Előfodrul, hogy budapesti, vagy még magasabb áron értékesítenek házakat az ország egyébként egyik legszegényebb térségében, Borsod-Abaúj-Zemplén megye Bodrogkeresztúr nevezetű községében – számol be róla a HVG a kultúrapercekkel megtöltött ingatlanrovata.
A zsidó múltban és a jelenben jártasabb emberek sejtik a térségben korábban elképzelhetetlen ingatlanárak okát, másoknak viszont felettébb meglepő lehet a jelenség.
Az eladók számára csodálatos ingatlanárak oka Bodrogkeresztúr egykori haszid rebbéje, reb Steiner Sájele (1851–1925), akit a köznyelvben mint csodarabbit emlegetnek.
Reb Sájelét már életében is nagy érdeklődés övezte, keresztúri otthona és magánzsinagógája hétről-hétre látott vendégül százakat. Naponta érkeztek hozzá a zarándokok, akik nem csak egy-egy jó tanácsot, de szállást és finom kosztot is kaptak a rebbétől.
A majdnem száz évvel ezelőtti, 1925 tavaszi temetése pedig az ország egyik legnagyobb búcsúztatója volt, ahol egyes források szerint tízezer más feljegyzések szerint még ennél is több ember vett részt.
A második világháború előtt a megyében és a környéken éltek Magyarország legjámborabb zsidói. Tokaj-Hegyalján és más közeli és távolabbi lankáin teljesen megszokott látvány volt a kaftános, pajeszes zsidók képe, azonban, a 20. század elején a legtöbb idegen zsidó minden bizonnyal Bodrogkeresztúron fordult meg reb Sájele háza és az állomás között.
A nagy „forgalom” ellenére reb Sájele nem volt gazdag ember. Bár látogatói többségétől kapott némi pénzt, azt rögtön a hatalmas háztartásába forgatta be, illetve a szegényeknek adta tovább. Előfordult olyan is, hogy amikor ő utazott Sátoraljaújhelyre, hogy az ottani híres rabbi, Teitelbaum Mózes (1759–1841) sírjánál imádkozzék, akkor még a visszaútra szánt pénzét is elajándékozta… Halála után derült csak ki, hogy több milliós adóssága van a különböző pénzintézeteknél. Behajtani pedig nem lett volna honnan, hacsak nem azontól a több tízezer nyomorgótól, akiken a rebbe még életében segített a kölcsönvett összegekből…
S még mielőtt bárki azt gondolná, hogy reb Sájele „működése” csak a zsidóknak volt „előnyös”, akkor ezt gyorsan meg kell cáfolni. Jóllehet, hogy zarándokai zöme zsidó vallású volt, azért hétről-hétre keresztény emberek is megfordultak nála. Halála után az arcképe ott csüngött a környék valamennyi házában, hiszen a fotóról úgy tartották, hogy elűzi a rágcsálókat és egyéb kártevőket. Másfelől pedig a „rebbe vendégháza” rendszeres megélhetést biztosított a fuvarozóknak, boltosoknak, szállásadóknak stb. Majd száz évvel halála után pedig még mindig ragyog a rebbe, hiszen jó lehetőséget ad a községből való kitörésre az itt élő embereknek, hogy ők a házaikat az értéküknél jóval magasabb áron el tudják adni.
A HVG cikkéből kiderül, hogy a település mintegy 400 házából már mintegy 60–70 ingatlant értékesítettek, s ahogy írják: „ez nagyon nagy szám, a falu úgymond őslakos része tűnik el, ennek viszont sokan nem örülnek.” Pedig ilyen, „őslakos” eltűnés már történt – nem csak itt, de szerte az országban –, méghozzá 1944 késő tavaszán. Egyik pillanatról a másikra, Bodrogkeresztúr nem kevesebb mint ötöde tűnt el, miután a zsidó lakosságot Auschwitzba deportálták (az 1941-es népszámlálási adatok szerint a 2248 fős összlakosságból 455 ember [20,2%] volt izraelita vallású).
Az 1944-es deportálások miatt mára gyakorlatilag eltűnt az autentikus, vallását gyakorló zsidó közösség a vidékről. Bodrogkeresztúron – a rebbe egy leszármazottjának törekvései miatt – az egykori hívek túlélőinek unokái egyre gyakrabban térnek vissza a Bodrog parti településre, hogy őseik otthonában gyakorolják az Isten-szolgálatot…
S milyen volt a rebbe idejébe Bodrogkeresztúr?
A mostanihoz egészen hasonló, derül ki a Pesti Napló egyik beszámolójából (Losonczy Zoltán, „A bodrogkeresztúri »csodarabbi« jobb életet és jobb erkölcsöket jósol”, Pesti Napló, 1925. 76. évf. 49. szám, 12. old.), melyet Reb Sájele hirtelen halála előtt pár hónappal készítettek:
„[…] egész kocsitábor állomásozik a Fő utca csinos, földszintes háza előtt, amelyben Sáje Steiner székel. A ház előtt már nagy a mozgalom. Egymásután jönnek-mennek a kapun át a községbeliek és az idegenek. A messziről jött vendégek kaftános ünneplőben, míg mások, akikről lerí a kéregető, piszkos, kopott gúnyákban. Közben asszonyok tányérral letakart tállal surrannak ki, egyikük ételhordót lóbál.
– A betegeknek viszik a kosztot – magyarázza valaki. – A szent pap gondoskodik a szegényekről. Most egy csoport mesterember jön. Fűrésszel, szekercével, deszkával.
– Itt mindig akad munka – szól ismét a magyarázat. A községben sokan élnek a rabbi házából.
Az udvaron csoportok tanácskoznak. Egy udvari épületből tányércsörömpölés hallatszik és a nyitott ajtón nehéz ételszag gőzölög. Ez a konyha, ahol szakácsnék és cselédek egész raja forgolódik. Hátrább egy különálló épület.
– A szent pap temploma – hallom. – A községnek van másik, de ezt ő építtette saját maga számára.” – Az idézet többi részét ide kattintva olvashatják.
Fotó: Wikipédia