembenézni az élet „csatáival”, akkor tudja az Örökkévalóba vetett hitét a gyakorlatba átültetni.

  • Küldés emailben

Fejezetek