Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején a magyar zsidóság tömegesen csatlakozott a márciusi ifjakhoz: fegyvert fogtak, orvosként szolgáltak, és a szabadság eszméjéért harcoltak.
A márciusi forradalom a nemzeti függetlenség és a polgári szabadságjogok ígéretét hozta. A lelkesedés hulláma a magyar zsidóságot is magával ragadta: egyetemisták, kereskedők, iparosok és rabbik álltak a forradalom mellé. Bár a korszakot nem mentesítették az előítéletek és konfliktusok, a zsidó közösség szerepe a márciusi ifjak között is jelentős volt, és hozzájárult ahhoz, hogy a magyar országgyűlés végül kimondja az egyenjogúsításukat.
Márciusi ifjak, a zsidó fiatalokkal együtt a pesti utcákon
A fennmaradt források szerint már 1848. március 15-én zsidó egyetemisták csatlakoztak a forradalmi megmozdulásokhoz. A következő napokban sokan beléptek a nemzetőrségbe is.
Bár akadtak hangok, amelyek ki akarták zárni a zsidókat az újonnan szerveződő testületekből, a pesti polgárság végül másként döntött: zsidó képviselőket is beválasztottak a Bécsbe induló küldöttségbe.
Az izraelita hitközségek választmánya 1848. március 17-i körlevelében így írt a forradalom első napjairól: a mozgalomban „semmiféle személy-, rang- vagy valláskülönbség nem volt és nem is volt észrevehető”. A dokumentum szerint a zsidó ifjúság és a városok zsidó lakói az első pillanattól együtt cselekedtek a többi polgárral.
A körlevél megfogalmazása jól tükrözi a korszak reményeit: a zsidó közösség tagjai úgy tekintettek magukra, mint a magyar nemzet teljes jogú tagjaira. „Az élet minden egyéb viszonyaiban […] mi csak honfiak, csak magyarok vagyunk” – írták.
Ellentétek és előítéletek a forradalom idején
A forradalmi lelkesedés mellett azonban feszültségek is megjelentek. Több városban, a nemzetiségi konfliktusokhoz hasonlóan zsidóellenes atrocitásokra került sor.
Az egyik legismertebb eset Kassán történt, ahol a német polgárság egy része megpróbálta kizárni a zsidókat a nemzetőrségből. Az eseményekre reagált Petőfi Sándor is, aki élesen bírálta az ilyen törekvéseket.
A költő szerint az ilyen magatartás ellentmond a forradalom alapelvének: a „szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszavának. Petőfi azt kérdezte a zsidóellenes agitátoroktól: miként várhatnak igazságot maguknak, ha másokkal szemben igazságtalanok?
Több tízezer zsidó honvéd
A szabadságharc kitörése után a zsidó közösség tagjai tömegesen álltak fegyverbe. Becslések szerint mintegy 20 ezer zsidó honvéd és nemzetőr szolgált a magyar hadseregben.
Formálisan csak közlegényként vonulhattak be, de sokan közülük később tiszti rangig jutottak. Jelentős volt a zsidó származású katonaorvosok száma is. Például Molnár Ferenc anyai nagyapja, Wallfisch Bernát főhadnagyként szolgált.
A zsidó közösségek hazafias felhívásokkal buzdították tagjaikat a szolgálatra. A komáromi hitközség kiáltványa szerint a közösség minden tagja kész „vagyonával és életével” áldozni a magyar hazáért.
A társadalmi elfogadás jelképes pillanata volt, amikor Székesfehérváron a honvédek nyílt szavazással döntöttek arról, befogadják-e soraikba a zsidó katonákat. A válasz elsöprő igen volt.
Egyes egységekben különösen magas volt az arányuk: például a Dráva mentén harcoló pesti honvédzászlóalj katonáinak majdnem egyharmada zsidó volt.
Rabbik a fronton
A honvédseregben tábori rabbik is szolgáltak. Közülük kiemelkedett Eichorn Ignác és Schwab Löw, akik lelki támogatást nyújtottak a zsidó katonáknak.
Schwab Löw egy alkalommal így buzdította a harcba induló honvédeket: bizonyítsák, hogy Magyarország hű fiai, és legyenek méltók a bibliai Makkabeusok örökségéhez. Beszédében hangsúlyozta: a szabadságharc igaz és szent ügy, amelyben a katonák becsülete és sorsa végső soron Isten kezében van.
Az egyenjogúsítás és a megtorlás
A szabadságharc idején a zsidó katonák helytállása jelentős politikai hatással is járt. A szegedi országgyűlés elismerve a zsidók szerepét a honvédelemben, kimondta a zsidók egyenjogúsítását.
A Habsburg-hatalom azonban egészen másként értékelte a zsidó közösség szerepét. Amikor Windischgrätz hercegelfoglalta Pest-Budát, a fővárosi zsidókat a forradalom támogatóinak tekintette, sőt gyanakvással figyelte őket.
A szabadságharc leverése után az osztrák hatóságok jelentős hadisarcot róttak ki a magyar zsidóságra. A büntetés oka egyértelmű volt: a hatalom nem felejtette el, hogy a rabbik és közösségi vezetők szavára ezrek álltak fegyverbe a magyar függetlenségért.
Egy közös küzdelem emlékezete
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc története nemcsak politikai vagy katonai események sora. Egy olyan korszak is volt, amikor különböző vallású és származású emberek együtt próbálták megvalósítani a polgári szabadság eszméjét.
A magyar zsidóság részvétele ebben a küzdelemben nem csupán katonai teljesítmény volt. A hazához való tartozás kinyilvánítása is, annak reményében, hogy a szabadság és az egyenlőség ígérete valóban mindenki számára valósággá válik.
A cikk teljes terjedelmében ide kattintva olvasható.
Borítókép: Wikipédia.
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.