A sokszor kiüresedett vallási gyakorlat, illetve az idősebb generációk elfordulása a hitélettől a fiatal amerikai zsidók tekintélyes részét is elidegenítette a saját tradícióitól. A felemelő vallásos élményeket és a parancsolatok örömteli betartásának lehetőségét kínáló haszidizmus újfajta megközelítési módjai azonban sokuk számára elérhetővé tesznek valamit, ami addig hiányzott az életükből: utat a saját lelkükhöz. 

A lélek hangjai

Súlyos ütemek jelzik az ütött-kopott brooklyni bérház harmadik emeletére érkezőnek, hogy jó helyen jár. Csütörtök késő este van, az ideiglenes helyszínen, amely éppen – ki tudja, meddig – otthont ad a szokásos, heti Chulent (sólet) klubnak, a Moshiach Oi! játszik. A féktelen punk futamok és a nyomukban elharapódzó őrjöngés még az estek rendszeres látogatóinál is kiverik a biztosítékot. Pedig a Chulent folyton változó közönsége igazán hozzászokhatott ahhoz, hogy a sábesz előtt egy nappal rendezett bulikon mindig csupa olyasmivel találkozhat, ami még a New-York-i underground hipertoleráns közegéből is kitűnik meghatározhatatlanságával. A rögtönzött koncert excentrikus, egykori vagy félig-meddig továbbra is a közösségükhöz tartozó haszid zsidókból, útkeresőkből vagy szimpla sznobokból álló közönsége megütközve figyeli, amint három bő vászonnadrágba, tornacipőbe és kapucnis felsőbe öltözött fiatal haszid a mikrofonokba hörögve szólít az Örökkévaló szolgálatára. A heves pogózás közben repkedő hosszú pajeszok és ciceszek szokatlan értelmezést adnak a bonyolultnak kevéssé nevezhető zenei szerkezetnek. Az ortodox zsidóságot a lázadás aurájával felövező zenészek neohaszidok. Fiatal zsidók, akik spirituális tartalommal akarják megtölteni a szüleiktől örökölt formális vallásosságot.

Az igazsághoz persze hozzátar­to­zik, hogy a neohaszidoktól rend­sze­rint idegen a Moshiach Oi! tagjaira jellemző kemény, provokatív fellépés, a fülhasogató, szélvészgyors és már-már agresszivitásig fo­-

kozott zenei formák iránti vonzalom. Figyelmük sokkal inkább a lassú, gyakran szavak nélküli hangalakok ismétlődő énekéből érzelemteli dallammá összeálló haszid nigunok, illetve a hagyományos zsidó liturgia lélekemelő feldolgozásai felé fordul. A haszidizmus ugyanis a mozgalom 18. századi kezdetei óta a zsidóság mély és örömteli megélését, az élet minden pillanatában a Teremtő felé irányuló odaadást hangsúlyozta. A lélek rejtett erőforrásait mozgósító haszid életmód gyakorlásával a hívő olyan lelki élményekre tehet szert, amelyek az Örökkévalóhoz való ragaszkodáson keresztül elfeledtetik vele a személyes létezése kereteit, egy­úttal az isteni teljesség megtapasztalásához vezetik el.

 

Moshe Weinberger

Egy korai neohaszid

Ám a zsidóság zárt világába jelentős késéssel megérkező felvilágosodás, nyomában az emancipáció korábban ismeretlen tapasztalatával, az európai nagyvárosok zsidóságát fokozatosan eltávolította a tradícióitól, miközben elérhető közelségbe hozta számukra a polgári identitás és a társadalmi felemelkedés csábító lehetőségét. Csakhogy az áhított kényelemért a lelki élmények után szomjazó zsidó léleknek óriási árat kellett fizetnie. A gyökereiket és ezáltal önazonosságukat vesztő, asszimilált, vallástalan zsidók a szellemi küldetésük teljesítése helyett hasztalan próbálták a lelki igényeiket egyik izmustól a másikhoz kapva kielégíteni. Ez az egzisztenciális vál­ság és a vallásos élmény iránti csil­lapíthatatlan vágy vezette a haszidizmus misztikus világa felé a múlt század egyik legkiválóbb filozófusát, Martin Bubert is.

Martin Buber

Buber szellemi ébredését a nagyszülői házban szerzett tapasztalatai indították el. Nagyanyjától az irodalom szeretetét, bankigazgató és nagykereskedő nagyapjától pedig a hagyományos zsidó történetek iránti vonzalmát tanulta. Az időközben meggyőződéses cionistává lett Buber véletlenül talált a haszidizmust megalapító Báál Sém Tov rabbi hagyatékára, a Cáváát HáRivás című könyvre, amely örökre megváltoztatta az életét. A haszid tanítások szentsége lenyűgözte a fiatal tudóst, aki megszállottan gyűjteni kezdte a haszid közösségeket vezető cádikok, igaz, szent emberek mély tanulságot hordozó, csodás történeteit.

Első kötetét, a híres haszid rebbe, a breszlovi Náchmán tanításait bemutató, először 1906-ban megjelent, majd többször is átdolgozott Die Geschichten des Rabbi Nachman-t (Náchmán rabbi történetei) két évvel később az alapító életét olvasmányos formában feldolgozó Die Legende des Baalschem (A Báál Sém legendája) című mű követte. Az írások megjelenése között eltelt időben, illetve később is, Buber intenzíven beleásta magát a vallástörténetbe, így az újabb és újabb írások már az időközben megszerzett tárgyi tudást tükrözve (ki)érleltebb képet adnak a haszidizmus kezdeteinek világáról. Ennek ellenére sem az említett két könyvre, sem a nyomukban napvilágot látott, magyarul is elérhető Haszid történetekre sem ér­demes tudományos hitelességű mun­kaként tekinteni. Jobb, ha magas irodalmi értékű, mély bölcsességet rejtő, inspiráló történetek válogatásaként kezeljük őket. Buber nem tartotta sokra a vallás gerincét adó normatív szabályrendszert, a törvényeket vagy a hagyományos zsidó életre jellemző, a hétköznapokat és az ünnepeket át- meg átszövő ri­tuálék összetett hálózatát. A filozófus érdeklődésének középpontjában a Teremtővel intim, személyes párbeszédbe kezdő ember állt. Az élet értelmét kereső és jó esetben meg is találó, a legjelentéktelenebb tet­teit is megszentelő hívő azonban Bubernél nem az önfeladásra helyezi a hangsúlyt a Teremtővel való kapcsolatában, hanem az én ki­teljesítésére. A spiritualitás embe­re ezért a teremtést átható isteni lé­nyeg felismerése helyett a jelenségek világát magasztalja fel. Buber vallásossága, újraértelmezett haszidizmusa tehát maga is a modernség terméke. Gyors eredményeket, instant élményt ígér, a szakadatlan istenszolgálat heroikus kihívása és a vallásos élet hagyományos kötelmei helyett.

 

Közeledés vagy távolodás a hagyományoktól?

A neohaszidizmus második, máig ható korszaka a 60-as évek marihuá­na­füstbe burkolódzó, ellenkulturá­lis Amerikájában kezdődött el. Egy, a rabbiképesítését a lubavicsi Chá­bád haszid mozgalomban meg­szerző, és az utolsó rebbe, Mená­chem Mendel Schneerson felkéré-

sére a hagyományos zsidóság üze­ne­tét a hippik körében is terjesztő rab­bi, Zálmán Schachter-Shalomi néhány, különösen jól sikerült LSD-utazást követően úgy döntött, hogy a hagyományos zsidóságnak há­tat fordítva az önkifejezés új, „szabadabb” útjait kezdi el járni.

Az eredmény egy, a New Age-ből, radikális feminizmusból, személy­köz­pontú pszichoterápiá­ból, né­mi fogyasztóbaráttá tett budd­­hiz­mus­ból és a zsidó vallás fel­­higított, a nyílt panteizmusig át­ér­telmezett vál­tozatából összeállt nagyszabású spirituális kísérlet lett. Schachter-Shalomi múlhatatlan ér­deme azonban, hogy barátjával, a szintén a Chábád mozgalom szár­nyai alól induló Slomo Carlebach rabbival együtt számos fiatal amerikai zsidót indítottak el a saját szellemi gyökereik felé (vissza)vezető úton. Többek között Arthur Green-t, egy, a tudományos körökben is nagyra tartott liberális rabbit, aki a 60-as évek végén lett Schachter-Shalomi ta­nítványa, és aki a zsidó miszti­ciz­musról, a kabbaláról, illetve a ha­szidizmusról írt könyvei mellett a haszid hagyomány saját morális ér­zékenysége szerint átszabott és új­ragondolt, posztmodern változa­tá­val számos követőre talált a szo­ciá­lisan elkötelezett, egalitárius, progresszív zsidó körökben. Az ál­tala radikális zsidóságnak is hívott, sa­ját neohaszid teológiája ambició­zus célkitűzést próbál megvalósíta­ni: Nietzsche, Kafka és Camus nyo­­mán a 21. századi zsidónak az auto­ritás elfogadásának kényelmetlenségeitől megszabadított, humanista és kreatívan újraértelmezett zsidóságot szán, olyat, amelyben a hangsúly a személyes megélésen és értelmezésen van, nem a hagyományos zsidóság alapját jelentő Kinyilatkoztatáson.

 

Vissza a gyökerekhez

A 60-as évek világmegváltó hangulata azonban nemcsak a forradalmi újítókat, hanem a torzítatlan hagyományok felé visszaforduló konzervatív lázadókat is magával ragadta. Közéjük tartozott egy korán elhunyt, nagy műveltségű rabbi, Dovid Din is, aki követői jó részéhez hasonlóan a buddhizmus felől tért vissza saját zsidóságához. Din New York-i, Boro Park-beli lakásában a mondandójától és inspiráló személyiségétől egyaránt megittasult fiatalok csoportjai előtt tartott előadásain minden egyes témát a történelem, a filozófia és a lélektan mellett a haszidizmus és a kabbala szemszögéből is megvilágított. Az elméleti tudás átadása mellett zsidó meditációt is oktató rabbi minden túlzás nélkül előképének nevezhe­tő a vallás előírásait szigorúan meg­tartó, egyúttal a haszidizmus szel­lemi örökségének teljességében ott­honosan mozgó, de a mozgalom egyetlen irányzata mellett sem elkötelezett mai neohaszidoknak.

Ez utóbbiak talán legfontosabb szellemi vezetője egyébként az a Ráv Moshe Weinberger, aki a modern ortodox New York-i Yeshiva University rabbiképző intézetének egyik lefontosabb tanára. A megjelenésében is csalhatatlanul haszid rabbi meghatározó pozíciója a nagynevű intézményben korántsem ma­gától értetődő. A megalapítása óta a haszid tanokkal távolságtartó, a litván típusú, szigorú, alapos és száraz talmudtanulás hagyományait folytató teológiai szemináriu­mon a haszidizmus megjelenése va­lóságos forradalmat robbantott ki. Ráv Weinberger ma már maga is va­lóságos intézmény a tanintézményen belül. A haszidizmus külső jeleit modern utcai viselettel vegyítő ta­nítványai körében rendszeresen felkeresi az egykori nagy rebbék európai sírhelyeit, illetve azokat a konkrét iskolákhoz nem, vagy csak lazán kötődő haszid rabbik közösségeit Izraelben, akik hozzá hasonlóan a személyes útkeresésre, az elmélyülés és a misztikus szemlélődés fontosságára, és mindezek nyomán a meghatározó spirituális élmények elérésére helyezik a hangsúlyt. 

Zusha zenekar

Ráv Weinberger hatása minden túl­zás nélkül messze túlmutat a Ye­shi­va University tanházának fa­lain. New Yorkban egyre-másra in­dulnak a Chábád haszidizmus alap­művét, a Tánját és egyéb haszid szö­vegeket ok­tató tanulási progra­mok, míg az olyan neohaszid együttesek, mint a tradicionális nigunokat folkkal, blues-zal és reggae-vel ele­gyítő Zusha a slágerlisták élét ost­romolják. Úgy tűnik, a tenge­rentúli zsidó fia­talok kezdik felismerni, hogy a hagyományos zsidóságnak

van mon­danivalója számukra, ahogy las­san rájönnek arra is, hogy a haszidizmus képes melegséget és életet hozni a vallás gyakorlásába.

Réti János írása

 

Megjelent: Egység Magazin 28. évfolyam 100. szám – 2017. november 20.