Egy kiegészítőjegy, 40 perc és már kinn is vagyunk az 5-ös hév végállomásán: Szentendrén. A Duna-parti kisváros népszerű a budapesti kirándulók között és a néhány napnál tovább időző turisták körében egyaránt. A kanyargós, macskaköves, középkori hangulatú utcák sétára vonzzák a lábakat, melyek szinte minden sarkon egy galériába botlanak, vagy éppen zsidó emlékházba vagy egykori zsinagógába – de a Szentendrére kirándulók és az itt élők útja hamarosan új zsinagóga és kóser kávézó felé is vezethet. Cikkünk a szentendrei zsidók múltjába és jövőjébe kalauzolja el az Olvasót, hogy majd személyesen is megtapasztalhassák a saját jelenükben!

Zsidók Szentendrén

Az első zsidók, akik hosszabb-rövidebb időre már a 18. század végén is megfordultak Szentendrén, írásos formában először 1822-ben vannak említve Izbégről, mely ma már a város részét alkotja. A város szívétől viszont egészen 1849-ig távol tartották a zsidókat a már ott élő kereskedők, hogy ők továbbra is kihívások és konkurencia nélkül működhessenek. 

1840-ben még csak 6 főt írtak össze, de 1880-ban már 216 fő élt itt, mely a lakosság 5,1%-át adta – innentől kezdve a hitközség létszáma érdemben nem változott, 200 fő körül mozgott, viszont ez a szám az összlakosság arányaiban egyre kevésbé volt meghatározó. 1941-ben 206 fő tartozott az izraelita felekezethez, továbbá 43 zsidónak minősített személy élt Szentendrén, mely együtt, kerekítve jelentett 2,6%-ot.

 

Az „ágyrajáró” város

Fontos megemlíteni, hogy Szentendrére sokan, így zsidók is, mint „ágy­rajáró” városra gondoltak, a kifejezés abban az értelmében, hogy az elszegényedett fővárosi egyé­nek vagy családok kiköltöztek Szent­endrére, míg anyagilag helyre nem billentek – kezdetben viszont so­kaknak annyi pénzük sem volt, hogy szobát béreljenek, csak egy ágy­ra tellett nekik, ahová aludni jár­tak a munkából „haza”.

Azaz a szentendrei zsidó közösségnek folyamatosan volt egy „átmeneti jellegű” része, akik időről időre frissítették a hitközség törzsközönségét.

 

Patakparti zsinagóga és több

A szentendrei zsidó hitközség intézményeit egy nagyobb épületben alakították ki, melyet egy szerb borkereskedőtől béreltek, és melyet, a hagyomány szerint, a keresztény férfi halála előtt a végrendeletében a hitközségre hagyományozott. 

Az épületet 1861-ben vették bérbe, és ezután itt alakították ki a mind méretében, mind díszítésé­ben

szerényebb zsinagógát és az is­kolát. Emellett itt élt a kántor, a temp­lom-szolga és a tanító, de itt gyűlt össze a hitközség is a hanukai vagy a purimi mulatságok alkalmával, vagy éppen az éves közgyűlés levezetésére.

A visszaemlékezők szerint az udvar valóságos kis majorságnak tűnt – legalábbis gyermekszemmel, hiszen minden itt lakónak megvolt a saját kis kertrésze, virágokkal, pár tőke szőlővel és veteményessel, a hátsó lejtő pedig a szünetek erejéig a gyerekek birodalma volt, ahol telente fakutyázhattak, a jó időben meg pecázhattak a Bükkös-patakban.

Az iskolában jellemzően 20-30 diák tanult; a nebulók harmada más felekezethez tartozott, akik a magasabb színvonal miatt jártak a zsidó iskolába. A szentendrei zsidók között egyébként nem volt különösebben sok gyerek – az asszimilált vagy modern felfogást követve családonként egy-két gyermek, kivéve a Kohn zöldségest és a Weiszéket, ahol öt-hat csemete is volt. 

 

Rabbi és rebecen

A századfordulótól a haláláig itt működött Weinberger Ignác (Jichak Juda; 1853-1928 / 5688. ádár 9.) rabbi, aki először szülővárosában, Sátoraljaújhelyen, majd Ba­lassagyarmaton szívta magába a Tóra szellemét. Feleségével, Rozá­lia (született: Sulzbach; ?-1926 / 5686. sziván 19.) rebecennel közös há­za mindig nyitva állt a szegények előtt, sokszor saját szájuktól vonták meg a falatot, hogy másoknak enni adhassanak. Weinberger rabbi felesége elvesztése után meggyengült, és hamarosan követte őt a sírba – mindkettőjüket a pesti orthodox temetőben, a Csucsor (Gránátos) utcában helyezték örök nyugalomra.

 

Rabbit a hitközségnek!

1943-ban a szentendrei rabbihelyettest, Stern Bélát (1897-?) is munkaszolgálatra sorozták be. A hitközség elárvult, de, hogy rabbijukat megmentsék, az alelnök, Lőwy Ferenc szeptember 22-én már-már könyörgő hangvételű levelet fogalmazott a Magyarországi Izraeliták Országos Iroda elnökségének, hogy Stern rabbihelyettes felmentést kieszközöljék:

„[…] a rabbi teendők végzése mellett, minden más vallási funkciót /előimádkozás, metszés/ is teljesen egyedül lát el és a hitközségnek 90 éves öreg egyházfija lévén, a halotti eltakarítással kapcsolatos teendőket, szertartásokat szintén ő látja el. – Esetleges behívása tehát veszélyeztetné a hitközség mindennemű vallási életének folyamatosságát […] Megjegyezni kívánjuk, hogy hitközségünk lélekszámának csekély volta szerény véleményünk szerint nem tenné indokolttá kérelmünk elutasítását, mert a kis hitközségeknek csakúgy, mint a nagyobb lélekszámú közösségeknek, elengedhetetlenül szükséges – éppen a mai válságos időkben – egy lelki gondozó, vallási törvények betartása felett őrködő rabbi működése.”

Az eset sajnos nem volt egyedi, bár az oka más lehetett. 1943-ban 37 vidéki hitközségben nem volt rabbi, annak ellenére, hogy a fővárosban több fiatal rabbi sem tudott elhelyezkedni. Szentendréről végül is besorozták Stern rabbihelyettest, aki családjával ellentétben túlélte a holokausztot, és a fővárosba költözött, majd temetői kántor lett.

Az „utolsó félévre” vallási élet táv-vezetésével a budapesti illetőségű, dr. Lőwenstein Miksa vallástanárt, rabbit bízták meg.

 

Vészkorszak

1944 tavaszán Szentendrére is vég­leg lecsapott a gyilkos eszme. A hitközség ekkor mintegy százhetven főt számlált, az iskola még tizenegy fővel működött. A Duna-parti gettóból, Monoron keresztül Ausch­witzba deportálták a közösséget.

Az elhagyatott zsinagógában sza­bóságot és cipészműhelyt alakítottak ki, ahol a Tóra-tekercsekből cipőbetétet készítettek – ez a gyalázatos tett adta a címét Kertész Péter, Pulitzer-díjas író, 2009-ben kiadott, a szentendrei zsidókról szóló regényének: Cipőtalpbetét – Tórából.

Körülbelül harmincan élték túl a borzalmakat.

 

Kulturális sorsközösség

A néhány túlélő újjászervezte a hitéletet, a zsinagógát még 1962-ig használták, majd szervezett formában évtizedekre megszűnt a szentendrei zsidó élet. A temető hanyatlásnak indult, sírkövek dőltek ki, a növényzet gyakorlatilag megközelíthetetlenné tette a sírkertet. A ravatalozót lebontották és felmerült a temető felszámolása is, mely végül csak a közelben élő Szántó Piroska, Kossuth-díjas festő és írónő tiltakozására hiúsult meg – bár a temető felét így is felszámolták. 1975-ben költözött a városba Kertész Péter író és családja, az ő elhatározásukra újították fel a temetőt, mely ma már az egyik legszebben gondozott sírkert az országban. Az egykori zsinagóga és egyéb hitközségi intézményeket magába foglaló épület falára a holokauszt 60. évfordulóján emléktáblát helyeztek el (Petőfi utca 4.).

A Szentendréről elszármazott egykori nagykereskedő, Szántó György (1923-1997) kezdeményezésére, majd hirtelen halála után emléké­re egy róla elnevezett emlék- és ima­házat hoztak létre 1998-ban. Az ima­házban alig van több hely, mint aho­vá egy minján befér, viszont egy kisebb kiállítást is berendeztek itt, mely a judaizmus birodalmába kalauzolja a látogatókat. Az udvaron a helyi és környékbeli holokauszt áldozatok nevei olvashatók (Alkotmány utca 3.).  

2009-ben helyi kezdeményezésre,  Köves Slomó rabbi segítségével egy heti tanulókör alakult, és talán ettől nem függetlenül 2011-ben pár tucat itt élő, zsidó gyökerekkel ren­delkező ember megalapította a helyi Magyar-Izraeli Baráti Társa­sá­got, akik elsősorban kulturális ala­pon rendszeresen szerveznek prog­ramokat.

 

Művésztelep Szentendrén

A nagybányai (ma: Baia Mare, Románia) művésztelep a millennium évében, 1896-ban bontakozott ki mások mellett Ferenczy Károly (1862-1917) és a zsidó származású Iványi-Grünwald Béla (1867-1940) festők kezdeményezésére.

A nagybányai iskola szépen fej­lődött egészen addig, míg a vá­rost Trianon ki nem szakította Ma­gyar­ország testéből. A döntés sok mű­vészt szigetelt el Nagybányától, akik egy újabb művésztelep ala­pításán kezdtek gondolkozni. A több éves együtt gondolkozás eredményezte 1928. január 28-án a Szentendrei Festők Társaságát, egy évvel később pedig a szentendrei művésztelepet.

A Társaságot Jeges Ernő (1898-1956), Paizs Goebel Jenő (1896-1944) és hat festőtársuk alapította, elnöknek Iványi-Günwaldot kérték fel, alelnöknek pedig Szentendre mindenkori polgármesterét nevezték ki. 

Érdekes módon a művésztelep alapítói között nem találunk zsidó származásút, nem úgy, mint a becsatlakozók között – a teljesség igénye nélkül: Anna Margit (1913-1991), az ő férje, Ámos Imre (1907-1944), aki a „magyar-Chagall”-ként híresült el, Bálint Endre (1914-1986), Czóbel Béla (1883-1976) és Szántó Piroska (1913-1998).

Több rendszer és művészeti felvonás után 2013-tól megújult formában a MANK (Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft.) a hagyományoknak megfelelően 12 műteremmel várja a képzőművészeket.

 

Zsidó művészek szentendrei lenyomata

Ámos Imre és Anna Margit festményeiből és grafikáiból 1984-ben nyílt állandó kiállítás (Bogdányi utca 10.), a festőnő kötődését mutatja, hogy kérésére a halála után a hamvait a múzeum udvarán helyezték el. A botlatókőre hasonlító sírt a zsidó hagyományoknak megfelelően a rajongók, követők kőkupaca öleli körül.

Vajda Lajos (1908-1941) festő ugyan nem volt tagja a szentendrei művésztelepnek, viszont a húszas, harmincas években itt alkotott, és képei hatással voltak a művésztelepen dolgozókra. Szüleit az itteni zsidó temetőben temették el, szentendrei lakóházán pedig emléktábla van elhelyezve (Dumtsa Jenő utca 4.). 1996-ban nyílt meg a festő emlékmúzeuma, ahol a Vajda életmű mellett az Európai Iskola helyi képviselőinek munkáit is megismerhetik az idelátogatók.

 

A szentendrei zsidó élet új fejezete

Mint ahogy fent már utaltunk rá, Szentendre zsidóságát időről időre érték újabb impulzusok, így talán nem is annyira meglepő, hogy 2018-ban egy újabb, grandiózus fejezet következik. A pozsonyi rabbi, Baruch Myers fia, Menachem Myers és magyar származású felesége, Tzivia  Muska Szentendrére költöznek, ahol egy multifunkcionális zsidó kö­zösségi házat fognak vezetni az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) égisze alatt. 

A Chai Galéria egy zsidó művészeti- és életmódközpont lesz, mely egyrészt a helyi zsidó közösséget, másrészt pedig a turistákat fogja szolgálni – ne felejtsük el, hogy a Budapesten hosszabban időző kül­földiek másodlagos úti célja a kö­ze­li, de mégis festői Szentendre. A Chai Galéria négy fő tevékenységi kört határozott meg magának: a val­lási élet újbóli felélesztésén túl a közösségi élet továbbépítése, az itt alkotó zsidó származású művészek örökségének ápolása kortárs művé­szek bevonásával, továbbá egy kó­ser vendéglátóegység, kávézó nyi­tása.

Az új fejezet elkezdődött, legyünk részesei mi is. A Myers családnak pedig kívánunk sok sikert!

Cseh Viktor írása

 

 

Bibliográfia: Kepecs József dr., A zsidó népesség száma településenként (1840-1941) (Budapest: Központi Statisztikai Hivatal, 1993); Rappai Zsuzsa (szerk.), Szomszédaink voltak – Szentendre zsidóságáról (Szentendre: Magyar-Izraeli Baráti Társaság Kulturális Egyesület, Szentendre-Dunakanyar, 2015); S. Nagy Katalin, „Van-e magyar zsidó képzőművészet?”, in: Múlt és Jövő (1996/1.), 75-82. old.; Schweitzer József, Frojimovics Kinga, (szerk.), Magyarországi zsidó hitközségek, 1944. április. A Magyar Zsidók Központi Tanácsának összeírása a német hatóságok rendelkezése nyomán. I. Rész: Adattár (Budapest: MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1994); „Halálozási hír (szentendrei rabbiné)”, in: Zsidó Ujság (1926), 2. évf. 21. szám, 13. old.; „Hirek – A szentendrei rabbi halála”, in: Egyenlőség (1928), 48. évf. 10. szám, 18. old.; „Rabbit a hitközségeknek, hitközséget a rabbiknak”, in: A Magyar Zsidók Lapja (1943), 5. évf. 37. szám, 5. old.; Beadvány, 83416 – 1943.9.26.: Szentendrei hitk. Stern Béla rabbih. tanusitványa iránt (benyújtás napja: 1943.9.29., módja: Hitk Szentendre).