Ebben az évben május 4-ére esik ijár hónap harmadika, a világhírű bodrogkeresztúri reb Sájele jorcájtja. Sírjához már vasárnap elindultak a tömeges zarándoklatok, a héten pedig több mint húszezer embert várnak a Borsod megyei faluba. A jeles alkalomból a keresztúri rebbe életéből idézünk fel néhány momentumot. 

Közel a magyar-galíciai határhoz, a Kamenica-patak völgyében, egy Zboró (Zborov, Szlovákia) nevű kis faluban látta meg a napvilágot 1925-ben Steiner Jesájá – közismert nevén: reb Sájele –, a magyarországi haszid világ, s egyben a 20. századi európai zsidóság egyik legkiemelkedőbb alakja. Reb Majsének és feleségének, a szentéletű Hentse Mirjám asszonynak a kis Sájele lett a harmadik fiuk, aki az apai szeretetből csak keveset élvezhetett, hiszen alig három éves korában az apját magához szólította az Örökkévaló.

Hentse asszony hamar felismerte legkisebb fia különlegességét, aki már igen fiatal korában kívülről, a legnagyobb átéléssel mondta a zsoltárokat. Azért, hogy megfelelő neveltetésben részesüljön a fia, a gondos anya Olaszliszkára, az ottani rabbihoz, reb Friedmann Cvi Hirsch-hez (1808–1874) vitte, aki egyébként távoli rokona is volt. Reb Hersele, a liszkai rabbi rögtön beleegyezett, hogy magához veszi az éppen bár micvó korú fiút.

Azonban még mielőtt reb Hersele maga pallérozta volna őt, először a kor egyik meghatározó jesivájába, Bűdszentmihályra (ma: Tiszavasvári) küldte, ahol Rottenberg Semajahu rab­bi tanította.

A Szabolcs megyei Bűd után Sájelét a liszkai cádik teljes pártfogásába vette, s állítólag oly annyira megszerette, hogy egyszer még a rebecen is szemrehányást tett neki: „ez a Sájele a te mindened!”. Reb Sájele a liszkai rebbe elkötelezett segítője lett, és amiben csak lehetett, úgy tett, mint a mestere. A rebbéhez látogatók sokszor neki is ajándékokat vagy pénzt adtak, amit aztán ő is szétosztott a rászorulók között.

Reb Sájele Steiner mindig segít

Sok csodatettet tudhat magáénak Steiner Jesájá a bodrogkeresztúri híres rabbi.

Mesélik, hogy egyszer egy özvegyasszony érkezett a liszkai cádikhoz, hogy segítséget kérjen leánya kiházasításához, amelyhez 300 forintra volt szüksége. Amikor reb Sájele odaadta a nőnek az összeget, amit a saját, összekuporgatott adományaiból vett el, a rebbe tréfásan megjegyezte: „Jesájó, te az összes üzletemben megelőzöl!”

A liszkai rabbi annyira kötődött a tanítványához, hogy fiai helyett őt szerette volna utódjának a rabbiszékben, azonban Sájele a béke megtestesítője volt, aki még véletlenül sem akart konfliktusba keveredni a rebbe fiaival, akiket egyébként édestestvéreiként szeretett. 

Ezért felkereste a kor egyik legnagyobb szellemi vezetőjét, a Divré Chájim halhatatlan szerzőjét, Chájim Halberstam (1793–1876) szanzi rebbét, aki azt javasolta neki, hogy maradjon Lisz­kán. Reb Sájelét nyomasztotta a tanács, hisz nem kívánt senki ellensége len­ni, így megerősítésért elment a nadvornei rebbéhez, Mordche Leifer (1824–1894) is, aki viszont azt mondta neki, hogy:

„a szanzi rebbe nagy harcos, de te békés ember vagy, költözz hát Keresztúrra, és ott tedd azt, mit mesteredtől tanultál!”

Ilyen előzmények után választotta reb Sájele a szomszédos falut, Bodrogkeresztúrt, ahol az ottani néhány haszid család vezetőjének lányával, Szárával, vagyis Szórelével házasodott össze. Feleségével közösen építették ki a keresztúri udvart, amelynek központja a házuk és az udvaron álló bészmedres volt, mely egyszerre volt zsinagóga, tanház és ebédlő. Otthonuk valóságos átjáróház volt, a rebecen konyhájában naponta százakra főztek, de nem volt ritka, hogy egy-egy sábeszkor akár ötszáz vagy még több ember is megjelent.

Kíváncsiságból 1910-ben Szabolcsi Miksa, a magyar-zsidó újságírás megteremtője is felkereste a rebbét, hogy élményeiből hangzatos cikket kanyarítson. Szabolcsiról tudni kell, hogy bár fiatal korában vallásos volt, jesivában tanult, sőt, eredetileg maga is rabbinak készült, felnőttként szakított a szigorú hagyományokkal, illetve azok bizonyos fokú ellensége is lett, tehát sorai olvasásakor mindenképpen ignorálni kell a gunyoros megjegyzéseit. Beszámolójából viszont mégis érdemes néhány sort közölni, különösen azt a részt, amely a rebbe tanításához fűződik:

„Megkezdődött az Isten-tisztelet. A rebe karosszékében ült, előtte az állvány a nagy imakönyvvel, a többi nem ült, de nem is állt, hanem mozgott. Az egyik vő valóságos fejtáncot produkált. Olyan vehemenciával lökte fejét majd előre, majd hátra, mintha minden áron meg akart volna válni tőle. Egy hosszú, sovány bocher meg egész felső testével végezte ezt a műveletet. Úgy hajlongott, mint a nádszál a viharban. Az almemor tájékán karjaival hadonászott a legifjabb chaszid, majd lábaival toppantott, míg balról tőle egy öregebb hívő ritmusos tapssal fejezte ki odaadását az Úrhoz. A bejárat előtt gyors tempóban ide-oda járók imádkoztak, mások szorosan a falhoz szegződtek, melyet időről időre öklükkel vertek. Ez a chaszidistentisztelet képe. Szószerint akarják megvalósítani a zsoltár szavát: Minden ízemmel imádlak Tégedet, Uram. […] Isten-tisztelet után a rebe bevezetett sokszobájú lakásába. […] Végre egyedül voltam a rebevel, ki nem ismert, nevemet nem tudta és nem is kérdezte. 

– Ami után elsősorban vágyódom, rebe, kezdtem beszédemet, az az, hogy megismerkedjem a rebe írás-magyarázó módjával. Mondjon nekem a rebe »egy kis Tajret.«

Mintha hideg tust kaptam volna, úgy hatott reám a csodarabbi felelete: 

– Nem tanulok én, szólt sajnálkozó hangon. Nem hagynak tanulni. Látogatók annyira igénybe vesznek, hogy nem jutok hozzá a tanuláshoz. Most is egész csapat ember vár künn, hogy búcsúzzék tőlem. Nem távoznak míg nem tárgyaltam velük. 

– De Tajret csak mond a híveinek a rebe! Szóltam csaknem ijedten. A szombat, az ünnep csak el nem múlik, anélkül, hogy a rebe a messzeföldről összesereglett híveknek Isten igéjéről ne szólana. Ezt egyszerű rabbik is megteszik és teszik szívörömest. 

– Én nem vagyok rabbi, felelt a csoda és ha mégis mondok Tajrét, azt kiveszem az én mesterem, a liszkai rebe – áldott legyen emléke! – könyveiből. Minek mondjak én újat?”

Érdekes, hogy a Szabolcsi által megörökített jelenetet a rebbéhez közel állók is alátámasztották: reb Sájele valóban nem mondott saját tóramagyarázatot, hanem mesterének, a liszkai rebbének a Ách Pri Tvuá könyvéből vagy a lizsenszki rebbe Noám Elimelech című munkájából idézett. Hozzá kell azonban tenni, hogy a két mű tekervényes fejtegetéseit nem mindenki volt képes megérteni, ha viszont a keresztúri rebbe olvasta fel azokat, akkor a hallgatóság előtt rögvest világossá vált a legmélyebb tartalom is, pedig a rebbe sosem fűzött magyarázatot a szövegekhez.

A csodatevő Reb Sájele utolsó napjai

Ijár hónap 3-án, idén április 15-én van a bodrogkeresztúri rebbe, Reb Steiner Sájele (1851–1925) jorcájtja. A hazai haszid közösség egyik legnagyobb vezetőjének évfordulója alkalmából idézzük fel a rebbe utolsó napjait. Halála körülményeiről többféle történet is olvashatunk a korabeli sajtóban. Egyes helyeken azt írták, hogy Eperjesen (Prešov, Szlovákia) egy rozsdás szögbe lépett, máshol azt találjuk, hogy … Olvass tovább

Röviddel pészah után, 1925-ben hunyt el. Megdicsőüléséről, temetéséről a következő beszámoló maradt fent:

„Hétfőn éjfél után kezdődött a nagy temetés. Az álló asztalok- ból, melyeken életében imádkozott, készítették koporsóját, az »óraun«-t, a rituális fürdő szűk volt arra, hogy befogadja a táháron részt venni akarókat, ezért deszkából külön mikvát ácsoltak össze az udvar egyik szögletében. 

Éjjel 1 órakor kezdődött a gyászszertartás. Akkorra már több, mint tízezer ember gyűlt össze a csodarabbi házának udvarán. A kora reggeli órákban a rendes vonatokon kívül hat külön- vonat érkezett a legkülönbözőbb irányokból. A budapesti orth. izr. hitközséget Suszmann Viktor rabbi, Löffler Henrik főtitkár és Baumann Dávid képviselték számos képviseleti taggal egyetemben, a pesti orth. Chevra Kadisát több elöljáró képviselte, a budai orth. hitközséget Grosz József rabbi és sok elöljáró. Ezenkívül a pesti izr. orth. hitközségnek 3–400 tagja vett részt a temetésen, részint autón, részint gyorsvonattal siettek Keresztúrra. Sokan voltak Szerencsről, Mádról, Tállyáról, Abaújszántóról, S.-A.-Újhelyről, Tokajról, Tarcalról, Tolcsváról, Liszkáról, Miskolcról, Debrecenből, Nagykálló- ról, Nyírbátorból, Újfehértóról, Nádudvarról, Kecskemétről, Szikszóról, Kántorjánosiból, Mezőcsátról, Mezőkövesdről, Tiszapolgáriból, Tiszafüredről, Vácról, Újpestről, Hajdúnánásról, Hajdúböszörményről, Tiszalökről, Bűdszentmihályról, Gáváról, Kovácsvágásról, Sárospatakról, Vasvárról, Cigándiból, Balkányról, Mezőkaszonyból, Erdőbényéről, Kemecséről, Tornáról, Emődről, Losoncról, Fülekről, Forróból, Szendrőből, Encsről, Diósgyőrről, Göncről, Hajdúhadházáról, Téglásból, Sámsonról, Sajószentpéterről, Gyöngyösről, Ózdról, Ónodról, Csapról, Kisvárdáról, Jánosházáról, Pápáról, Szombathelyről, Makóról, Egerből, Füzesabonyból, Karcagról, Szolnokról, továbbá az elszakított területekről: Nagymihályból, Munkácsról, Zentáról, Szatmárról, Szabadkáról stb., túlnyomóan majd’ az egész hitközségek rabbijaikkal együtt. Részt vettek a temetésen a Keresztúron és környékén lévő összes községi elöljáróságok, természetesen valláskülönbségre való tekintet nélkül, az összes tisztviselők.

A nagy udvarba nem fért be a rengeteg tömeg. Leszedték a közeli házak cseréptetejét, felkúsztak a fák tetejére, egymás hátán szorongva, meghatottan könnyezve nézték, sírták végig a nagy temetést.

A csodarabbi templomába nem fértek volna be, ezért a szabad ég alatt tartották meg a hákofot és az egész gyászszertartást. […] 

Már délre fordult az idő, mire megindult a hatalmas gyászmenet ki a sírhoz, ahol késő estig tartott Reb Sájele Steiner csodarabbi temetése, akit négy évtized óta rajongó hittel, vak bizakodással, kiválasztott voltában való szent meggyőződéssel környezett a régi Nagymagyarország tradicionális szokásokhoz ragaszkodó, jámbor, vallásos zsidósága. Reb Sáje Steiner betegségének egész tartalma alatt teljesen öntudatánál volt. Vasárnap éjjel már mintha érezte volna a megváltozhatatlan véget. 

Hétfőn reggel ájtatosan megimádkozott híveinek társaságában, majd ágyához hívatta egyetlen fiát: Reb Abrahámot, hosszan, megindultan, könnyezve áldotta meg, azután kezét a kezeiben tartva Isten végzésében megnyugvó, bölcs megfontoltsággal látta el tanácsokkal. Lelkére kötötte, hogy abban az irányba vezesse tovább a híveket, amint ő tőle látta. Soha ne feledkezzék meg a szegényekről, karolja fel, támogassa, vigasztalja, ne hagyja el őket balsorsban, viszontagságban. »Remélem, hiszem, tudom: sok megtört szívet fogsz megvigasztalni. A szerencsétlenek, a kétségbeesettek vigaszt fognak találni tanácsaidban és imáid által. Segíteni fogsz rajtuk: ez a hivatásod, kötelességed. Érzem halálom közeledtét. Az én időm lejárt, mennem kell. Kövesd nyomdokaimat…« 

Melegen elbúcsúzott családjától, gyermekeitől és unokáitól, híveitől, barátaitól és végül 10 óra 10 perckor csendesen elszenderült.”

Emlékéből fakadjon áldás!

Források:

Besser, Yisroel, Reb Shayele – The Warmth and Wonder of Kerestir. Jerusalem: Feldheim Publishers, 2017.

Cseh Viktor, Zsidó Örökség – Vidéki zsidó hitközségek Magyarországon. Budapest: Mazsike, 2021.

Szabolcsi Miksa, „Látogatásom a bodrogkereszturi csodarabbinál”, Egyenlőség, 1910. 29. évf. 33. szám, 5–9. old.

„Meghalt Reb Sáje Steiner, a bodrogkereszturi »csodarabbi«”, Egyenlőség, 1925. 44. évf. 18. szám, 3. old.

„Több, mint tizezer ember vett részt a csodarabbi éjszakai temetésén”, Egyenlőség, 1925. 44. évf. 18. szám, 12. old.