2. 📖 Én Istenem

A jelképek fontossága

Mi a jelkép?

Sokat fogunk foglalkozni a jelképekkel és szertartásokkal. Ezekből áll össze ha úgy tetszik, ezeket az eszközöket használja a zsidóság döbbenetes túlélési módszere. Fogadjuk el, hogy e módszer maga is eszköz, a cél pedig a zsidók történelmi küldetése, mármint ha hiszünk e küldetésben; ha nem, akkor tekintsük érdekes szociológiai témakörnek. Bármelyik oldalról közelítjük is meg, a zsidóság tanulmányozása mindenképpen ezekkel a dolgokkal kezdődik. Hogy hol fejeződik be, az attól függ, milyen mélyre tudunk behatolni Mózes vallási látomásába…
A jelképes eszközök eszméjét természetesen nem a zsidók találták ki. Minden kultúrához hozzátartoznak. Az emberi élet oly rövid, oly változékony, oly bonyolult, hogy semmivé porlott volna talán ki sem alakul , ha Ádám unikális értelmével fel nem találja a jelrendszert, amely elkülönítette a többi teremtménytől: a jelkép és a rítus kódnyelvét. Minden, az emberi léttel kapcsolatos tevékenységet, minden komoly ügyet ez a “gyorsírás” szabályoz. Egy New York-i felhőkarcoló tulajdonjogának átruházása olyan hosszadalmas és komplikált, különös kellékekkel és papírokkal telitűzdelt ceremónia, mint egy római császár megkoronázása. A hasonló jelképrendszerek tevékenységenként, országonként, kultúránként, koronként változnak, de minden tevékenységnek, országnak, kultúrának, kornak megvan a magáé.
Az egyiptomi vallás, a babilóniai pénzügyek, a bizánci jogtudomány rítusai és jelképei eltűntek, noha sokan ma is kutatnak utánuk: kíváncsiságból vagy azért, hogy fényt derítsenek a fennmaradt szokások eredetére.
A zsidó vallás jelképnyelve ma is úgy él, ahogyan korszakokkal ezelőtt, s milliók viselkedését szabályozza. A Biblia fő fogalmainak a mindennapi életbe vésődött képírása ez. A zsidók nemigen lehetnének zsidók ősi, szent jelrendszerük nélkül, ahogyan egy pénzember sem nélkülözheti a financiális ügyek jelképeit. Az igazi jelkép nem jelmez vagy színpadi kellék, hanem a valóság párlata.

A zsidó jelképek forrása

A Tóra felsorolja a jelképeket, akárcsak a judaizmus polgári és büntetőjogi törvényeit. A mezőgazdasági, kártérítési, büntető- és tulajdonjogi törvények érvényességét a hódoltság és a száműzetés felfüggesztette. A vallási törvények fennmaradtak, és a mai napig érvényben vannak.
Voltak korszakok a zsidó történelemben, a bibliai időkben és azután is, amikor kétségesnek tűnt a vallási törvénykezés fennmaradása. Ma is ilyen korban élünk, noha a zsidók nagy tömegei még betartják a törvényt. A mi korunk a hellenista anarchia korára emlékeztet, amikor Palesztina görög uralom alatt állt. A kimunkált, kecses görög kultúra egy ideig elavulttá, gyermeteggé és életképtelenné látszott halványítani a judaizmust. A legtöbb vagyonos zsidó, köztük számos igen intelligens ember, elvetette a régi jelképeket. Görögül beszéltek, görögösen öltözködtek, görögösen étkeztek, görög stadionokat építettek, amelyekben meztelenül versenyeztek, a görög filozófiát és tudományt tartották az igazság letéteményesének, s végül már görög isteneket is imádtak. De a tömegek között, akik hűek maradtak a judaizmushoz, új politikai, pénzügyi és szellemi vezetők léptek fel igaz, hogy köztük volt a Názáreti és tizenkét apostola is… A hellenisták eltűntek. Bizonyára nagyon kellemesen telt az életük, csak éppen nem tudni róluk semmit. Nem hagytak hátra irodalmat és hagyományt: semmi nyomuk.*
A sínai törvénykezés jelképeinek néhány párhuzamos vonása megtalálható a sémi kultúra más ősi országaiban is. A mózesi törvény születési helyét és idejét ismerve ezt természetesen sejteni lehet. Izrael népének kezdettől fogva bizonyos feltételek szerint kellett élnie. Nem kezdhettek el merőben más kulturális mintát követni, amely az égből pottyant közéjük, ahogy nem kezdhettek egyszerre angolul beszélni. A mózesi törvény a létező sémi népek életének elemeiből indult ki, és az örök nép fenntartására alkalmas rendszerré szerkesztette, nemesítette őket: ahogyan az amerikai forradalom átvette Locke és más filozófusok eszméit és az angol jog egy részét, s egy új nemzet alapjait vetette meg rajtuk.
Miután együtt került szóba a zsidó és az amerikai törvény, itt érdemes kitérnünk egy fontos kérdésre. Akik szokásból vagy kedvtelésből szeretik piszkálni a zsidókat, mindig is azt kérdezik: hogyan tarthatják be egyszerre a vallási törvényeket és annak az országnak a törvényeit, amelyben élnek? Melyik a magasabb rendű számukra?
Az a válasz, hogy a zsidó tanban a kettő ugyanaz. Egyetlen hűség van. Amikor a zsidó állam kétezer évvel ezelőtt elbukott, s polgári törvényhozása megszűnt létezni, a Talmud bölcsei megalkották a zsidók számára a mindenkori száműzetésben érvényes szabályt: diná d’málkuto diná, “Az ország törvénye kötelez.” Az állam bukása utáni vákuumot az az ország tölti ki, amely otthont ad a zsidónak, és polgárává fogadja. Ezért a hagyományhű zsidónak nemcsak polgári, hanem vallási kötelessége is, hogy betartsa lakóhelye törvényeit: ha Franciaországban született, franciaként, ha Izraelben, izraeliként, ha Amerikában, amerikaiként. Ha az állam olyan törvényt hoz, hogy a zsidók nem imádhatják Istenüket, harcolnak ez ellen, s nemegyszer bele is pusztultak ezekbe a harcokba. Ez az egyetlen pont, amely konfliktust robbanthat ki. Ugyanilyen konfliktust okozhat, gondolom, ha egy keresztény vagy mohamedán közösség kerül hasonló helyzetbe.

A jelkép ereje

Képzeljünk magunk elé egy bridzspartit! Négy ember elhatározza, hogy az estét elmesporttal tölti, és megállapodnak abban, hogy a kártyapakli egyes lapjai meghatározott értékkel bírnak. A játszma kimenetele szerint jutalmat és pénzbüntetést helyeznek kilátásba egymás számára. Felhördülnek, ha váratlanul felbukkan egy ász, s kacarásznak, ha sikerül erdőbe vinni az ellenfelet. Azután a játék véget ér, s a lapok ismét csak nem érnek többet, mint a papír, amelyre nyomták őket. Ám még az ilyen múlékony jelképek számára is valamelyes tekintélyt kell biztosítani ahhoz, hogy jelképerővel bírhassanak. Vannak szabálykönyvek, bridzskörök és íratlan illemszabályok. Bizonyos elfogadott módon a játékos tudtára adhatja partnerének, hogy milyen lapok vannak a kezében. Ha észreveszik, hogy meg nem engedett módon jelez, előfordulhat, hogy soha többet nem ülnek le vele játszani, és reputációja az élet más területein is csökkenni fog. Aki elfogadta a bridzs szertartásának szabályait, az tisztességtelenséget követ el, ha nem viselkedik szertartásosan.
A pénz jelképei még komolyabbak, sőt acélkemények. Ám a csekk sem más, mint egy papírlap. Nem nehéz fogni egy ilyen papírlapot, és rámásolni egy gazdag ember aláírását. Akinél rájönnek, hogy ezt tette, azt hamisítónak nevezik, tisztessége oda van, és évekre megfosztják szabadságától. Pedig csak egy kis pénzt akart szerezni, mint ahogy mindenki egyfolytában ezt teszi. Csakhogy ő nem a szertartás szabályai szerint cselekedett. Nem az a bűne, hogy megpróbált a papír jelképekkel való manipuláció útján pénzhez jutni. A pénzemberek hasonló manipulációkkal meggazdagszanak. Mondhatnánk, hogy az ő manipulációik sem mások, mint csaló pénzszerzési ügyletek, akárcsak a hamisítás. Csakhogy ők nem követtek el semmi olyasmit, amivel vétettek volna a szertartás rendje ellen. A pénzügyi jelképek és rítusok mögött ott áll az államapparátus. Az emberek azért a jelentésért hajlandók elfogadni ezeket, amit automatikusan és univerzálisan képviselnek. A szertartásjelleget elfedik a dollárbankók, a csekkek, a részvénypakettek, a biztosítási kötvények. Olyan valódinak, szilárdnak és igaznak látszanak, akár a fák vagy a gyermekek. S azok is, amíg fennáll a tekintély, amely létrehozta őket, s a konszenzus, amelynek kegyelméből léteznek.
A mi vallásunk törvényei habár senkit sem ír föl a rendőr, ha nem tartja be őket szerves egészet alkotnak, életmintát nyújtanak egy közösség és annak minden tagja számára. A hit jelképei és rítusai rányomják bélyegüket az élet minden fontos területére: az étkezésre, az öltözködésre, a lakásra, az időre, a nemiségre, a beszédre. A régivágású zsidóknak ezek a törvények és szertartások éppoly ismerősek voltak, mint az amerikai életmód egy amerikainak: ugyanannyira láthatatlanok maradtak, mondhatni, beolvadtak a mindennapi életbe, és természetesnek tűntek. Peszáchkor maceszt kell enni, és tilos a kovászos: ez éppoly valóságos, éppannyira magától értetődő volt, mint a bankügylet vagy a választás, mai világunk e két igen különös rítusa. Az értelmezés és az elemzés csak néhány tudóst érdekelt. A művelt zsidó tette a dolgokat, és ezekhez tartotta magát.
Ez a természetes judaizmus ma nem sok zsidóra jellemző Amerikában és a Nyugat többi országában. Két kultúra húz kétfelé bennünket: hitünké és környezetünké. Hasonló helyzetben voltak már zsidó közösségek más, többé-kevésbé szabad korokban is: Babilóniában, a liberális görög és római uralom alatt és az iszlám földközi-tengeri regnálásakor is egy ideig. Meglehet, ez a feszültség kellemetlenebb, mint a törvény menedékében való, nyugodalmas élet, ám a posztbiblikus korok legnagyobb alakjainak többsége és a judaista irodalom nagy része mégis az ilyen, feszültséggel terhes korokban született. A környezet kihívása ihletően és termékenyítően hat az ősi hitre. Így volt ez mindig, ezért hát megvan a remény arra, hogy így is lesz.
A mi nemzedékünkre az a súlyos feladat hárul, hogy a 20. századi Nyugat kihívásával szembenézzen. Nagyon sokunknak legelőször azt kell kinyomoznunk, micsoda is ez a mi hitünk, miben áll a hatalma, miben kell konszenzusra jutnunk vele. Atyáink, a régifajta zsidók, megpróbálták elmondani nekünk, hogy ezek a fura, összetett törvények és rituálék a mindennapi viselkedés természetes formái. Megsértődtek, és csalódottan vették tudomásul, hogy nem hiszünk nekik: elveszítettük a kapcsolatot.

A konformizmus

Nemrégiben egy társaságban beszélgetésbe keveredtem a vallásról. Igyekszem elkerülni az ilyesmit, mert majdnem mindig az a vége, hogy csendben ülök, és beszélgetőtársaim lelkesen megmagyarázzák, mi a hiba a judaizmusban. A magyarázatok lényege rendszerint az, hogy a disznóhús fogyasztása csak a trópusi vidékeken egészségtelen, hogy a vallás nem ceremoniális, hanem etikai kérdés és így tovább. Ez a vita kellemesebb volt, mint a többi, mert partnerem egy csinos, tizenhét éves, második gimnazista lány volt, és nem került különösebb fáradságomba, hogy mosolyogjak rá, miközben munkához látott.
Szociológiai olvasmányainak köszönhetően rengeteg olyan szót ismert, mint “anómia”, “másirányultság”, “akkulturáció” és hasonló nyelvgyötrők, amelyek közt akrobatikus könnyedséggel haladt. A mese veleje az volt, hogy a judaizmus ritualizmust jelent, a ritualizmus pedig egyenlő a konformizmussal, a nagy vészteherrel. Igencsak kiművelődtem a konformizmussal kapcsolatban: meggyőződhettem róla, hogy immáron semmivé tűnt a körülötte lebegő bizonytalanság, s véglegesen elfoglalta helyét mint a társasági vitákat lezáró szitokszó. Ami engem illet, örülök ennek a fejlődésnek. A alkalmazkodási hajlam nagyon is valóságos negatívuma az amerikai kultúrának, ahogy Tocqueville már száz éve felismerte, s azóta erősen meghaladta az akkori mértéket. Az Egyesült Államokban ez veszélyezteti leginkább a zsidók fennmaradását. Később még visszatérek erre. Sokkal biztatóbbnak találom, ha a társaságban a konformizmust boncolgatják, mint ha Freud csontjait szopogatják.
Az érdekes az volt, hogy bájos beszélgetőtársnőm, miközben a konformizmus elleni filippikáját elmennydörögte, legalább annyira előírásos öltözéket viselt a feltűrt ujjú pulóvertől a koszos fűzős cipőig , mint egy püspök. Az autonómiáról szóló monodrámát a tizenévesek szókincsével, olyan szigorúan, körülményesen, ismétlésekkel és jelentőségteljes hangsúlyokkal megtűzdelve adta elő, mint egy litániát. A mozdulatai, a frizurája, a sminkje tökéletesen megfelelt a ceremoniális stílusnak. Anyja és apja ragyogott a büszkeségtől. Jólelkű embereknek látszottak, akik eltéphetetlenül hozzánőttek a kertvárosi modor és stílus kőkemény talajához, és mindennapi életüket a megváltoztathatatlan társadalmi rítusok szabják meg.
Úgy tűnhet, hogy ágyúval lövök a verébre, ám értelmiségi körökben sem más a helyzet. Hallottam kifinomult literátorokat, éles ítélőképességű embereket, akik azt magyarázták, hogy számukra a vallás konformizmusa miatt elfogadhatatlan. Az ő külsejük éppúgy jellegzetesen irodalmári, mint ahogy a leányzóé kamaszos volt, frizurájuk és szókincsük éppúgy tipikus és kiszámítható. Ha az ember elmegy hozzájuk egy italra, beszélget velük, megfigyeli a mozdulataikat, meghallgatja az elképzeléseiket, végignézi a könyveiket, zenét hallgat náluk, látja, mit esznek és mit isznak, olyan egyformáknak találja ismertetőjeleiket, akár a chászidokéit. Aki ma igazán vakbuzgó, bornírt, mániákus ritualistát akar látni, nézze meg a Greenwich Village-i fiatal nonkonformistákat, akik azonos hajzatukkal, beszédmódjukkal és öltözékükkel, rángatódzó táncukkal valamiféle világi dervis képzetét keltik.
De mindez így van rendjén. Nincs ebben semmi rossz. Az emberi élet nem lehet meg formák nélkül. Az igazi nonkonformistákkal csak az őrültekházában találkozhatunk, az igazi, radikálisan szabad szellemek a hullaházban várnak a koporsóra… Meghatározott minták szerint élünk. Baráti csoportokat alkotunk. Moccanni sem tudunk jelzések és kulcsszavak nélkül, bármilyen munkát végezzünk, bármilyen státusban éljünk is: egész életünk folyamán egyenruhát hordunk. A konformizmus akkor rossz, ha eltorzítja, elkoptatja és megsemmisíti az eredménnyel kecsegtető haladást, a szilárd eszmét, a személyiséget: amikor olyan, mint az úthenger. Az ember azonban mindenképpen hozzátartozik környezetéhez noha nem olvad bele észrevehetetlenül , hacsak örökre be nem költözik mezítelenül egy barlangba…
Legjobb, ha az ember kitartóan keresi a megfelelő életmódot, s aszerint él, akár sokan, akár kevesen élnek úgy. Ha egy zsidó úgy dönt, hogy részesedni akar örökségéből, és beépíti életébe, akkor nyilvánvalóan ésszerű dolgot cselekszik. Előfordulhat, hogy bizonyos körökben, legalábbis manapság, meglehetősen vad nonkonformistának fogják tartani, ám a megítélés változhat, és egyébként sem sokat számít… Csak az számít, hogy az ember öntudatos, tisztességes és félelem nélküli életet éljen, amelyben szelleme és származása méltó helyet foglal el.

LÁBJEGYZET
*Igyekszem elkerülni a lábjegyzetelést néhány kiegészítő megjegyzésemet a Jegyzetek tartalmazza , de itt kénytelen vagyok megállni. A művelt olvasónak, aki idáig eljutott ennek a nyilvánvalóan nem szakkönyvnek az olvasásában, eszébe juthat Philón, Josephus és az apokrif bibliai szerzők. “Hellenisták” alatt nem azokat a zsidókat értem, akik mindkét kultúrában járatosak voltak, és hűek maradtak a hagyományhoz, hanem azokat, akik elvetették a zsidóságot. Philón és Josephus vallásos zsidók voltak.

  • Küldés emailben

Fejezetek