Mind a lélek, mely jött Jákobbal Egyiptomba az ágyékából származók, Jákob feleségein kívül, minden lélekszáma: hatvanhat. József fiai pedig, akik születtek neki Egyiptomban, két lélek; minden lélekszáma Jákob házának, mely lejött Egyiptomba: hetven. Júdát pedig maga elé küldte Józsefhez, hogy mutasson előtte utat Gósenbe; és elérkeztek Gósen földjére. (1Mózes 45:26-28)
A Vájigás szakaszban József felfedi kilétét testvérei előtt, és Egyiptomba viteti családját. Gósen földjén telepíti le őket, messze a fővárostól, ahol ő maga él. A magyarázók szerint részint azért, mert a jó családi kapcsolat alapja a kellő távolság, részint pedig azért, hogy távol legyenek az egyiptomi bálványimádástól, és meg tudják őrizni hitüket az egyetlen Örökkévaló Istenben.
Ez utóbbi magyarázatot egészíti ki a fenti idézet utolsó mondata, miszerint Jáákov ősapa elküldte a fiát, Jehudát, hogy „mutasson előtte utat”. Az eredeti szövegben a „lehorot” szó szerepel, melynek jelentése: tanítani, megmutatni. A midrás azzal egészíti ki a tórai szöveget, hogy Jehuda feladata az volt, hogy tanházat alapítson, ahol Tórát lehet tanulni. De miért kellett az éppen csak Egyiptomba érkezett Jehudának bét midrást alapítania? Joszef addigra már 22 éve Egyiptomban élt, minden lehetősége és ereje megvolt arra, hogy ezt a feladatot teljesítse. Jáákov a midrás szerint azt is tudta, hogy fia az Egyiptomban töltött évek alatt sem tért le az Örökkévaló útjáról, így hát nyugodtan megbízhatta volna őt e feladattal.
Jáákov gyermekei két csoportra oszlanak: az egyikbe a Jehuda vezette tíz fiú, a másikba pedig Joszef tartozik. A két csoport közti feszültségek nem csupán a kedvenc fiúnak ajándékozott csíkos köntösről szóltak. Sokkal inkább két világlátás ütközött bennük, az, hogy hogyan kezeli egy zsidó a nem-zsidó, bálványimádó világot, és hogyan viszonyul hozzá. A három ősapa, Ávráhám, Jicchák és Jáákov pásztorok voltak, és ugyanezt a mesterséget űzte a tíz fiú is. Ezt a feladatot választották többek között azért, mert a pásztorok elkülönült, természetközeli és a társadalom zajától és bonyodalmaitól elzárt élete felelt meg legjobban spirituális céljaiknak. Miközben ellátták az állataikat, nem kellett foglalkozniuk a világ dolgaival, az emberek földhözragadt konfliktusaival. Ehelyett Isten közelében lehettek, felé irányíthatták a gondolataikat és elmélkedhettek a teremtés csodáin. Tiszta és könnyű szívvel szolgálhatták a Teremtőt.
József kivétel volt. Jó érzéke volt az üzlethez és a politikához, tudta, hogyan szólaljon meg és miként viselkedjen magas társadalmi körökben. Rabszolgának adták el, mégis hamarosan a legmagasabb pozícióban volt Potifár udvarában, börtönbe vetették, de alkirállyá emelkedett a világ egyik leghatalmasabb uralkodójának udvarában. Mindezek azonban nem érintették a belső lényegét, akár szolga volt, akár élet-halál ura, mindig ugyanaz a Joszef maradt, akit Joszef hácádikként, vagyis a jámbor Joszefként ismer a hagyomány. Spirituális és erkölcsi nagyságát nem érintették a külső körülmények, minden helyzetben szilárdan hitt az Örökkévalóban és csakis őt szolgálta.
József és testvéreinek konfliktusa a spirituális hagyományt önmagában megélő és a modern világhoz alkalmazkodó, ám mindvégig a Tórához és az Istenhez hű zsidó konfliktusa. A pásztorok és az újítók konfliktusa. A testvérek képtelenek voltak arra, hogy elfogadják és megértsék, hogy úgy is élhet az ember a modern világban, hogy közben nem veszíti el évezreded értékeit. Hogy a Tóra örök érvényű szavai akkor is velünk vannak, ha olyan környezetben élünk és dolgozunk, mely nem a tóra törvényei szerint működik.
Ebből a konfliktusból Józsefnek kellett győztesen kikerülnie. A spirituális elzárkózás, mely a zsidó történelem első három nemzedékét, a három ősapát jellemezte, véget ért. Jáákov és fiai Egyiptomba költöztek, és nem volt tovább fenntarthat a világtól való teljes elzárkózás. Ahogyan József előre látta az álmaiban, apja és testvérei is meghajoltak előtte. Jáákov előre tudta ezt, a testvéreknek azonban nagyon nehéz volt elfogadniuk, hogy új korszak köszöntött be, és a spirituális elzárkózás helyett a világba való kilépés és a Tórához való hűség ideje következett el. 22 évbe tellett, mire elhitték, hogy nem lehet másként előre haladni, és el kell fogadni, hogy a materiális, a világi, a földi környezetben kell spirituális életet élniük.
Mégis Jehuda, és nem Joszef volt az, akit apja előreküldött, hogy tanházat alapítson Gósenben, ahol a zsidók akkor is tanulhattak, ha Egyiptom bálványimádó földjén kellett élniük. Ne gondoljuk azonban, hogy az első három nemzedék, a spirituális elzárkózás korszaka rossz kiindulópont volt, amit most korrigálni kellett. Ezek az évek jelentették ugyanis a későbbi korszakok alapját. Erre az alapra épített József is, aki gyerekként szívta magába ezt a világlátást, majd lépett tovább a lehetőségeit és körülményeit felhasználva egy következő periódusba. Vagyis, az ősapák nemzedékei jelentették az egész zsidó történelem és spiritualitás alapját. Jáákov Jehudát küldte előre, hogy ő alapítsa meg a tanházat, ő, aki még nem lépett ki a világba, hanem csak saját spiritualitásában élt. A zsidók materiális világban élnek, de gyökereik ott vannak az ősapák és a tíz testvér materializmus és világi dolgok által nem érintett spiritualizmusában, abban a tanházban, melyet Jehuda, a tíz testvér vezetője alapított. Az embernek hétköznapi életében olyannak kell lennie, mint József, de az oktatást Jehudának kell biztosítania hozzá. Jehudának, aki nevében is a zsidó nép egészét képviseli, hiszen a zsidókat héberül úgy nevezik: jehudi.
zsido.com
Forrás: chabad.org
A Vájigás hetiszakaszról szóló film megtekintéséhez kattintson ide.