Nem sokkal az év leggyászosabb napja, tisá beáv, azaz áv hó 9. után következik egy különleges nap, melyet jom kipurral, az engesztelés napjával, az év legszentebb ünnepével említ együtt a Misna. Ez tu beáv, áv hó 15. napja (ebben az évben július 24., szombat).

A „tu” szó önmagában nem jelent semmit, ám e két betű (ט és ו) számértéke együtt 15-öt ad ki. A legtöbbünknek csak homályos sejtései vannak e napról, a modern, szekuláris izraeli kultúrában pedig a „szerelem ünnepeként” hirdetik. A vallásos világban nem kapcsolódnak e naphoz jellegzetes szokások, mindössze a bűnbánó táchánun ima elmaradása jelzi, hogy nem egyszerű hétköznapról van szó. Ha azonban az ősi forrásokba tekintünk, akkor egy rendkívül színes, sok forrásból táplálkozó, jeles nap képe bontakozik ki előttünk. Nézzük meg tehát, hogy mit mond a szóbeli tan alapműve, a Misna, annak is az elsősorban böjtökkel foglalkozó Táánit traktátusa (4:8):

Rábán Simon ben Gámliel mondta: Nem voltak nagyobb ünnepei Izraelnek, mint áv 15-e és jom kipur, mert e napokon Jeruzsálem lányai kölcsönzött fehér ruhában mentek ki, hogy ne szégyenítsék meg azokat, akiknek nincsen. Ezeket a ruhákat mikvében kellett alámeríteni. Jeruzsálem lányai kimentek és a szőlőligetekben táncoltak. És mit mondtak? Fiatalember, kérlek emeld fel tekintetedet és nézz körül, hogy kit választasz magadnak! Ne a szépséget nézd, hanem a családot! „Hazugság a báj és hiábavalóság a szépség, az istenfélő nőt illeti a dicséret”. Továbbá: „Adjatok neki kezei gyümölcséből és dicsérjék őt a kapukban tettei” (Példabeszédek 31:30-31). Ehhez hasonlóan: „Menjetek ki és nézzétek, Cion leányai, Salamon királyt a koszorúban, mellyel megkoszorúzta őt az anyja, esküvőjének napján, szíve örömének napján (Énekek Éneke 3:11). Esküvőjének napján – ez a tóraadás. Szíve örömének napján – ez a Szentély felépítése. Épüljön fel hamar, még a napjainkban, ámen!

A Misna tehát különleges ismerkedési lehetőséget ír le, mely által Izrael fiataljai egymásra találhattak. A zsidó nők három fontos jellemvonását emeli ki a szöveg: legyenek szerények, istenfélőek és szorgosak. A szépség legfeljebb ezután jöhet. A Misna végén az Énekek Éneke egy sorának szimbolikus magyarázatát leljük, mely a megváltásba vetett reményt fejezi ki.

A Misnát magyarázó Talmud már sokkal több információt oszt meg velünk és hat indokot sorol fel, amiért ez a nap a különleges figyelmet érdemel. A Babilóniai Talmud Táánit traktátusában (30/b-31/a) a következőt olvashatjuk:

A Misnában tanultuk: Rábán Simon ben Gámliel mondta: Nem voltak nagyobb ünnepei Izraelnek, mint áv 15-e és jom kipur. Jom kipur nyilván az, mert megbocsátást és engesztelést hoz, és azon a napon kaptuk a második kőtáblákat. De mi történt áv 15-én?

Ráv Jehuda mondta Smuel nevében: Ezen a napon kaptak engedélyt a törzsek, hogy egymás között házasodjanak. Mi erre a magyarázat? „Ez az, amit parancsolt az Örökkévaló Celofchád lányai felől, mondván: Aki szemeikben jónak tetszik, annak legyenek feleségévé; de csak atyjuk törzse családjából valónak legyenek feleségévé. Hogy el ne kerüljön Izrael fiainak birtoka egyik törzsből a másik törzsbe, hanem mindenki atyái törzsének birtokához ragaszkodjék Izrael fiai közül (4Mózes 36:6-7). Ezt csak ebben a nemzedékben gyakorolják [a honfoglaláskor, később ne].

A Talmud itt a bibliai Celofchád történetét idézi fel. A Menáse törzsébe tartozó férfinak öt lánya született, fia azonban egy sem. Apjuk halála után a lányok aggódva keresték fel Mózest, aki korábban, amikor az öröklés szabályait tanította Izrael népének, kizárólag a férfi leszármazottakat említette. Mi lesz a birtokkal, ha nem született fiú a családban? Mózes Isten elé terjeszti a kérdést, aki úgy felel, hogy ilyen esetben a lányoké az örökség. Ezután viszont a Menáse törzs vezetői adtak hangot aggodalmuknak: Mi lesz, ha Celofchád lányai más törzsbeli férfival kötik össze életüket? A törzshöz tartozást az apa határozza meg, tehát egy ilyen házasság esetén a Celofchád lányát illető földterület a gyermekek révén átvándorol egy másik törzshöz. A Tóra válasza erre a következő:  „Aki szemeikben jónak tetszik, annak legyenek feleségévé; de csak atyjuk törzse családjából valónak legyenek feleségévé”. Celofchád lányai tehát csak saját törzsükből választhattak férjet maguknak. Ez a korlátozás azonban csak a honfoglaló és az országot felosztó nemzedékre vonatkozott, később már szabadon házasodhattak egymással a különböző törzsek tagjai.

A következő magyarázat a zsidó nép egyik legtragikusabb bibliai történetét idéz fel a Bírák könyve 19-21. fejezetéből. Egy vándor és ágyasa a Binjámin törzséhez tartozó Givá városában tölt el egy éjszakát, ám a város férfilakossága elveszi tőle a nőt és „megismerték őt és játékot űztek vele egész éjjel reggelig”. A nő nem élte túl az erőszakot. Ezután Izrael törzsei bosszúhadjáratba kezdtek Binjámin ellen, s a végén kis híján az egész törzset kiirtották, majd megfogadták, hogy nem házasodnak velük többet. Ezt a döntést később visszavonták, éppen áv hó 15. napján:

Ráv Joszef mondta Ráv Náchmán nevében: Ezen a napon kapott engedélyt Binjámin törzse, hogy visszatérjen Izrael közösségébe, ahogy áll (Bírák 21:1): Izrael emberei pedig megesküdtek Micpában mondván: Senki közülünk nem adja lányát nőül Binjáminnak”. Mi erre a magyarázat? Ráv mondta: „Senki közülünk”, de nem a gyermekeink közül.

A harmadik magyarázat az egyiptomi kivonulás utáni időbe repít vissza minket. Az eredeti terv szerint Izrael népe a tóraadás után nem sokkal bevonult volna Izrael országába. A tervezett honfoglalás előtt Mózes 12 kémet küldött előre. Közülük tíz ember dermesztő hírekkel tért vissza és azt állították, hogy  – az isteni ígéret ellenére –, nem lesznek képesek bevenni az országot. A nép hitt nekik és már az Egyiptomba való visszatérést fontolgatták. A büntetés súlyos volt: a negyven napos felderítő út kudarca miatt negyven évnyi vándorlás várt a zsidókra, ráadásul az Egyiptomból kivonult felnőtt generációra halál várt. Minden év áv hó 9-én 15 000 ember veszett oda. Előző nap mindenki megásta a sírját és a következő nap csak a nép egy része ébredt fel. Az utolsó évben azonban már nem halt meg senki. A sírban fekvő emberek csak holdtöltekor, 15-én vették biztosra, hogy elmúlt az átok és ők már bevonulhatnak az ígéret földjére. Emellett az Örökkévaló is ekkor állt szóba ismét Mózessel:

Rábá bár Bár Cháná mondta Jochánán rabbi nevében: Ezen a napon szűnt meg [az Egyiptomból kivonultak] halála a sivatagban, ahogy Már mondta: Ameddig meg nem szűnt [az Egyiptomból kivonultak] halála a sivatagban, az Örökkévaló nem beszélt Mózessel, ahogy áll (5Mózes 16-17): „És volt, midőn kiveszett mind a harcos, elhalván a nép közül, szólt hozzám az Örökkévaló”.

Alább a kettészakadt királyság idejébe kalauzol minket a Talmud. Salamon halála után a birodalom déli részét, Jehudát fia, Rechávám vezette, északon, Izrael királyságában pedig Jerovám uralkodott. Ő féltékeny volt a Jehudához tartozó Jeruzsálemre, ezért két vallási központot alapított a saját területén: Egyet a Jehudával határos Bét Élben, egy másikat pedig az északi határon, Dánban. Mindkét helyen aranyborjút állíttatott fel és új ünnepeket vezetett be. Voltak azonban olyanok, akik hűek maradtak az Örökkévalóhoz és megpróbáltak eljutni a jeruzsálemi szentélyhez. Jerovám ezt nem nézte jó szemmel és katonákat küldött az utakra, hogy visszafordítsák a zarándokokat. Mintegy két évszázaddal később, Hoseá, Izrael utolsó királya megszüntette ezt a rendelkezést és utat engedett a Jeruzsálem felé igyekvőknek:

Ulá mondta: Ezen a napon Hoseá ben Élá [király] visszavonta az őrszemeket, akiket Jerovám ben Nevát [király] állíttatott az utakra, hogy Izrael népe ne tudjon felzarándokolni [Jeruzsálembe] és azt mondta: oda zarándokoljanak, ahová akarnak.

A következő magyarázat a Bár Kochvá felkelés tragikus végkifejletéhez vezet minket: A győztes rómaiak beveszik Bétár városát, és kegyetlenül lemészárolják a lázadókat. Sokáig a holttestek elföldelését sem engedélyezik. Amikor a zsidók végül eltemethetik halottaikat, csodálatos módon ép holttesteket találnak, az enyészet elkerülte a hős felkelőket:

Ráv Mátná mondta: Ezen a napon temették el a Bétárban meggyilkoltakat és ezen a napon illesztették be Jávnéban [az étkezés utáni áldásba], hogy „a jó és a jótevő”. A jó – hogy nem indultak oszlásnak. A jótevő – hogy eltemetették őket.

Végezetül a jeruzsálemi Szentélyt említi a Talmud. Az oltár tüzét tápláló fák kivágását ekkor fejezték be, mert a nyár végén már nem találták elég erősnek a Nap sugarait ahhoz, hogy teljesen kiszárítsa és a kártevőktől megtisztítsa a fahasábokat. Az oltáron ugyanis csak tökéletes, férgektől mentes fával tüzelhettek:

Rábá és Ráv Joszef ugyanazt mondták: Ezen a napon hagyták abba a favágást az oltár számára, ahogy egy brájtában tanultuk: A nagy Eliezer rabbi mondta: Áv 15. után a Nap ereje megfogyatkozik, ezért már nem vágtak fát az oltár számára, mert már nem száradtak volna meg.

Mindezek után a Talmud még további részleteket árul el a jeruzsálemi lányok táncával kapcsolatban:

Jeruzsálem lányai kimentek és a szőlőligetekben táncoltak. A Misna egy bölcse mondta: Akinek nem volt felesége, odament [és választott magának]. A bölcsek így tanították: Mit mondtak a szépek közöttük? A szépségre figyeljetek, mert a nő lényege a szépség! Mit mondtak a jó családból valók közöttük? A családra figyeljetek, mert a nő lényege a gyermek! Mit mondtak a csúnyák közöttük? Az Ég kedvéért válasszatok magatoknak portékát, de utána díszítsetek fel minket arany ékszerekkel!

Náftáli Deutsch