Villányi Dániel új szólóestjén ismét bebizonyítja, hogy egy koncert koherenciáját nem a kronológia, hanem a belső igazság és az előadói érzékenység teremti meg.
A zongoraművész ötödik zsinagógai fellépése olyan műsort ígér, amelyben a darabok nem kijelölt tematikát követnek, hanem finom zenei és lelki relációk mentén találnak egymásra. Beethoven elengedett, majd mégis megtartott Andantéjától Mozart személyes drámáján át Nielsen szinte transzcendens Chaconne-jáig, végül Schubert mennyei tágasságáig vezet az út, egy olyan estére, ahol a művek közötti kapcsolatok nem elméletben, hanem a megszólalás pillanatában válnak valódivá.
Villányi Dániel január 11-i szólóestének műsora és további információk a zsidoprogramok.hu oldalon.
„Hol a leírás?”
Juhász Vali: Eléggé szakmai és gondolkodásra késztető lett a leírás a koncertről. Szándékosan igyekeztél megosztani most ilyenformán a gondolataidat?
Villányi Dániel: Hát igen. Hol is kezdjem? Röviden: nem, nem lett szakmai, de igen, szándékosan olyan, amilyen. Ha nagyon erőltetjük, azt mondanám, irodalmi igényű, de ezt döntse el mindenki, azaz az dönti el, ki milyen rétegeit fejti fel a szövegnek. Ráismer-e Petőfire, meghallja-e az iróniát, leesik-e, hogy az elején és a végén, amit súrlunk, az szinte felcserélhető.
Transzcendens-e a végtelen, van-e vége a transzcendensnek, értelmes-e súrolni egyiket vagy másikat, de ha nem is; érdemes-e – ilyen dolgokról van szó egy koncerten, egy életben és egy szövegben is. De nem tagadom, kicsinyességem bosszúmban köszön vissza; amikor leírásképpen magát a műsort adtam le, könyörtelenül visszadobták, hol a leírás? Világ életemben leírásellenes voltam, írásellenes soha, így jutottunk ide.
„Végül is zenéről van szó, nem horológiáról”
J. V.: Esetleg azért írtál ilyen részletes műsorismertetést, mert elsőre nem tűnik teljesen koherensnek a januári est programja a felületes szemlélő számára?
V. D.: Éppen arra próbáltam rávilágítani már szövegem elején is, hogy a koherenciát nem témában és kronológiában érdemes keresnünk – végül is zenéről van szó, nem horológiáról –, hanem abban, amit hallunk, minden más szemfényvesztés. De ez még nem minden: ideje belátni, a koherencia ábrándja legtöbb esetben csak konstrukció, konvenció, kergetjük, kergetjük, ahelyett, hogy a szabálytalanságokban vennénk a fáradságot meglátni az összefüggéseket. Kell hozzá bátorság, némi gyakorlat is, de több igazságra lehet bukkanni így.
Villányi Dániel: „Beethoven anyám évtizedes álma számomra”
J. V.: Ismerősek-e számodra ezek a darabok, vagy kifejezetten erre az alkalomra tanulod meg őket?
V. D.: A Mozarton kívül mindent kifejezetten erre az alkalomra tanultam. A Beethoven az utolsó utáni percben dőlt el, már megtanultam, amivel eredetileg gondoltam nyitni a koncertet. A Nielsen is menet közbeni csere, és ebben az esetben is már igen előrehaladott állapotban engedtem el a kezdetben kiszemelt művet.
Beethoven anyám évtizedes álma számomra, de nem volt hozzá kulcsom, most viszont gondoltam egyet és nekiálltam, remélem, lassan sikerül felnőnöm hozzá – látszólag semmiség, valójában viszont mindent tudni kell hozzá.
A Schubert is új, hatalmas mű, hallgatóként jól ismerem, de megtanulni, bírni szellemmel, lélekkel, koncentrációval és előadni,valóságosan embert próbáló kihívás, ami elől nem lehet elugrani – vagy legalábbis nem érdemes.
Nielsen „tanulásába bele lehetett gebedni”
J. V.: Mondanál néhány szót Carl Nielsenről, az általad majd előadott négy mű közül az egyik szerzőjéről?
V. D.: Nielsent ismertem, de nem behatóan, ám egyszer belefutottam a Chaconne című művébe, amivel a koncertre is készülök, és nem hagyott nyugodni a darab. Egy norvég zongoristával, Leif Ove Andsnessel láttam egy hosszú interjút, abban idézte. Elámultam. Addig hallgattam, amíg meg nem szereztem a kottát, hogy meg is tanuljam. A tanulásba bele lehetett gebedni, de nincs mese. Pont a Chaconne hiányzott a repertoárból. Csodálatos darab; egy rokon, de más világból. Nagy felfedezés!
Villányi Dániel: „Nem szükségszerű a vallási előírások és az egyetemes kultúra konfliktusa”
J. V.: Adódik a kérdés, hogy van-e bármelyik zeneszerzőnek vagy műnek bármilyen zsidó kötődése? Vagy zsinagóga mint kiváló akusztikájú helyszín képviseli a zsidó kötődést?
V. D.: Nem állítom, hogy nincs bennem tanácstalanság ez ügyben. Annyit tudok mondani, hogy én a nyugati kultúra irányából jövök és nem szakrális zenét játszom, ráadásul instrumentális, azaz szöveg nélküli zenét.
Mozart legfontosabb librettistája, Lorenzo da Ponte hiába volt zsidó, aligha lehetne akármely operájukat is a zsinagógában előadni.
Összességében mégis azt gondolom, hogy nem szükségszerű a vallási előírások és az egyetemes kultúra konfliktusa, ezért felelni gyakorlatilag kurátori feladat és ennyiben a helyszín valóban jelöl ki kereteket. Ez pedig így van jól.
Mások a szempontok otthon, mint a színpadon
J. V.: A műsorleírásod kapcsán azon gondolkodtam, hogy felkészülés során van-e egy olyan íve a dolognak, amit képzelek, hogy először megszereted a művet, aztán eldöntöd, hogy megtanulod eljátszani és a magadévá teszed? Abban a tanulási, feldolgozási időszakban kvázi feladatként tekintesz rá vagy akkor már ott lebeg a szemed előtt az egésznek a csúcspontja, a koncert?
Egyáltalán a koncert az egész folyamat csúcspontja, vagy az a pont, amikor úgy érzed, hogy már egészen a tiéd az adott darab vagy az egész műsor? (Tekintettel arra is, amiről már beszéltünk egy másik interjúban az előző koncert kapcsán, hogy örök kételkedő vagy magadban is.)
V. D.: Jól látsz mindent, nem is marad más, mint helyeselni. Annyit teszek csak hozzá, hogy koncertre készülve más szempontok vezetnek, mint amivel otthoni magányomban is beérhetném. A művekhez való privát közelkerülésnek ugyanis nem feltétele sem a memorizálás, sem a technikai kidolgozottság, nem feltétele, hogy képes legyél egy ültő helyedben végigjátszani, közvetíteni, interpretálni egy zeneművet.
A nyilvánosság elé lépés azonban mindezt kikényszeríti és nagy feladat elé állít idegileg, szellemileg, érzelmileg és fizikailag is. Ez hozza magával a napi sok órás küzdelmet, ami végső soron mégis a tudás elmélyüléséhez vezet, mégis kiderül, hogy ezek a helyes szempontok, átverekedni magam az anyagon,nincs mese, hisz mondtam már, se ingyen ebéd, csak az enyhe szégyenérzet, hogy mindez koncert nélkül nem megy. A legjobb az lenne, ha a felkészülés csúcsán mondanák le minden fellépésem (a covid elején ebbe is belekóstoltam).
Így készül Villányi Dániel a koncertekre
J. V.: Van-e valamilyen rituáléd, amit minden fellépés előtt csinálsz?
V. D.: Nem tudom, hogy rituálé-e, de azon vagyok, hogy minél hamarabb elteljen a reggeli ébredéstől a koncertig tartó végtelennek tűnő periódus. Ilyenkor már nem gyakorlok, csak játszogatok otthon, de ki kell próbálni a hangszert, megismerni az akusztikát, szokni a világítást, nem bosszankodni.
Este a fürdőkádból érkezem, átöltözés az utolsó percekben, és persze az elmaradhatatlan banán. Annyi energiát égetek koncerten, amire muszáj felkészülni és muszáj pótolni. A banán vált be, nem száll el a vércukor, de nem is hagy leájulni a zongoraszékről. Közvetlenül koncert előtt legalább kettőt befalok, szünetben folytatom, ha kell, meghajlások alkalmával egészítem ki a bevitelt. És persze sok víz. Régen nagyon le is izzadtam, de pár éve ez megszűnt. Inni azért kell.
J. V.: Kiket vársz a koncertre, milyen üzenettel várod őket?
V. D.: Igazán mindenkit. Az üzenet pedig – s ezért nagyon töröm magam – ott hangzik majd el.
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.