Beethoven, Mozart, Nielsen és Schubert zenéje töltötte meg az óbudai zsinagóga különleges terét Villányi Dániel zongoraművész bensőséges szólóestjén.
Immár ötödik alkalommal vált koncertteremmé az óbudai zsinagóga imaterme, ahol Villányi Dániel ezúttal második önálló estjén vezette végig a hallgatóságot a 18–19. századi klasszikus repertoár érzelmi és stiláris tájain, egy ritkán hallható 20. századi művel gazdagítva az est programját.
Villányi Dániel második szólóestje a zsinagógában
Immáron ötödször telt meg vasárnap, a kiváló akusztikájáról jól ismert óbudai zsinagóga imaterme, hogy Villányi Dániel zongoraművész, közösségünk tagja játékát meghallgassa. Beköszöntőjében Szalai Kálmán, a Tett és Védelem Alapítvány elnöke emlékeztetett rá, hogy a muzsikusnak ez a második szóló estje, a többin zenekari kísérettel lépett fel.
A zeneművek önmagukért beszélnek, amelyek tulajdonképpen természeti képződmények, amelyek a szerző érzéseit, hangulatát fejezik ki, s a hallgatóság ebből annyit visz haza, amennyit szeretne – erről beszélt Villányi Dániel, mielőtt elfoglalta helyét a hangszerénél.
A 18. századtól a 20. század elejéig
A műsoron ezúttal a 18–19., s Nielsen esetében részben 20. századi, zeneszerzők dallamai csendültek fel. Nyitószámként Ludwig van Beethoven (1770–1827): Andante favori (WoO 57) művét hallhattuk. „Kedvenc Andante” – a zenetörténet egyik legmeghatározóbb alakja ezt a művét eredetileg a híres „Waldstein” zongoraszonáta (Op. 53) lassú, második tételének szánta, de barátja (neve nem maradt fenn) meggyőzte Beethovent, hogy túl hosszúvá tenné a szonátát, ezért a zeneszerző kivette abból, s így önálló darabbá vált, s ebben a formában 1805-ben mutatták be. A címe onnan ered, hogy elsősorban társasági összejövetelen Beethoven gyakran játszotta a népszerű darabot.
Az este második számaként Beethoven nagy, bécsi elődje Wolfgang Amadeus Mozart (1756–1791): a-moll szonátáját (K. 310) hallhattuk. A fiatalon elhunyt zseni az 1778-as mannheim-párizsi útja során vette papírra ennek a darabjának a kottáját. Mivel édesanyja azon a nyáron halt meg, akkor, amikor Mozart a francia fővárosban tartózkodott. Sokak szerint a szonáta tükrözi Mozart gyászát, frusztrációját és a apjával való feszült viszonyt, ami a tragédia utáni időszakban jellemezte életét. Villányi Dániel zongorajátéka nagyszerűen felidézte a zeneszerzőnek ezt a szomorú időszakát.
Villányi Nielsent is játszott
A szünet előtt a dán Carl Nielsen (1865–1931): Chaconne (Op. 32) című, nálunk kevésbé ismert darabját adta elő a művész. Az, hogy viszonylag kevesen veszik elő a zeneszerző darabját azért is nehéz megérteni, mert a hozzáértők szerint a 20. századi zongora-repertoár egyik legjelentősebb alkotása, amelyet 1916-ban komponált, mégpedig 16 évvel azután, hogy a megelőző zongoraművét megírta.
A darab érdekessége, hogy egy nyolcütemes basszustémára épül, amelyet 20 variáció követ. A mű a barokk formavilágot ötvözi a modern, néha disszonáns zenei nyelvvel.
Mintája Johann Sebastian Bach, azonos című hegedűre írt d-moll darabja lehetett, de hatott rá Brahms és Busoni virtuóz zongoratechnikája is. A chaconne egyébként egy viszonylag lassú, spanyol eredetű, háromnegyedes zene, amelyre táncolnak is.
Az est második részében vissza tért a bécsi muzsika, Franz Schubert (1797–1828): G-dúr szonáját (D. 894) hallhattuk. A darabot gyakran „Fantasie” néven is emlegetik, és a szerző derűs, kései, lírai műveinek egyike, amely éppen 200 esztendeje készült el, és még megjelent kottája nyomtatásban. S bizony, Schubert életében ez nem volt gyakorinak mondható.
A vastapssal fogadott koncertet – ráadásként – Villányi Dániel Beethoven egyik Bagatelle-jével zárta.
Fotók: Kovács Milán.
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.