Vannak olyan zsidó közösségek a világban, ahol szokás egy polgári és egy „zsidó” nevet adni, máshol csak zsidó nevet adnak a gyereknek. Ez utóbbi többnyire héber, de lehet akár arámi, jiddis, mezopotámiai vagy görög eredetű is.
„…mert amilyen a neve, olyan ő maga” (1Smuel 25:25)
Azt mondják, a szülők különleges ruách hákodest – isteni sugallatot kapnak, hogy a lehető legmegfelelőbb nevet válasszák ki gyermeküknek. Ahogy a fenti, Smuel próféta könyvéből vett idézetből is látszódik, a zsidóság nagy jelentőséget tulajdonít a neveknek. A Tóra maga is több helyen ad magyarázatot őseink névadására, lehetséges, hogy a név a születés körülményeire utal (Jáákov), hálát ad (Jehuda), kívánságot fejez ki (Joszef) vagy valamilyen kívánatos jellemvonást ír le.
Maga a fent idézett Smuel próféta is beszélő nevet visel, „Isten meghallgatott”, mondja Cháná, amikor sokévnyi könyörgés és imádkozás után végre megfogan és gyermeke születik. Mivel nincs egységes szabályozás, a különféle közösségekben különféle szokások alakultak ki a névadást illetően.
Askenáz zsidók között például szokás (nemrégiben elhunyt, idős) rokon nevét adni a gyerekeknek, jellemzően nagyszülő, dédszülő nevét, esetleg egy másikkal kiegészítve. Ebben az a vágy fejeződik ki, hogy a gyermek vigye tovább azokat a pozitív jellemvonásokat, amelyekkel az eltávozott rendelkezett, mivel a közös név által az utódban bizonyos mértékben tovább él az elhunyt lelke. Nagyon fiatalon elhunyt rokon nevét nem szokás adni, vagy csak második névként vagy változtatással és még élő rokonról sem szokás elnevezni a gyermeket.
Szokás emellett nagy rabbik, rebbék, szellemi vezetők nevét adni, szintén ezzel a céllal. A szfárádi közösségekben éppen ellenkezőleg, sokszor még élő rokon nevét adják, így fejezve ki tiszteletüket az előző nemzedék iránt. A név jelentőségét mutatja, hogy súlyosan beteg ember nevéhez hozzáadnak egy gyógyulást vagy életet jelentő nevet (pl. Chájim, Chájá, Refáel) és egyes esetekben, pl. meddőség esetén sok rabbi javasol névváltoztatást, akár úgy, hogy az eredeti névhez egy betűt toldanak hozzá és így kapnak új nevet (Hilá – Tehilá, Slomit – Sulámit).
A nevek eredete lehet bibliai (Saul, Támár) vagy jelentéssel bíró, modern héber név (Or, Tál). A név lehet teoforikus, istennevet tartalmazó (Joel, Elisá), és Izraelben egyre gyakrabban lehet találkozni uniszex elnevezéssel (Mááján, Sáked). Viszonylag gyakoriak az állatnevek (Jáel, Dvorá), amelyekhez askenáz közösségekben sokszor társult, főleg régebben jiddis pár (Zeev Wolf), növénynevek (Dekel, Nurit) vagy különféle bibliai tájak, városok, hegyek neve (Efrát, Morijá). A nevek kapcsolódhatnak ünnephez (Hádászá – purim, Mátitjáhu – hanuka) vagy az év jeles napjához (Dvir – Jeruzsálem-nap, Moledet – függetlenségi nap) – ha akkor vagy azok környékén született egy gyermek.
A nevet általában a szülők adják a gyermekeiknek, fiúknak a brit milá, vagyis a körülmetélés alkalmával, lányoknak a születésük után néhány nappal tartott névadás alkalmával, ami gyakorlatilag a név kihirdetését jelenti olyan napon, amikor van a zsinagógákban tóraolvasás. E két szertartás előtt nem szokás elárulni a nevet még a legszűkebb családban sem. A zsidóságba betérők, vagy olyan zsidók, akik nem kaptak héber nevet, de szeretnének, bármikor választhatnak maguknak ilyet (férfiaknál ez körülmetéléssel jár együtt).
Az áldott emlékű lubavicsi Rebbe, Menachem Mendel Schneerson rabbi kiemelkedően fontosnak tartotta, hogy a szülők zsidó nevet adjanak újszülött gyermekeiknek. „Mint azt bizonyára tudják” – írta a Rebbe egy levelében –, „az egyik erény, melynek érdemében eljött a megváltás Egyiptomból, az volt, hogy a zsidók megtartották a héber neveiket, és nem változtatták meg azokat. Ennek az a jelentősége, hogy a héber névnek jelentése és üzenete van, mely a zsidó embert Istenhez és az Ő Tórájához köti, ez pedig különösen fontos akkor, amikor a zsidók szétszóratásban vannak.”
A héber név a Tórához köti a zsidókat, ami így nemcsak az egyén szintjén fontos, hanem az egész zsidó világ szempontjából is.
Fotó: freepik
