Nemes László Cannes-ban díjat nyert filmje, a Saul fia ráirányította a figyelmet Auschwitzra, melyről sokan úgy gondolták, hogy már mindent tudnak. Pedig most, hetven évvel az események után is merülnek fel új források. Ilyen például Róth Miklós most megjelent emlékirata, mely új megvilágításba helyezi a holokausztot, az általa felszínre hozott, példátlan erkölcsi dilemmákat. Pelle János írása ezeket világítja meg.
A német nemzetiszocialista vezetők által a megszállt Lengyelországban 1940-ben létesített és 1945 január végéig működtetett munka- és haláltábor, Auschwitz úgy vált a holokauszt és a tömeggyilkosság szimbólumává, hogy működése közben a világ alig érdeklődött a szögesdróttal övezett táborkomplexum iránt. De nem sokkal azután, hogy a Vörös Hadsereg elfoglalta a tábor területét – ahol csak krematóriumokat és a gázkamrák romjait, valamint néhány ezer súlyosan beteg, jórészt halálosan legyengült foglyot találtak – Auschwitz rohamos gyorsasággal politikai legendává vált. Ezt a második világháború után egymással szembe kerülő volt szövetségesek, a hidegháború résztvevői nem haboztak egymás ellen is felhasználni propagandájukban. (A Szovjetunió és a kommunisták évtizedeken át hangoztatták a „Soha többé Auschwitzot!” jelszót, ami, bár kimondatlanul, a volt nácikkal szövetkező amerikai „imperialisták” népirtó szándékaira utalt.)
Auschwitz sok tekintetben a túlélő zsidók identitásának részévé vált, ugyanakkor a táborra vonatkozó tényleges ismeretek csak a hatvanas évektől kezdve jelentek meg a szakirodalomban. A történészek ekkortól kezdve vették számba a rendelkezésre álló forrásokat, és kezdtek el foglalkozni a holokauszttal. (Ebben az időszakban született meg az európai zsidóság elpusztításának fogalma, a holokauszt, majd később annak héber megfelelője, a Soa is.)
Auschwitról ma is nehéz tárgyilagosan beszélni, tekintettel a hozzá kötődő politikai mítoszra, a szűkös forrásanyagra, és arra, hogy maga a tábor rendkívül bonyolult KZ-komplexum volt, az SS irányítása alatt. Ha szóba kerül, mindenekelőtt a szelekcióra, a gázkamrákra és a krematóriumra gondolunk. A megsemmisítő tábor, a Vernichtsungslager működése elhomályosítja a nyilvántartásba vett, tetoválással ellátott foglyok „mindennapi életét”. A közönség elsősorban a „halálgyárra”, a történelemben példátlan „nagyüzemi gyilkolás” iránt érdeklődik. Erről szól Nemes Jeles László Saul fia című, eredeti ábrázolást nyújtó játékfilmje is, mely 2015 májusában a Cannes-i filmfesztiválon elnyerte a zsűri nagydíját. A hírhedt koncentrációs tábor „feldolgozását”, azt, hogy az utókor reális, tanulságok levonására alkalmas képet alakítson ki róla, megnehezíti, hogy a közvélemény évtizedeken keresztül főként művészi alkotásokban, regényekben és filmekben találkozott vele, mely művek alkotóit a szörnyű és sivár tények különös kihívás elé állították. Adorno híres mondását, hogy t.i. „Auschwitz után nem lehet verset írni” csak úgy lehet értelmezni, hogy a holokauszt után a poézis hagyományos témái – boldogtalan szerelem, hazafias lelkesedés stb. – menthetetlenül elavultak. A híres filozófus szerint egyetlen, mindennél erősebb, érzelmileg hatásos téma maradt a költők számára az ihlet forrásaként. A költőknek azt a drámát kell megörökíteniük, ami jó és gonosz, hóhér és áldozat között játszódott le, mégpedig tömegméretekben, Auschwitzban.
Csakhogy ez a feladat többnyire meghaladta a művészek erejét, a közönség befogadóképességét pedig próbára tette. A „auschwitzi témájú” műalkotások didaktikus jellege sokakban fásultságot, sőt, ingerültséget váltottak ki, vagyis a téma „művészi feldolgozása” legalábbis ellentmondásos eredménnyel járt. A közönség jó része „sematikus sztoriként” tekint a zsidók sorsára a koncentrációs táborokban, nem tud mit kezdeni a zavaró, ellentmondásos elemekkel, például az ún. „Sonderkommando-jelenséggel”. Arról van szó, hogy a tábor pokoli viszonyai között a foglyok egy része kivetkőzött emberi mivoltából, és a társait a biztos halálba küldte, ha ennek fejében néhány hónappal meghosszabbíthatta az életét.
Ugyanez zajlott az Arbeitslager szörnyű viszonyai között is, ahol a „munkával való megsemmisítés” folyt. A rabok szörnyű körülmények közé kerültek, alacsony kalóriaértékű táplálékot kaptak, ami a megerőltető fizikai munka mellett néhány hónap leforgása alatt teljes kimerültséghez és halálhoz vezetett. Mikor már teljesen legyengültek és megbetegedtek, kiszelektálták, helyben vagy a haláltáborban kivégezték őket. Az, aki nem akart erre a sorsra jutni, és hajlandó volt a rendszerrel való együttműködésre, kivételezett ellátásban részesülhetett, de ennek fejében terrorizálni kellett a fogolytársait, pusztulásba kellett hajszolni őket.
Mindaz, ami a különféle típusú náci táborokban, de különösen Auschwitzban történt a foglyokkal, fájdalmas, kínos és zavarba ejtő tapasztalat, a művészi ábrázolás eszközeivel többé-kevésbé feldolgozhatatlan az emberiség számára. A tábor gondosan megtervezett, és magas technikai színvonalon előállított körülményei mind a hierarchia csúcsán található SS-őrökből, mind a többséghez tartozó, s táboron belül viszonylag kedvező helyzetben lévő lengyel, ukrán és más nemzetiségű nem-zsidó foglyokból, mind pedig magukból a különböző részekre szakadt, a túlélésért küzdő zsidó csoportokból és egyénekből a lehető legrosszabb jellemvonásokat hozták felszínre. A nácik, akik pontosan tisztában voltak a zsidóság gyöngeségével és megosztottságával, azzal, hogy tagjai csak szimbolikus közösséget alkotnak, állítólagos belső összetartásuk és szolidaritásuk csak legenda, pokoli „tömegkísérletet” végeztek velük. A sorsukra vonatkozó minden információ tudatos visszatartásával és adagolásával kihasználták áldozataik jóhiszeműségét, elérték, hogy a túlélés reményében hagyják magukat kirabolni és önként végigjárják a jogfosztás különböző fokozatait, mely végül a táborokba vezette őket. A „munkával való megsemmisítés” során a mindvégig manipulált zsidó tömeget atomokra bontották, elpusztításuk előtt elvették utolsó illúzióit és ráébresztették esendőségére.
Sokakban sikerült bűntudatot ébreszteni a saját és családja pusztulása miatt, és perverz bosszúvágy alakult ki bennük naiv, újonnan érkezett sorstársaik iránt. Elérték, hogy a halál küszöbén a foglyok többsége kivetkőzzön emberi érzéseiből, ellenségévé váljon a többieknek, majd a lelki erejét vesztve önként, ellenállás nélkül adja meg magát a sorsának. Ezzel a tragikus folyamattal harcolt a pszichiáter Viktor Frankl a koncentrációs táborokban, erről számolt be túlélőként. A halálra szánt zsidóság tudatosan, bestiális módszerekkel előidézett regressziója, önkéntes menetelése a pusztulásba, nehezen volt összeegyeztethető a „zsidó testvériség” lelkesítő eszméjével, melyre 1945 után a cionista mozgalomnak szüksége volt Izrael megalapításához. A magyar túlélők, önképük megőrzése érdekében nem beszéltek szívesen a később „Stokholm-szindrómának” nevezett jelenségről, arról, hogy a rabok egy része átvette az SS-őrök és a kápók mentalitását.
A Sonderkommando tagjai ilyen, a borzalmaktól elfásult, sok tekintetben az őreikkel és a népirtás gépezetével azonosuló szerencsétlenek voltak. A Szilágyi B. András és Szerencsés Márton Dániel szerzőpáros joggal hívja fel a figyelmet a Mandiner című internetes oldalon 2015 máj 27-én megjelent „Műfaj lett a holokauszt – kényelmetlen gondolatok a Saul fiáról” című írásában, hogy a Nemes András filmjében szereplő Saul Auslander, „az ’érző lelkű sonderkommandós’ meséje majdhogynem Disney-kategória”.
Vagyis akármilyen kiváló film is a Saul fia, nem igazán alkalmas arra, hogy történelmi hitelességű képet nyújtson Auschwitzról. Művészi alkotás, mely Kertész Imre Nobel-díjas regényéhez hasonlóan a szerző nézőpontját tükrözi, ami természetesen különbözik az objektivitás igényével fellépő visszaemlékezésektől. Utóbbiak közül nagyon kevés forrásként használható jelent meg eddig magyarul. Ezek egyike a Debrecenből deportált Róth Miklós Tizenhat évesen Auschwitzban című, magyarul most megjelent memoárja. Ahhoz, hogy érzékeljük a művészi ábrázolás és a szociográfikus látásmód közötti különbséget, érdemes összevetni azt, ahogy Kertész Imre, majd Róth Miklós bemutatja ugyanazt a szörnyű auschwitzi jelenetet.
„Kijelenthetem, még nem szállt le az első nap estéje, mire nagyjából-egészéből már körülbelül mindennel tisztába jöttem. Igaz, időközben az illemhely barakkját is megjártuk – egy helyiségét, amely egész hosszában három dobogóféle emelvényből és mindegyiken két, azaz összesen hat sor lyukból állt: ezekre kellett rátelepedni, vagy beléjük találni, kinek-kinek, ahogy az alkalom kívánta. Sok idő mindenesetre nem jutott, minthogy hamarosan egy mérges rab jelent meg, ezúttal fekete karszalaggal, kezében nehéznek látszó fütykössel, s ki ahogy volt, távoznia kellett. Pár más, régi, de egyszerűbb rab is őgyelgett még ott: ezek már szelídebbnek, s néhány felvilágosító szóra is kedvesebbnek mutatkoztak.”
„Széles folyosón voltunk. Néhány lépést tettem előre, bal oldalamon nyitott ajtót láttam. Azon túl sorban meztelen férfiak, akik jellemző testtartásban ültek. Rájöttem, hogy ez nem lehet más, csak a WC. Közelebb mentem. Már negyvennyolc órája ugyanúgy gyötört a vágy, hogy ürítsek, mint az, hogy igyak. Odaérve türelmetlenül vártam, hogy kielégítsem természetes szükségleteimet. Talán ez magyarázza vakságomat és értetlenségemet ebben a helyzetben. Valószínűleg a többiek ugyanígy éreztek.
Az ülő két rétbe görnyedt férfiak előtt egy csíkos ruhába öltözött férfi járkált föl-alá és üvöltött. Vissza akartam húzódni, de a vágy, hogy mégis bemenjek, erősebb volt. Egy pillanat alatt nem találtam szabad helyet. Ekkor a többiek előtt ordító ember észrevett engem. A bottal, amelyet a kezében tartott, intett. Helyet mutatott a háttérben, az utolsó lyukat a fal mellett, amit nem láthattam. Siettem elfoglalni.
A férfi, akinek az elnevezése, mint később megtudtam, ’szarmester’ vagy ’klotyómester’ (’Scheissmeister’) volt, tovább ordított: ’Schnell, schnell, tempo, Bewegung!’ (’Gyorsan, gyorsan, rajta, mozgás!’), miközben a botjával kopogott a padlón vagy a mögötte lévő falon. Rögtön ezután újra ordítani kezdett egy olyan nyelven, melyet nem ismertem. ’Brensi wiborgyq, stavacs’, mondta. Szavai jelentését később tudtam csak meg. Hirtelen a botjával rámutatott egy ülő emberre. ’Du!’. A férfi láthatóan túllépte az eltűrt időt, és el kellett kotródnia.
Elég gyorsan végeztem – természetesen papírról, bármilyen legyen is, szó sem volt -, majd cipőmmel és övemmel a kezemben kimentem erről a helyről. Megkönnyebbültem, és kissé felfogtam, persze anélkül, hogy pontosan felmértem volna a tábori viszonyokat, hogy különböző szintű foglyok, Häfltlingek vannak. Bár csak homályosan, de megértettem, hogy milyen körülmények közé kerültem, olyan világba, melyet nem sejtettem, nem is gyanítottam a létezését.”
Auschwitzról a magyar társadalom 1945 óta túlságosan sokat hallott és hall ma is, anélkül, hogy ténylegesen el tudná képzelni. Úgy gondolom, hogy ha a magyar oktatási rendszerben végre helyet kap a holokauszt oktatása – nemcsak az egyetemisták, de a középiskolások számára is – , azt mind az irodalomból, mind pedig a történelemből egy-egy alapszövegre, illetve filmre kell építeni. Azt egyelőre nem tudom eldönteni, alkalmas-e erre a célra a Saul fia, Nemes László díjnyertes filmje, de irodalomból, ehhez kétség sem fér, Kertész Imre Sorstalanság című regényét kell elemezni. Történelemből viszont egy volt deportált visszaemlékezése keltheti fel a fiatalok érdeklődését. Utóbbi „műfajban”, ehhez kétség sem fér, a magyar vonatkozásúak közül Róth Miklós könyve messze a legjobb és a legfontosabb. Mélyen be van ágyazva a hazai közegbe, első fejezetei a magyar kultúra és história számára kiemelten fontos városban, Debrecenben játszódnak. Ugyanakkor az Auschwitz belső viszonyaival, egész szervezetével foglalkozó leírásai érthetővé teszi azt a valóságos borzalmat, amiből a tragikus eseményekre műalkotások formájában is rátelepedő, önmaga megértését is gátló politikai legenda kisarjadt.
Pelle János
A Vélemény rovatban megjelenő cikkek nem feltétlenül egyeznek meg a szerkesztőség álláspontjával.