1860-ban ezen a napon, chesván hó 20-án született meg a lubavicsi hászidizmus rebbéi, szellemi vezetői közül az ötödik, Sálom Dov Ber Schneerson rabbi. Nevének kezdőbetűi alapján – rabbi Sálom Ber – rebbe Rásáb néven szokás emlegetni. Életéről és munkásságáról többek közt itt és itt írtunk, történeteket pedig itt olvashatnak róla.
Az áldott emlékű lubavicsi Rebbe, Menachem Mendel Schneersohn rabbi azt tanította, hogy ember születésnapja különleges spirituális jelentőséggel bír az adott lélek számára, mivel ezen a napon az ő születésénél jelen levő energiák felerősödnek és hatványozott fénnyel világítanak.
A rebbe Rásáb által alapított Tomchéj Tmimim jesiva egykori diákja, Mordecháj Lázár így emlékezett a mesterre emlékirataiban „Vörös haja volt. A feje és a szakálla tűzben égtek, amikor beszédet mondott. Nem volt nagyon magas, válla széles volt… Beszédeit halkan kezdte, még a hozzá közel állók is éppen hogy hallották, aztán a hangja egyre erősebbé vált, hogy végül már mindenki hallhatta őt. Mindig csak annyit mondott, amennyire szükség volt és mindig komoly volt.”
Az ötödik lubavicsi rebbe számára elsődleges volt az oktatás. A mai napig működő Tomchéj Tmimim jesiva mellett Hevronban is alapított jesivát, és ő volt az első, aki sáliáchokat, küldötteket küldött azokra a területekre, ahova ő maga nem tudott eljutni, hogy Tórára és haszidizmusra tanítsák a zsidókat. Tudta, hogy a világon mindennek célja van és minden erejével azon volt, hogy a számára az Örökkévaló által kiszabott feladatokat a lehető legtökéletesebben teljesítse.
„Ha az ember egy bizonyos helyen vagy helyzetben találja magát, tudnia kell, hogy ez az isteni gondviselés műve. Mivel az Örökkévaló az, aki megtervezi és megszervezi az eseményeket annak érdekében, hogy bizonyosan olyan körülmények közé kerüljön az egyén, ahol be tudja teljesíteni a valódi küldetését.”
E nagyon is földi célok mellett óriási igénye volt a spiritualitásra, az Istenhez való közel kerülésre. Azt mondják, órákon át képes volt mozdulatlanul, gondolataiba mélyedve ülni, és ilyenkor természetesen senki sem merte megzavarni őt. Mindig azon fáradozott, hogy az istenszolgálata minél tökéletesebb legyen, ahogyan azt az alábbi példa is illusztrálja:
A rebbe Rásáb édesapja a negyedik rebbe, a lubavicsi Smuel rabbi (Máhárás) volt. Egyszer apa és fia együtt ültek jechidutban. A jechidut, mely szó szerint egyedüllétet jelent, olyan beszélgetésre utal, mely a rebbe mint spirituális vezető és haszidja között zajlik, és célja, hogy a haszid útmutatást vagy áldást kapjon a rebbétől. A rebbe, vagyis az apa a következő szavakat intézte a fiához:
„A jécer hárá, a rossz ösztön, bár ’állatnak’ nevezik, valójában néha nagyon ravasz módon, egyenességbe, alázatosságba, szentségbe burkolózva támad. Az embernek igazán bölcsnek kell lennie ilyenkor, hogy észrevegye a rossz ösztön ármányos működését. A jécer hárá ugyanis minden emberben az adott ember természete szerint nyilatkozik meg. Előfordulhat, hogy valaki hirtelen óriási vágyat érez arra, hogy haszidizmust tanuljon, de ez a máskor igen kívánatos vágy a rossz ösztöntől ered, ami éppen arra próbálja rávenni az embert, hogy ne imádkozzon hosszan vagy elmélyülten.”
Később a rebbe Rásáb így emlékezett erre a beszélgetésre: „Amikor kijöttem a jechidutból, teljesen megváltoztattam az istenszolgálatom módját. Mindaddig úgy véltem, hogy a rossz ösztön csakis negatív dolgokra biztatja az embert, ezért csak azokkal a dolgokkal kell óvatosnak lennem. Soha nem gondoltam volna, hogy létezik egy ’vallásos rossz ösztön’, sőt, egy ’haszid rossz ösztön’, melynek az egyetlen célja az, hogy visszatartsa az embert a valódi, elmélyült istenszolgálattól.”
Fotó: Wikipédia