Fenntartható „cement” – szemétből építőanyag. Egy professzor a másként fel nem használt, naponta növekvő sóhegyekből állít elő téglát, írja a nocamels. A föld sókészletének csak egy kis részét használják ételkészítésre. A túlnyomó rész melléktermék, felhasználatlan szemét, mely a lepárló üzemekben, vagy a nehézipar egyes ágazataiban (pl. műtrágya-termelés) keletkezik.
Daniel Mandler, a Jeruzsálemi Héber Egyetem professzora olyan technikát dolgozott ki, melynek segítségével a sóból tégla készíthető. Az értéktelen szemétből erős, értékes építőanyag készül, mely ráadásul az építőipar rendkívül jelentős karbonlábnyomát is csökkenti azzal, hogy a nagy mértékben szennyező cement helyett természetes anyagot használ. A professzor laboratóriumában már elkészültek az első darabok: vegyi anyagokat ad a sóhoz, hogy megakadályozza annak olvadását, az így kapott masszát ledarálja, majd a hagyományos téglánál jóval erősebb egységekké tömöríti. A technológiának még hosszú utat kell megtennie ahhoz, hogy az újításokra nem igazán nyitott építőiparban elfogadottá és széles körben használttá váljon. De Mandler professzor bizakodó, és reméli, hogy ha sikerül megfelelő összeget összegyűjtenie, hamarosan el is készülhet az első, sóból épült ház.
Németországban például egy majdnem kétszáz méter magas sóhegy áll, a Monte Kali, melyre Európa legnagyobb műtrágya-gyártója óránként kilencven tonna sót borít ki. A hegyet naponta turisták ezrei látogatják és másszák meg. A problémát az okozza, hogy a só lassan beszivárog a talajba, a folyókba és a föld alatti vizekbe. Más országokban, többek között Izraelben is találhatók ilyen sóhegyek. A Holt-tenger izraeli oldalának lepárlói évi húszmillió tonna sót termelnek, amire senki nem tart igényt. Ezzel szemben áll a világ egyik leginkább környezetszennyező iparága, a cementgyártás, mely a globális szén-dioxid-kibocsátás nyolc-kilenc százalékáért felelős, ráadásul elképzelhetetlen mennyiségű energiát is igényel.
A sóból készült téglával tehát két legyet üthetünk egy csapásra. Rozsdamentes acélból készült formákban, szobahőmérsékleten készül a holt-tengeri sót és öt százalék egyéb hozzávalót tartalmazó tégla, a cementgyártáshoz képest elhanyagolható szén-dioxid-kibocsátásával. A professzor most támogatókat keres a projekt folytatásához. A kutatás kezdetén 800 ezer sékelt kapott az izraeli Innovációs Minisztériumtól, és abban reménykedik, hogy az állam további összegekkel is hajlandó lesz őt és húszfős csapatát támogatni.
Az anyagi nehézségek mellett még néhány megoldandó problémával kell Mandlernek szembenéznie. A só korrodálja az építőiparban széles körben használt fémet, erre a kérdésre még megoldást kell kidolgoznia, ahogy az építőanyag rugalmasságának kérdésére is. Ami viszont bizonyos, az az, hogy a só mint építőanyag fenntartható, nem mérgező, nem gyúlékony, rendkívül erős, újrafelhasználható és antibakteriális. Hogy olcsóbb lesz-e a cementnél, azt csak az idő mutatja majd meg. Ha üzleti célokra lehet felhasználni, akkor a ma értéktelen szemétből drága alapanyag is válhat. Mandler professzor mindenesetre optimista. Példaképei Albert Einstein és MC Escher, a világhírű grafikus: „Csak azok érhetik el a lehetetlent, akik megpróbálják elérni az abszurdot… Aki nem optimista, az nem kutat, mert a legtöbb kipróbált dolog nem működik” – vallja.