A berdicsevi rabbi jótanácsának története – Tartózkodjon a képmutatás minden formájától!
Egy viharos napon a berdicsevi rabbi sorsdöntő útra indul, de nemcsak az ítéletidő, hanem az emberi álszentség is útját állja. Egy becsületes gazda, egy képmutató feleség és egy alattomos tiszttartó története bizonyítja: a hamisság mindig lelepleződik. Vajon ki menekül meg, és ki bukik el?
Idestova már majdnem háromszáz éve annak, hogy egy borús, ítéletidőt tartogató napon küldönc érkezett a berdicsevi rabbihoz. Rendkívül fontos, halasztást nem tűrő ügyben kérették Kijevbe, ezért aztán késlekedés nélkül kocsit szerzett és elindult.
Alig haladtak egy fertályóra, mikor az eső felerősödött és sűrű függönyként zárult össze körülöttük. Az eső becsurgott a kocsiba, közben pedig a szél cibálta a tető vásznát, melynek varrása végül feladta az elemekkel való küzdelmet, s elreppent a sötét ég felé. Az aggastyán rabbi bőrig ázott, mely komoly veszedelem volt, hiszen sok halálos meghűlés kezdődött hideg esővel.
Amikor egy magányos parasztház vonalai rajzolódtak ki a vízmosásban, a kocsis, aki maga is parasztlegény volt, megörült, hogy ott menedéket kaphatnak. A tanya gazdája szívesen be is engedte volna a kocsist, s a lovat az istállóba, ám a rabbira azt mondta, hogy még az eresze alá sem állhat be.
„Akkor magamnak sem kell a jóságod. Verjen meg az ég, te szívtelen kutya, hogy ezt a szent embert itt ázni hagyod.” – kiáltotta a jobb érzésű kocsis, majd gyorsan továbbindultak. Szerencsére nem kellett még hosszan továbbázniuk, mikor egy fiatal parasztember, ki ablakából kémlelte a pusztító vihart, eléjük szaladt, s beinvitálta őket.
A rabbi menedéke
A vidáman ropogó tűz mellé ültette őket, s forró teát is adott nekik. A rabbinak persze csak az útipoggyászából előkerült saját bögréjébe, hiszen a törvények miatt másból meg sem itta volna. Aztán mikor elmúlt az ég haragossága, útjukra indultak, de előtte a rabbi még köszönetképpen néhány garassal akarta meghálálni a szíves marasztalás. Ám a pénzt az ifjú vendéglátó elhárította, mondván, hogy emberszeretetből tette, nem pedig jutalomért, de azért egy bölcs tanácsot elfogadna.
Reb Lévi Jicchák gondolkozott egy pillanatot, majd a következőt mondta a férfinek: „Szelíd ember vagy, és jóságoddal sajnos sokan vissza fognak élni. Az én legjobb tanácsom, hogy tartsd távol magad a képmutatás minden formájától. Őrizkedj az álszenteskedő emberektől. Azoktól, akik nagy vallásosságukat és erényeiket a szájukban hordják, de a szívük gonosz és koromfekete.”
Talán a rabbi az álszenteskedő feleségétől is óvta?
A férfi, Miciszláv nézte az országúton lassanként ponttá zsugorodó szekeret, s azon gondolkozott, hogy vajon szép felesége is olyan lenne, akitől a rabbi intette? Asszonya, ha csak teheti a templomban van, mise sem kell neki, hogy ott imádkozzon. Ha pedig az utcán jár, úgy bebugyolálja a fejét, hogy csak a fitos orra hegye látszódik ki, hogy nehogy idegen férfiak szemet vessenek rá. Vajon ő is csak egy álszent? Képmutatás, amit csinál?
Néhány nap múlva a vármegye városban tartottak vásárt, ahol legutóbb Miciszláv három napot töltött, mire minden terményen túladott. Kérlelte hát asszonyát, hogy menjen vele, de az elhárította az utazást, mondván, hogy ott csak katolikus templom van, ő meg óhitű. Így inkább otthon maradna imádkozni, mintsem a vásárfiakon legeltesse a szemét.
A tettenérés
Miciszláv gazda egyedül ment hát a sokadalomba, de bizony a rabbi szavai addig piszkálták elméjét, mígnem visszaindult. S bizony sejtése nem volt alaptalan. Háza kapuja kitárva, a pitvarajtó is nyitva, a szobában pedig felesége a földesúr fiatal tiszttartójával… A gazda mérgében fellökte a terülj-terülj asztalkámat, majd kábulatában elrohant s bevetette magát az éjszaka sötétjébe.
A következő napon egy kökénybokor tövében találták meg az összetört gazdát, kit az uraság emberei láncra vertek. Az egész annyira hirtelen történt, hogy igazán még tiltakozni sem tudott, mire végre felocsúdott valamennyire, már a cella rácsán kattant a lakat. Azzal gyanúsították, hogy betört a földesúr kincstárába, s megdézsmálta az ékszeres ládikát. S bizony hiába tagadta, hogy nem ő tette, mert egy fülbevalópárt házában találtak, ráadásul az sem vetett rá jó fényt, hogy elbujdosva találtak rá, annak okát pedig szégyellte bevallani. Így az úriszék végül kötélre ítélte.
A bitófa előtti éjjelen
A kivégzést másnap délre tűzték ki, s kidobolták faluszerte, hogy minél többen okuljanak, hogyan jár az, aki a földesúr javait meglopja.
Miciszláv utolsó éjszakáját szinte teljesen végigvirrasztotta, csak hajnalban jött némi jótékony álom szemére. Álmában megjelent neki a berdicsevi rabbi, s megismételte korábbi tanácsát: tartózkodjon képmutatás megnyilvánulásaitól; az álszentektől, kiknek szájukból malaszt csepeg, de szívük ragacsos szurokkal teli.
De nem lett könnyebb a gazda szíve, hiszen ha jobban belegondolt, akkor valójában a rabbi tanácsa miatt került gyanúba, s végső soron a siralomházba. Ha a szabadságból ide vezetett a tanács, akkor a halálsorból mégis hová vihetné…
A halálmenetben
Tizenegykor elővezette a hóhér, s őrök kíséretében elindultak a főtéri vesztőhelyre. A menethez csatlakozott a fiatal tiszttartó is, aki úgy gondolta, hogy utolsó óráját is megnehezíti a szerencsétlennek, s azt mondta neki: „Nohát a feleséged nem jött el? Persze, szégyelli a nyakbavalódat, no de ne búsulj, mert a pokol kapujának lángjai leperzselik majd azt rólad.”
Álszenteskedő beszéd lett volna ez? Cseppet sem! Egy igazi, gonoszlelkű ember szavai voltak azok. A rabbi tehát bizonyára nem rá figyelmeztetett. Ám a menet hirtelen megtoppant. Trágya terült szét az úton, s a tiszttartó álljt kiáltott: „Ki tudhatja, hány ártatlan férgecske él itt ebben a trágyában. Ne tiportjuk el ezeket az apró teremtményeket, hisz nekik is van joguk az élethez. Ne sajnáljuk azt a pár saroknyi kerülőt a bitófáig, kerüljük ki a trágyát!”
A fordulat
Hohó! Mintha csak egy villám cikázott volna keresztül Miciszláv agyán. Malasztos lett a tiszttartó beszéde: rá figyelmeztette volna a rabbi az álmában? A tiszttartó a trágya férgeinek pártjára kél? Hát mi az, ha nem szín tiszta álszentség.
„Ez a tiszttartó a tolvaj! Ő tört be a földesúr kincstárába! Ő adta a fülbevalót a feleségének, mert bizony miatta bujdosott el szégyenében. Keressék nála a többi ellopott holmit.” – kiáltotta a gazda.
A tiszttartó mint a frissen meszelt fal, olyan sápadttá vált, ami már önmagában felért egy beismeréssel. De az elrabolt ékszerek is előkerültek házából, s a házasságtörő feleség is bevallott mindent. A hóhér még abban az órában kicserélte a kötelet a két fejen.
Miciszkáv szívében zsidó lett, áttérni nem tudott, hiszen azért akkoriban szintén halálbüntetés járt, de rendszeresen lapozgatta Mózes öt könyvét a világ igazságaiért. És amikor a szent berdicsevi rabbi befejezte földi pályafutását, akkor a temetési menet végén ott törölgette a szemét egy nem-zsidó is. Miciszláv volt az.
„A rabbi tanácsa…”, Zsidó Ujság, 1926. 2. évf. 22. szám, 4–6. oldala és a Zsidó Ujság 1926. 2. évf. 23. szám, 6–7. oldala alapján.
