Bábeli zűrzavar, tolongás, lökdösődés mindenütt, mintha tűzvész, földrengés vagy más természeti katasztrófa riasztotta volna fel a stetl lakóit a hétköznapjaikból. Mi történt? Az emberek a házakat kiürítik, az udvarra halmozzák a bútorokat, edényeket, s ott az Isten szabad ege alatt, éles fényben tisztítják a tárgyakat. Szabók, vargák és asztalosok dolgoznak szorgosan, hogy mesterségük legjavát adják. A kisgyermekek ágyuk régi szalmáján hemperegnek, míg szüleik frisset tömnek a fekhelyükbe. A szobákban meszelik a falakat, súrolják a padlót, felforgatnak minden zeget-zugot: holnap este pészah lesz!
Mindenki izgatott, hisz másnapra nagy vendéget várnak: Élijáhu próféta békítő és boldogító szelleme fog érkezni. Minden évben ugyanazzal a lázas igyekvéssel készülődnek a zsidók a próféta tiszteletére, mintha csak egy királyt fogadnának. A módos az aranyos serlegeit pucolja, a szegény éjjel-nappal munkálkodik, hogy vendégének maceszt, húst, bort készítsen. A teljesen vagyontalanok lélekben készülnek, s hálát adnak az Örökkévalónak, hogy nekik is lesz helyük egy széderasztalnál, így az ünnep alatt ők sem fognak nélkülözni. Senkit sem szenved szükséget a felszabadulás ünnepén! Mindenki örül és ujjong, a zord tél után itt a tavasz, üdvözlik pészahot, a szabadság, a természet felébredésének hirdetőjét, újból reménnyel telnek meg a zsidó szívek: talán ez az év békésebb, jobb lesz!
A szédereste aztán bevonult a nagy házakba és kunyhókba egyaránt. Hol ezüstkandeláberekben, hol egyszerű bádogtartókban égnek a gyertyák, melyek fénye még a legszegényebbek mély barázdáktól szántott arcát is megelégedéssel világítja meg. Vigadoznak a zsidók, minta egész életük másból sem állna, mintha az ürömöt nem is ismernék. Mintha lépten-nyomon csak vidámság lenne az élet, melynek színpadán csak vígjátékot játszanának, és szomorú drámát nem is látnának a vörös függönyök keretében.
Egy házban szép, ünneplő ruhában, ragyogó arccal várakozva ül a ház asszonya és leányai, de már nem kell sokat várni, mert felpattan az ajtó, s belép a ház ura, mögötte két fiával. Jámbor emberek, akik későig imádkoztak, s utolsóként jöttek el a zsinagógából. A gazdagon terített asztal előtt kényelmes pamlag, párnákkal, hogy majd úgy mesélhessék el a kivonulás történetét, mintha csak antik birodalmak uralkodói lennének. Ez ma a ház ősz zsidójának a trónja, aki remegő kezeivel egyenként megáldja háza népét.
A maceszek mellett a széder különböző szimbólumai sorakoznak a tálon, s minden terítéknél egy-egy könyvecske, a hágádá, amelyben a hála és dicsérő imák mellett Izrael gyermekeinek egyiptomi szenvedései és felszabadulásának csodálatos története van megírva és képekkel illusztrálva.
Ünnepélyes csend áll be, az ősz családfő felölti hófehér kitlijét és a „királyi” trónjához közeledik. Egyik leánya, a ritka szépségű Szóró mosdótálat hoz be, és ő háromszor leönti kezeit. Így jártak el a hajdani kajhénok is, mikor valamely szent szolgálathoz fogtak, amikor Jeruzsálemben állt még a szent hajlék, s a zsidó nép a saját földjén lakott…
Imakönyvek fellapozva, a poharak megtöltve, a háziúr kidussal megszenteli az ünnepet, majd rámutat az előtte fekvő három maceszra és azt mondja:
„Aki éhes, jöjjön és lakjék jól, aki szükséget szenved, jöjjön ünnepelni az ünnepet!”
És mintha csak erre a szívélyes invitálásra vártak volna, újból nyílik az ajtó, egy férfi lép be, jó ünnepet kíván, majd az asztal melletti üres székéhez lép, s leül. A férfiak kezet nyújtanak neki, a nők pedig hágádát és poharat tesznek elé. Senki sem kérdezi, hogy mit akar, mi járatban van, a szédereste tovább folytatódik, az idegen jelenléte egy cseppet sem zavarja meg az ünnepet.
A vendég férfi nem koldus, öltözete nem rongyos, nem görnyedt, látszik rajta, hogy nem kínozza éhség a keserű hétköznapokkor. Sőt, finom selyemkaftán van rajta, fellépése méltóságteljes és tiszteletreméltó.
Ki lehet ez a férfiú? Az ősz családatya szemléli, de nem ismeri fel, mert hét év múlt el, hogy ezt az arcot utoljára látta. Az elmúlt évek alatt pedig kivetkőzött régi alakjából és új vonások vésődtek belé. Hét évvel ezelőtt e komoly férfi még ifjú suhanc volt, aki szilajságában átugrotta a Tóra határait, s értelmetlen vágyait kezdte hajszolni. Otthagyta az iskolát, hátat fordított a Tórának és csak az élvezeteknek hódolt. Annyira kifordult magából és a zsidóságból, hogy még szülei is ajtót mutattak neki, s nem álltak többé szóba vele. Csak reb Mesulám, a mi széderünk házigazdája könyörült meg rajta ebben a válságban, az öreg ugyanis jó barátja volt Majse, a kitagadott fiú boldogult atyjának. Reb Mesulám szeretettel és komolysággal igyekezett a fiút visszatéríteni a jó útra, de hiába, egy ponton neki is el kellett bocsátania őt, hogy ne rombolja gyermekei erkölcsét.
Majse úgy búcsúzott, hogy majd komoly emberként tér vissza, mely ígéretet hittek is meg nem is reb Mesulámék. Ők azt már nem látták, hogy a fiú tényleg visszatért az Örökkévaló tanához, s egy jesivába ment, ahol hosszú éveken át tanult, hogy végül belőle is rabbi lett. Majse idővel a tóratudás olyan magas polcára emelkedett, hogy híre szerte a világban elterjedt, magasztalták, dicsérték, csak úgy tódultak hozzá a bóherek, hogy tanulhassanak tőle. Közben Majse rabbi egyre erősebben kezdett arra gondolni, hogy vissza kellene térnie a szülőföldjére.
Erev pészah este érkezett szülővárosába, ahol szép, ünnepi ruhát öltött és a zsinagógába sietett, ahol senki sem ismert rá. De hogy is ismerhettek volna a hajdan féktelen, vad fiúra ebben a kaftános férfiben, aki elmélyülten hajolt az imakönyve fölé. Imája után az útját egykori jóakarójának háza felé vette, s ahogy egyre közelebb került, úgy lett egyre szaporább a szívverése. Majse nem tudott tovább uralkodni magán és zokogni kezdett.
„Az ember nem született az örömre, azért sír a szeme, midőn szíve vigadoz.”
– mondja a bölcs Salamon. S lassanként Majse is visszanyerte a lélekjelenlétét, így lépett be reb Mesulemék házába.
Majse kellemes hangja kitűnt a családi férfikórusból. Hangja csengésére valamennyien felfigyeltek, s hirtelen emlékezni kezdtek. Szóró a meglepetését nem fojthatta magába és felkiáltott, szemeinek szikrázása, arcának pirulása figyelmessé tettek mindenkit, és valamennyi szem kérdően fordult a szép leány felé, aki szemeit lesütve, alig mert rámutatni arra a férfiúra, akinek úgy örült, akinek vonásait csak most kezdte felismerni, hiszen ez neki gyermekkori játszópajtása!
Majse! – hangzott szinte egyszerre valamennyiük ajkáról, s még a széder is szünetelt néhány percig, aztán tovább folytatták a hágádát, s csak annak első felének a befejezésével tört ki az öröm. Hiszen Majse jó hírneve még hozzájuk is eljutott, és ő most drága vendég volt abban a házban, ahol ifjú korának legszebb idejét töltötte. A vacsora, elbeszélésekkel fűszerezve késő éjjelig tartott. Az étkezés vége felé közeledtek, hangosabban és vígabban csengett a férfikar. Csak Szóró ült elmélyedve az előtte fekvő hágádában, amelynek betűi csak úgy táncoltak előtte. Mikor a poharakat mindannyian negyedszerre emelték, hogy áldást mondjanak a borra, a leány kezében reszketni kezdett a serleg, leesett és ezer darabra törött. Mindenki összerezzent kissé, azonban az ősz reb Mesulám jóízűen mosolygott, s örömtől sugárzó arccal az üvegcserepekre mutatott:
„Ez legyen a frigy jele!”
Majd az atya szavaitól felvillanyozva mázl tovot kiáltottak! Teljes volt az öröm, hiszen láthatták, hogy a már-már elveszettnek hitt Majse visszatért a Tóra útjára, de annak is örültek, hogy Szóró egy ilyen bölcs és jámbor férfiú oldalán találja meg a boldogságát.
Cz–b. Egy széder-este a hajdani gettóban című 1932-es írása alapján.
Címlapkép: Zsidó esküvő/Dominique Shaw/flckr