Bár a forradalom idején nem alakult ki átfogó, szervezett antiszemita mozgalom, a felszín alatt időről időre felbukkantak zsidóellenes érzelmek. A korabeli dokumentumok szerint a politikai irányzatok között nem volt antiszemita jellegű, s a felkelés céljai messze túlléptek ezen a kérdésen. Mégis, a háború utáni évek lappangó előítéletei, a kommunistaellenességgel összemosódó zsidófóbia helyenként megjelent, különösen vidéken.
A zsidó közösség reakciói
A zsidó közösség reakciói rendkívül sokrétűek voltak. Az értelmiség soraiban sokan a szabadság és a nemzeti megújulás lehetőségét látták a forradalomban, míg mások félelemmel figyelték az eseményeket, tartva az antiszemitizmus újbóli fellángolásától. Október végén a Pesti Izraelita Hitközség nyilatkozatban állt ki a forradalom mellett, hangsúlyozva a magyar zsidóság hazafias elkötelezettségét, de a közvéleményben ez kevés visszhangot keltett.
A budapesti eseményekben a „zsidókérdés” nem játszott központi szerepet. Bár előfordultak zsidóellenes falfirkák és röplapok, a fővárosban nem alakult ki politikai antiszemitizmus. Vidéken azonban több helyen előfordultak inzultusok, különösen ott, ahol a háború után visszatérő zsidók puszta jelenléte is emlékeztette a helyieket a korábbi deportálásokra és a háborús bűnök hallgatására. A bűntudat, a féltékenység, a gazdasági különbségek és a Rákosi-rendszer zsidó vezetői iránt érzett gyűlölet egyaránt hozzájárult a helyi feszültségekhez.
„Halállisták” zsidó lakosok neveivel
A legdurvább atrocitások elsősorban az ország elmaradottabb térségeiben – a Hajdúságban, Szabolcsban és a Nyírségben – történtek. Miskolcon két zsidó származású személyt meglincselt a tömeg, Hajdúnánáson és Kiskunmajsán súlyos támadások, sőt gyilkosságok is történtek. Több városban – Debrecenben, Nyíregyházán, Szolnokon – „halállisták” keringtek a zsidó lakosok neveivel. Mindezek ellenére a helyi forradalmi bizottságok sok esetben igyekeztek megfékezni az indulatokat, és megakadályozták a vérontást.
A forradalom leverése után sok zsidó család döntött úgy, hogy elhagyja az országot. A félelem a megtorlástól, a kommunista rendszer visszatérésétől és az antiszemita közhangulat újbóli felerősödésétől tömeges emigrációt eredményezett. 1956–1957 fordulóján a magyarországi zsidóság mintegy 20 százaléka hagyta el az országot. Közülük sokan korábban is fontolgatták a kivándorlást, de most, a határnyitás rövid idején valóra válthatóvá vált ez a szándék.
A kivándorlás következményei súlyosak voltak: a magyarországi zsidó közösségi és vallási élet minden korábbinál jobban meggyengült. Elmentek rabbik, tudósok, kántorok, közösségi vezetők, értelmiségiek, orvosok, ügyvédek és mérnökök, a zsidó közélet legaktívabb rétege. A zsidóság „krémje” távozott, magával vive a háború utáni újjáépítés tapasztalatait, szellemi erejét és kulturális örökségét.
Így lett az 1956-os forradalom a magyar zsidóság történetében nemcsak a szabadság és a nemzeti megújulás, hanem a félelem és az újabb szétszóródás időszaka is.
Haraszti György írását teljes terjedelmében az Egységben találják.
Fotók: Wikipédia
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.