Ijár hónap 3-án, idén április 15-én van a bodrogkeresztúri rebbe, Reb Steiner Sájele (1851–1925) jorcájtja. A hazai haszid közösség egyik legnagyobb vezetőjének évfordulója alkalmából idézzük fel a rebbe utolsó napjait.

Halála körülményeiről többféle történet is olvashatunk a korabeli sajtóban. Egyes helyeken azt írták, hogy Eperjesen (Prešov, Szlovákia) egy rozsdás szögbe lépett, máshol azt találjuk, hogy valami felkarcolta a lábát, és a sebét úgy elkaparta, hogy abból orbánc lett. Azonban a legvalószínűbb, de legalábbis a keresztúri haszidok úgy mesélik, hogy Reb Sájele a cánzi (Nowy Sącz, Lengyelország) rebbénél járt, s ott az őt éljenző tömegben valaki véletlenül úgy a lábára taposott, hogy a sebe egyhamar elfertőződött.

A keresztúri rebbe kísérete külön kocsit akart fogadni a szinte járásképtelen szentnek, azonban ő már az ötletet is elhárította, hogy abból a sok pénzből, amit így a hazaútra költenének – ugyanis ő mindenféle külsőségek nélkül, egyszerű vonatkupéban utazott, mint a legtöbb ember –, azt mind a szegényeknek is lehetne adni. A hazaúton Eperjesnél valóban megálltak, ugyanis a rebbe állapota súlyosra fordult, akkor állítólag megjegyezte, hogy úgy látszik, amit Cánzban kapott, azt most ott is vették vissza tőle, utalva ezzel arra, hogy a nagy cánzi rebbe, a Divré Chájim volt az egyik első, aki őt haszid rebbévé „koronázta”.

Hallván rebbéje szavait és látván romló állapotát Reb Majse Léb, a gábbéja le akart mondani sztropkói (Stropkov, Szlovákia) útjáról, hogy szüleit meglátogassa, azonban a rebbe azt mondta neki, hogy menjen csak nyugodtan anyjához és apjához, mert ő meg fogja várni…

Amikor párásá Tázriá–Möcorá csütörtökön visszaérkeztek Bodrogkeresztúrra, akkor a rebbe titkárai rögtön budapesti orvosokért küldtek, de állítólag Reb Sájele előre bejelentette, hogy fáradozásuk hiábavaló, ugyanis Cánzban egy ájin hárá-t („ártó szem”) kapott, mely fatális eredményhez fog vezetni. Közlését rögtön meg is magyarázta, hogy bár egy évvel korábban, szintén Cánzban kapott ájin hárá-t, azonban akkor a határnál olyan nehéz volt az átkelés, hogy akkor az ájin hárá fel is oldódott és megszűnt a további negatív hatása. Most viszont könnyedén, minden akadály nélkül átjutottak a vámnál, azaz az ártó szellem is velük jött, így pedig képtelen lesz rajta segíteni már egy földi doktor is.

Reb Sájele utolsó földi sábeszát méltósága teljében töltötte. Ekkor utoljára még lábra tudott állni, s szobájában, a szűk családja és bizalmasai körében tudott kidust csinálni, hámóci áldást mondani, s egy kis halat is evett, minek maradékát (sirájim) a szomszédos tanházában elfogyaszthattak aggódó hívei.

A rebbe érezvén halála közeledtét, a község bölcsei előtt fiát, Reb Ávomelét jelölte ki utódjául: „Minden marad a régiben. Te átveszed örökömet és éppen úgy fognak szeretni és tisztelni az emberek, amint engem tiszteltek az évtizedek során. Ember vagyok, vagyont nem hagyok rád csupán egy erőt: a vigasztalás, a meggyőzés, a jó-tevés erejét. Ha súlyos kérdésekkel fordulnak hozzád, itt hagyott híveim, ha túl nagy a probléma, keresd fel síromat minden hét péntekjének délutánján az ünnep beállta előtt, imádkozzál és az Isten általam segítségedre lesz.”

Majd a Chevra Kadisa tagjait hívta, hogy jöjjenek hozzá, s kérte őket, hogy első felesége mellé temessék el. A sírja fölé építendő ohelre pedig vágjanak ablakot is, hogy ő mindig láthassa szívének oly’ kedves gyülekezetét. A Chevra Kadisától kérdezte, hogy mennyi lesz a temetési díja, mire a Szentegylet tagjai elhatárolódtak attól, hogy egy fillért is elfogadjanak a szentéletűtől, azonban Reb Sájele ragaszkodott hozzá, hogy fizessen és 400 ezüstkoronát nyújtott át nekik. „Kosere gelt”, vagyis tiszta pénz, a rebbe sajátja, amit kifejezetten erre a célra gyűjtött össze az élete során. Ezt követően még adott egy nagyobb összeget a titkárának is, hogy majd ossza szét a szegények között.

Mindeközben a rebbe házával szomszédos bészmedres a szinte már zokogó haszidok zsoltárimájától volt hangos, az utcán ezrekre menő zsidó és nem-zsidó emberekből álló tömeg várta, hogy valamit megtudjanak a házból, megint mások pedig Olaszliszkára utaztak, hogy az ott fekvő Reb Hersele sírjánál imádkozzanak.

Reb Majse Léb alig tudott átvágni a hatalmas tömegen, hogy a rebbéje elé jusson, a ház bejáratánál már annyira áthatolhatatlan volt az emberfal, hogy a ház egyik ablakán mászott be. Reb Sájele utasította gábbéját, hogy hozzon egy zacskó kockacukrot. A tál kockacukrot aztán a rebbe megáldotta és imát mormolt fölötte, ezek maradékát a halála után még sokáig használták, hogy betegeket gyógyítsanak vele.

Vasárnap reggelre Bodrogkeresztúrra utazott a rebbe összes unokája is, akiket Reb Sájele egyenként megáldott. Érdekes jelenet volt, hogy fiát, s egyben utódját Reb Ávromelét rövidebben áldotta meg, mint unokájának férjét Reb Rubin Méir Joszefet. A rebbéhez közelállók ebből már megérezték, hogy a jövőben Reb Rubin fogja átvenni a keresztúri haszidok irányítását és tovább fogja őket vezetni, mint Reb Ávromele. A jóslat pedig sajnos be is teljesült, hiszen Reb Ávromele alig két évvel később követte szentéletű apját a sírba.

A rebbe hétfőn hajnalban adta vissza lelkét az Örökkévalónak. A gyászos hírre pedig ezrek siettek Bodrogkeresztúrra, mely kicsinek bizonyult a 10–30 ezer közé becsült tömegnek. A gyászolók hada annyira áthatolhatatlannak mutatkozott, hogy a rebbe testét képtelenek voltak elvinni a mikvébe, hogy ott végezzék el a táhárá-t. Féltek, hogy Reb Sájele méltósága sérülne, ha a tömegben kellene tülekedniük, ezért inkább az udvarban ástak egy alkalmi mikvét s ott merítették meg a szent niftár-t. Gyalulatlan koporsóját abból az asztalból készítették, mely fölött évtizedeken keresztül hallgatta a hozzá fordulók bajait.

Keddi temetésén először egyetlen fia, Reb Ávromele mondott heszped-et, majd három veje, Rivká Feige (1885–1942) leánya révén Klein Ruven Chájim (1882?–1942) szinai (Seňa, Abaújszina, Szlovákia) rabbi, a Máte Ruven (Vranov, 1938) könyv szerzője, Ráchel (1887–1944) leánya révén Landau Jiszráél Ávrahám Álter (1886–1942) edelényi rabbi, a Pirké Máháriá (New York, 1954) írója és Kreintce (1889–1944) leánya révén Gross Smuél (1888–1944) nagykárolyi (Carei, Románia) rabbi mondott siratóénekeket az őszinte könnyek közepette. Búcsúzott még a híres mádi gáon, s a rebbe mesterének, a Divré Chájimnak fia, Reb Sólem Lézer, az újfehértói rebbe, aki megboldogult apját is idézte.

A keresztúri rebbe halálhírét szinte az összes hazai lap megírta, de írtak róla még a tengeren túli jiddis újságok is. Az egyik legérdekesebb sajtódokumentum viszont a pár hónappal a rebbe halála előtt készült, Pesti Naplóban megjelent cikk, mely részletesen beszámol Reb Sájele környezetéről is:

„[…] egész kocsitábor állomásozik a Fő utca csinos, földszintes háza előtt, amelyben Sáje Steiner székel. A ház előtt már nagy a mozgalom. Egymásután jönnek-mennek a kapun át a községbeliek és az idegenek. A messziről jött vendégek kaftános ünneplőben, míg mások, akikről lerí a kéregető, piszkos, kopott gúnyákban. Közben asszonyok tányérral letakart tállal surrannak ki, egyikük ételhordót lóbál.

– A betegeknek viszik a kosztot – magyarázza valaki. – A szent pap gondoskodik a szegényekről. Most egy csoport mesterember jön. Fűrésszel, szekercével, deszkával.

– Itt mindig akad munka – szól ismét a magyarázat. A községben sokan élnek a rabbi házából.

Az udvaron csoportok tanácskoznak. Egy udvari épületből tányércsörömpölés hallatszik és a nyitott ajtón nehéz ételszag gőzölög. Ez a konyha, ahol szakácsnék és cselédek egész raja forgolódik. Hátrább egy különálló épület.

– A szent pap temploma – hallom. – A községnek van másik, de ezt ő építtette saját maga számára.

A főépület tornácán két előkelő megjelenésű, kaftános alak. A hosszú szakálluk gondozott, hollófeketén ragyog, a pajeszük választékos csigákban omlik alá. Ők a szent pap belső környezetéhez tartoznak. És csak a kezükön keresztül lehet bejutni a házba. Az előszobán túl hatalmas terem. Társalgó, gyülekező, iroda egyszerre. Nagy a kavarodás benne. Az érkezőket fogadják a tornácon látott kaftánosokhoz hasonló belső emberek, akik közül legalább négyen kell átesni, míg az ember a szent pap elé járulhat.

Itt ül egy íróasztalnál a rabbi fia: Avrumele Steiner. Hatalmas termetű, hollófekete szakállas férfi, keletiesen bíborló, széles ajkakkal. Odább a titkár: Mojseleih Bleich, majd az írnok Meilech Fischmann, azután az ajtónállók. Az ajtó, amelyen át a szent paphoz lehet jutni, ki-kinyílik. Hol egy látogató hívet engednek be, hol pedig kidugja a fejét a testőrök egyike. Sáje Steiner mellett állandóan testőr tartózkodik. Az egyik, Benjumen Egri elkíséri még a fürdőbe is. A legbelsőbb testőr Salamonleib Weisz, ki most éppen belép a mester ajtaján. Bajusztalan-szakálltalan, a szeme különös tűzben ragyog, mintha költője volna misztikus látomásoknak. Kívülük egy csomó rokon, egy sereg bócher jár-kel még a teremben a vendégek között. Akiknek egy része nagy munkában van merülve. Asztal fölé görnyedve, papírlapra írnak valamit. Röviden fel kell mindenkinek jegyezni, hogy milyen ügyben keresi a szent papot, mit kíván tőle. Az írást beviszik Sáje Steinernek, aki előbb tanulmányozza a problémát, s csak azután lehet bemenni hozzá a válaszért vagy tanácsért. […]

Az egyik ajtó mellett egy nyomorék ember ácsorog. Ő is a házi szegények közé tartozik. Néha beleköhög a másik szobába, ahol egy galambősz ember úgy olvas egy régi könyvet, mintha az örökkévalóság óta ülne ott. Mellette fiókok tömve vallásos könyvekkel. A könyvekre külön őr vigyáz. Ez is egy állás a szent papnál. Mert állások vannak bőven. A nagy háztartás miatt szükség van külön piaci bevásárlóra is és ezt a tisztet Avrum Mojse Rosenberg tölti be. Van levélkezelő is. És itt van Mehele Klein, az apró szakállas ember, aki, ha megkérdezik, mit csinál, azt mondja, hogy mindent. És ha megkérdezik, mi az állása, azt feleli: – Én vagyok az udvarmester! […]

Sáje Steiner asztalánál ült és barátságosan mosolygott felém. Kövéresre termett, kisnövésű öregúr a szent pap, őszbecsavarodott, nagy szakállal, hatvanon felül lehet, de azért friss az arca és a tekintetéből mély értelem sugárzik. Nyájasan nyújtja a kezét, mint más földi halandó, s bár írást nem küldtem be neki, pontosan tudja, hogy ki vagyok, s hogy másfajta látogató vagyok, mint a többi, mert nem tanácsot jöttem hozzá kérni földi bajaimra.

Meglehetősen beszél magyarul, németül nagyszerűen, de az ő német beszéde nekem valahogyan héberül van. Ahol elakadunk, tolmácsok segítenek, mert a kis szobában benn ül a rabbi fia, a titkár és benn van két testőr.”

Emlékéből fakadjon áldás!

Cseh Viktor

Források:

Besser, Yisroel, Reb Shayele – The Warmth and Wonder of Kerestir. Jerusalem: Feldheim Publishers, 2017.

Losonczy Zoltán, „A bodrogkeresztúri »csodarabbi« jobb életet és jobb erkölcsöket jósol”, Pesti Napló, 1925. 76. évf. 49. szám, 12. old.

„Meghalt Reb Sáje Steiner, a bodrogkereszturi »csodarabbi«”, Egyenlőség, 1925. 44. évf. 18. szám, 3. old.

„Több, mint tizezer ember vett részt a csodarabbi éjszakai temetésén”, Egyenlőség, 1925. 44. évf. 18. szám, 12. old.