Amikor csodarabbik alakját és az ő történeteiket idézzük, akkor jellemzően a 18. század körül forognak agytekervényeink. Kevesen gondolunk bele, hogy csodarabbik éltek a későbbi századokban is, ráadásul hazánkban is: Északkelet-Magyarország lankáin és síkságain egyaránt – közöttük a 20. század egyik legjelentősebb zsidó alakja, a keresztúri rebbe. Steiner reb Sájele 93. jorcájtja alkalmából idézzük fel a Bodrog-parti falu és környékének néhol csodálatos, máskor hétköznapi zsidó mítoszait. 

Anyja vitte…

A nagyra hívatott gyermek 1851-ben született Zborón, ahol idejekorán, háromévesen félárvaságra jutott, miután apja meghalt. Még nem volt bármicvó a fiú, mikor anyja a liszkai cádikhoz, Friedmann Cvi Hirsch-hez (1808–1874) vitte, aki rögvest felismerte a Tóra fényét az örökké firtató szemekben – ám Reb Hersele mielőtt végleg magához vette volna a fiút, először a híres bűdszentmihályi jesivába küldte, ahol Rottenberg Semajahu (?–1873) rab­bi pallérozta Sájelét.

 

A liszkai cádik kedvence

Bűdszentmihályt követően Sájelét a liszkai cádik teljes pártfogásába vette – állítólag annyira szerette, hogy egyszer még a rebecen is szemrehányást tett Reb Herselének: „ez a Sájele a te mindened!”. Reb Sájele a liszkai rebbe segítője lett, amiben csak lehetett úgy tett, mint mestere. A rebbéhez látogatók sokszor neki is ajándékokat vagy pénzt adtak, melyeket ő is szétosztott a rászorulók között.

Egyszer egy özvegyasszony érkezett a liszkai cádikhoz, hogy segítséget kérjen leány kiházasításához, melyhez 300 forintra volt szüksége. Az összeget – melyet Reb Sájele az adományaiból kuporgatott össze – még az előtérben odaadta a nőnek. Amikor kinyílott az ajtó, a rebbe tréfásan megjegyezte: „Jesájó, te megelőzöl az összes üzletemben!”

A rebbe annyira kötődött tanítványához, hogy utódjául Reb Sájelét óhajtotta, viszont ezzel nem mindenki értett egyet, többek nem kívánták maradását…

 

Liszka: maradni vagy menni?

Nem tudván, mitévő legyen, felke­res­te hát Hajim Halberstam (1793–1876), szanzi rebbét, aki azt tanácsolta neki, hogy maradjon Lisz­kán, és tartson ki a végletekig! Reb Sájelét viszont nyomasztotta a tanács, hisz nem kívánt senki ellensége len­ni, így megerősítésért a hazaútján elment a nadvornei rebbéhez, Mordkhe Leifer (1824–1894) pedig azt mondta neki, hogy: „a szanzi rebbe nagy harcos, de te békés ember vagy, költözz hát Keresztúrra, és ott tedd azt, mit mesteredtől tanultál!”

 

A „haszid trón” Bodrogkeresztúrra költözött

Reb Sájele szerény vonásának megfelelően 1875-ben inkább Bodrogkeresztúrra költözött és feleséget is onnan választott magának. A liszkai csodarabbi halálával végül az egyik veje, Friedlander Hajim (1835–1904), a korábbi erdőbényei rabbi lett az „örökös” – viszont a Tál Hájim (Bethlen, 1909) szerzője a világ dolgaitól zárkózottabban élt, nem igazán fogadott híveket, így a képzeletbeli magyar „haszid trón” Reb Sájelével együtt Keresztúrra költözött.

 

Két szentéletû asszony

Felesége Weinstock Szárá (1857–1922 / 5682. támuz 22.) az itteni haszidok egyik mesterének, Weinstock Jic­hok Jona (1822–1894 / 5654. sziván 7.) leánya lett. Konyhájában volt olyan, mikor 500-600 ember számára készült ízletes húsétel – úgy, hogy a rebbecen tejen és kenyéren élt, csak ünnepnapon evett húst.

Miután rebecen Szárá kilehelte nemes lelkét, a rebbe könnyek között mondta – ekkor látták életében egyszer sírni –, hogy felesége addig egyszerű zsidóként próbált változtatni a mindennapok szenvedésein, de halálával követként indult a Messiás elé, hogy kérlelje jövetelét. 

A gyászidőszak elteltével a Törvény értelmében a rebbe újraházasodott, második felesége pedig a gyürei rabbi, Róth Mose Simon (1845–1877) leánya, a szomotori dajan, Krausz Joszef (1860–1915) özvegye, Róth Szárá (1863–1936 / 5697. hesván 17.) lett.

 

Reb Sájele „udvartartása”

A mestere szokása szerint ő is fogadta a zarándokokat, ám a kvitliket, vagyis a hozzá érkező kérőcédulákat, mindig a liszkai rabbi sírjához vitte – melyet legalább havonta egyszer felkeresett. A leveleit pedig élete vége felé is úgy írta alá, hogy „az olaszliszkai rabbi szolgája”.

Ahogy fénye emelkedett és egyre többen zarándokoltak hozzá tanácsokért, vagy éppen a gyógyulás reményében, úgy módosította az állami vasutak is a menetrendeket: így például a hét bizonyos napjain több szerelvényt indítottak Bodrogkeresztúrra…

 

A haszidok és a keresztúri zsidók

A rebbe „udvartartása” 25-30 férfiból és családjaikból állt, akik Reb Sá­jele otthona és imaháza köré tö­mörültek, így a „tősgyökeres” keresz­-

túri zsidóktól elkülönültek, egye­dül a temetőt használták közö­sen, illetve fizették a hitközségi adót.

A bodrogkeresztúri hitközségben – melynek magjai már a 18. század első harmadában kezdtek gyökeret verni a hegyaljai lankákba – számos, kiváló Talmud-tudós szolgált: az elsők között találjuk Wahrmann Israel (1755–1826) rabbit, aki 1799-től Pesten tevékenykedett, aztán Grünwald Menáchem Gerson (1817–1869 / 5630. tisri 22.) rabbit, kinek teste a temetőben, az ohelen kívül fekszik, vagy a nagy hírű felsőábrányi rabbi unokáját, Güns-Schle­singer Moset (1861–1924 / 5684. ádár II. 6.), aki a rebbének kortársa volt, így tevékenységük egy része párhuzamosan zajlott.

 

Nézetkülönbségbõl ítélõszék

Rav Mose halála után nézeteltérés támadt az utódlást illetően a hitközség és a haszid hívek között, utóbbiak ugyanis nem fogadták el a rabbi fiát, Schlesinger Hermannt (Güns Chá­jim Álter; ?–1944) anya-

­könyvvezető rabbijuknak. A konf­lik­tus oly nagyra duzzadt, hogy még az Orthodox Központi Bizott­ságot is be kellett vonni az ügybe. A bizottság végül a kor legnevesebb rabbijaiból (köztük a „nagy trió”, a bűdszentmihályi, mádi és váci rabbik) álló „ítélőszéket” ál­lí­tott fel, mely megállapította, hogy Schle­singer rabbi kinevezése tör­vé­nyes, és minden keresztúri zsi­dó­nak el kell fogadnia őt rabbijául – a vallási döntvényük pedig megfel­lebbezhetetlen.

 

Jött a pénz, de fõleg ment

Egyszer a rebbe az újhelyi csodarabbi jorcájtjára utazott, az évfordulóra érkezők közül pedig szinte mindenki kívánt vele legalább pár szót váltani. Ekkor sokan pénzben köszönték meg a rebbe bíztató szavait, viszont még többen jöttek a pénzért könyörögni. A rebbe pedig mindig adott, adott akkor is, ha már nem volt miből, így történhetett végül az, hogy már a hazaútra sem maradt neki: kölcsön kellett kérnie a vonatjegyre.

Csak halála után derült ki, hogy a különböző bankoknál több mint kétszáz millió koronás tartozást halmozott fel, mely hatalmas összeget a zarándokok között osztott szét, kockára téve ezzel saját megélhetését is. Ugyan lett volna olyan arisztokrata, aki milliókkal akarta meghálálni politikai sikerét, de őt a rebbe csak egyre kérte cserébe: „Szeresd felebarátodat, mint önmagad!” (3Mózes 19:18.).

 

Amikbõl a rebbe tanult és tanított

Tanításainak alapjait a liszkai rebbe emlékeiből, illetve annak Tóra-magyarázó könyveiből, a Ách Pri Tvuá (Miskolc, 1870) és Hájásr vöHátov (Munkács, 1880) merítette, de elmesélésekből tudjuk, hogy beszédeit a lizenszki rebbe, Elimelekh Weisblum (1717–1787) Noam Elimelekh (Lemberg, 1788) és a sátoraljaújhelyi csodarabbi, Teitelbaum Mose (1759–1841) Jiszmách Mose (Máramarossziget, 1895) című köteteinek magyarázataival is színesítette. A könyvek a haszid világ alapműveinek számítanak, a Noám Elimelekh kötettől a lubavicsi Álter Rebbe, ljadi-i Sneor Zálmán (1745–1812) rabbi annyira el volt ragadtatva, hogy Széfer Sel Cádikim-nak, vagyis „Az Igazak Könyvének” hívta.

 

És kidõlt a Tóra egyik hegyaljai oszlopa…

Steiner rabbi Eperjesről tartott ha­za, amikor valami megkarcolta a lábát. A sebet az agg rebbe elkaparta, és ettől orbánc keletkezett, a fertőzés pedig továbbterjedt, tüdőgyulladást kapott és hamarosan fekvőbeteg lett. Válságos állapotának hí­re hamar elért a fővárosba is, ezért Dr. Molnár Béla, a Zsidó Kórház akkori sebész főorvosa és két kollégája autóval utazott le Bodrogkeresztúrra, de az idős rabbi állapota már nem engedte meg a műtéti beavatkozást, és az állapota válságosra fordult.

Ahogy kezdett terjedni a hír, hogy nincs lehetőség a rabbi megmentésére, úgy érkeztek egyre többen és többen, hogy vele lehessenek az utolsó órákban. Egy idő után már annyian voltak, hogy az egész Kossuth Lajos utcát elzárta a tömeg. Természetesen a sokadalom között voltak a különböző felekezet papjai is. Szombat éjszakától virrasztott mindenki, a zsidók imádkoztak, tehilimet (zsoltárokat) mondtak a rabbi gyógyulásáért. Vasárnap napközben a rebbe állapota valamivel jobbra fordult, ám estére újra rosszabb lett; hétfőn hajnalban még elmondta a reggeli imát, majd végleg kilehelte szent lelkét. 

 

A megye legnagyobb temetése

A temetést kedd reggelre halasztották, hogy mindenki, aki tiszteletét szerette volna tenni a rabbi utolsó útján, el tudjon jönni Bodrogkeresztúrra. A temetése napján több mint 10.000 jegyet váltottak a helyi állomáson; a rendesen is járó vonatokon kívül hat mentesítőszerelvény is érkezett az ország különböző pontjáról.

A rabbi egyszerű koporsóját abból az asztalból készítették el, melynél tanult és híveit fogadta. A temetési szertartást a szabad ég alatt végezték, sokan a környező házak tetejére másztak fel, hogy láthassák a búcsúztatást. Több száz rabbi, a magyarországi orthodoxia krémje szeretett volna heszpedet (gyászbeszédet) mondani a halott felett, ám végül csak a három veje mondott siratókat: Feiga Rivka (1885–1942) leánya révén Klein Reuven Hajim (1885?–1942), szinai rabbi, a Reuven Mate (Vranov, 1938) könyv szerzője, Rachel (1887–1944) leánya révén Alter Landau Jiszroel Avraham (1886–1942) edelényi rabbi, a Bét Jiszráél responsum (New York, 1954) írója és Kreintce (1889–1944) leánya révén Gross Smuel (1888–1944) ricsei rabbi. Utánuk csak a hazai „nagy trió” egyike, a mádi gáon, Winkler Mordekhaj Leib (Lipót; 1844–1932) – fő művének címe után Levusé Mordekháj (Tolcsva, 1912) – és a szanzer rebbe, a Divré Hájim (Zhovkva, 1864) szerzőjének fia, az újfehértói rebbe, Solem Lezer (Salom Eliezer Hal­ber­stam, 1862–1944) bú­csúzhattak tőle nyilvánosan.

Az ezt követő feszült csendet állítólag a postamester törte meg, aki széles mozdulatokkal gesztikulálva mutatta, hogy Reb Sájele legalább a kétszeresét osztotta szét annak, amit kapott. Utalva ezzel a rabbi határtalan jóindulatára.

 

Utódlás: Steinerbõl Rubin

A csodarabbit fia, Steiner Avromele (1881–1927 / 5687. ádár I. 18.) követte; az apja a következő szavakkal adta át helyét:

„Minden marad a régiben. Te átveszed örökömet és éppen úgy fognak szeretni és tisztelni az emberek, amint engem tiszteltek az évtizedek során. Ember vagyok, vagyont nem hagyok rád, csupán egy erőt: a vigasztalás, a meggyőzés, a jótevés erejét. Ha súlyos kérdésekkel fordulnak hozzád, itt hagyott híveim, ha túl nagy a probléma, keresd fel síromat minden hét péntekjének délutánján az ünnep beállta előtt, imádkozzál és az Isten általam segítségedre lesz.”

Viszont Reb Avromele nem sokszor látogatta meg a temetőt, mert tragikus gyorsasággal távozott az élők sorából. Alig 20 hónapnyi utódlás után szállt szentéletű apja mellé a sírba, kinek egyébként példás utódja volt „méltó fia apjának, de apja népének”. A haszid rabbiszéket ezután a legidősebb Rivka Cirel (1900–1944) leánya révén, Rubin Méir Joszéf (1899–1944) veje foglalta el.

1944-ben a mintegy négyszázötven bodrogkeresztúri zsidót az első transzportok között deportálták. A haláltábort csak néhányan élték túl, de közöttük volt a rebbe egyik fia, Rubin Jiszáchár Beris (1925–2001), aki a tengerentúlra mentette apai örökségét és „Kerestir” néven haszid dinasztiát alapított.

 

Napjainkban

Reb Sájele emléke szinte egy árnyalatot sem kopott meg. Sírját ijár hó 3-án ma is százával, de egész évben ezrével keresik fel. Egykori házában és a környező épületekben valóságos orthodox zsidó központot építettek ki az elmúlt években, ahol két haszid állandó jelleggel él és fogadja a zarándokokat. Ma újra nincs olyan sábesz, hogy ne lenne Tóra-olvasás az új zsinagógában. Az Örökkévaló segítségével pedig további gyarapodás várható!

 

Bibliográfia: Büchler Márton, „Reb Sájele”, in: Egyenlőség (1925), 44. évf. 19. szám, 3-4. old.; Cseh Viktor, „Reb Sájele”, in: Egység (2017), 27. évf. 95. szám, 10. old.; Cseh Viktor, Mózes Krisztián, Zsidó kerékpártúrák Északkelet-Magyarországon (Budapest: Mazsike, 2018), kézirat; Szabolcsi Miksa, „Látogatásom a bodrogkereszturi csodarabbinál”, in: Egyenlőség (1910), 29. évf. 33. szám, 5-9. old.; „Reb Jesáleje életrajza – Mé beér Jesajohü”, in: Zsidó Ujság (1928), 4. évf. 28. szám, 2-3. old.; „Reb Sajele – Egy magyar csodarabbi élete”, in: Egyenlőség (1928), 48. évf. 20. szám, 9-10. old.; „Több mint tizezer ember vett részt a csordarabbi éjszakai temetésén”, in: Egyenlőség (1925), 44. évf. 18. szám, 12. old.; „Meghalt Reb Sáje Steiner a bodrogkereszturi »csodarabbi«”, in: Egyenlőség (1925), 44. évf. 18. szám, 3. old.