A 11. századi talmudtudós, Niszim ben Jákov rabbi meséli a Széfer Má’ászijot könyvében Élijáhu próféta és Jehosua ben Lévi rabbi tanulságos történetét arról, hogy nem minden az, aminek látszik, még a szerencse sem.
A nagy rabbi, Jehosua ben Lévi sok napon át böjtölt és könyörgött az Örökkévalóhoz, hogy találkozhasson a nagyszerű prófétával, Élijáhuval. Ezután történt, hogy Élijahu megjelent a rabbi előtt, s kérdezte, mit óhajt tőle. Jehosua rabbi elmondta, hogy minden vágya kísérőtársának lenni. Első sorból szeretné látni az emberek örömét, amikor a próféta áldása utáni szerencse éri azokat.
A próféta ingatta a fejét, s figyelmeztette a rabbit, hogy legtöbbször nem úgy fog alakulni a helyzet, mint ahogy ő számítana rá. Viszont, ha mégis úgy dönt, hogy vele vándorol, akkor meg kell ígérnie, hogy nem unszolja, hogy feddje fel a tettei mögötti okot. Ebbe a rabbi beleegyezett, s útnak indultak.
A tehén szomorú esete
Alkonyra egy szegény ember házához értek, kinél bizony már régen nem kopogtatott a szerencse, ha egyáltalán valaha is átlépte a küszöbét. Örült is előre Jehosua rabbi szíve, hiszen ha itt jól fogadják őket, akkor biztos jót tesz velük a próféta.
A szegény ember pedig igen szívesen fogadta a vándorokat, friss tejjel kínálta őket, melyet egyetlen tehenéből fejt. Éjszakára szerény, de kényelmes fekhelyt készített nekik a kemence mellett. Másnap reggel aztán az álruhás próféta imát mormolt, miután megdöglött a tehén. Ezt látva a rabbi, ígéretét nem tudván megtartani, keservtől átitatva kérdezte, hogy miért ölte meg a szerencsétlen egyetlen jószágát? Azonban Élijáhu egy pillantással elnémította a rabbit, aki tudta, hogy nem firtathatja tovább a dolgot.
Szerencse vajon a düledező fal kijavítása?
Újabb egész napos út után, este egy gazdag ember házában találtak szállást, helyesebben annak istállójában, mert ő csak ott volt hajlandó éjszakai menedéket adni. A gazda egyébként a háza egyik falának helyreállítását felügyelte, mert az egyik támfala igencsak megroggyant, s félő volt, még összedől a fél épület.
Reggel aztán, amikor a szent mester imádkozott, akkor a düledező fal önmagától helyreállt. S amikor ezt Jehosua rabbi látta, akkor még nagyobb szomorúság lett úrrá rajta.
Az aranypados és a szerény zsinagógában
Továbbmentek, szürkületre egy városba értek, ahol díszes zsinagóga emelkedett, benne a padok aranyból voltak. Amikor észrevette őket egy helyi zsidó, fennhangon kérdezte:
„vajon ki fog ennek a két koldusnak vacsorát adni?”
Mire egy másik ekképp felelt:
„elég lesz azoknak kenyér meg víz is”.
Az éjszakát az imaházban töltötték, majd reggel, mielőtt indultak, Élijáhu próféta így búcsúzott az ottani zsidóktól: „Isten engedje, hogy mindnyájan vezetők lehessetek!” Jehosua rabbi pedig már valóságos letargiába zuhant, de nem szólt semmit.
Napnyugtakor egy másik városba érkeztek. Ott a zsinagóga sokkal szerényebb volt, viszont a zsidók igen szívélyesen fogadták őket. Megvendégelték mindkettőjüket, s saját házukban készítettek fekhelyt nekik. Reggel pedig a próféta ezzel az áldással búcsúzott tőlük: „Isten ne hagyjon közületek csak egy vezetőt felemelkedni!”
Ezt viszont már nem bírta tovább hallgatni Jehosua rabbi és könyörgött a prófétának, hogy tárja fel előtte az imáinak az okát. Élijáhu pedig bólintott, mellyel egyben közölte, hogy felfedi imái titkát, viszont el is válnak útjaik, s többé nem találkoznak.
Felfedik a titkokat
A próféta elmondta, hogy a szegény embernek, kinek tehenét elpusztította, úgy volt elrendelve, hogy felesége meghal. Ő azért imádkozott hát az Istenhez, hogy a derék asszony életben maradhasson, s a bajt a tehén halálával válthassa meg.
Kiderült, hogy a gazdag embernél, a düledező fal kincseket rejtett, melyeket a fösvény zsidó nem érdemelte volna meg. Így a próféta elrejtette azokat az új fallal, mely egyébként hamarosan össze fog dőlni, s maga alá temet mindent.
Fény derült arra is, hogy miért kívánta a rosszlelkű zsidóknak, hogy mindegyik vezető legyen. Hiszen nincs is annál nagyobb átok, mintha mindenki vezér akar lenni, mert folyamatosan egymás torkának esnek, s csak viszálykodnak éjjel s nappal. Ellenben a barátságos városban csak egy bölcs vezetőért imádkozott, hogy béke uralkodjon mindennapjaikban.
Végül ezzel búcsúzott a próféta: „Ha látsz gazembereket, kikre a szerencse mosolyog, ne legyen kétséged, mert a látszólagos szerencse is csak szerencsétlenséget tartogat nekik. Viszont ha egy derék embert kínlódni látsz, ne vond kétségbe az Örökkévaló igazságosságát, mert az Ő ítélete mindig a jóra visz, mégha igazsága az emberi szem elől el is van rejtve.”
Forrás: „Élijohu Hanovi vándorlása Ben Lévivel”, Zsidó Ujság, 1926. 2. évf. 44. szám, 2. old.
