Összefoglaló cikkünkben az Egyenlőség című zsidó hetilapból szemlézzük az 1921. júniusában megjelent fontosabb írásokat, érdekesebb történeteket.
Andrássy a kéretlen „fajvédő”
Az első júniusi szám címlapját sajnos, mint ekkoriban oly sokszor, most is a főszerkesztő, Szabolcsi Lajos (1889–1943) egy védekező s egyben szemrehányó cikke foglalta el, melyben ifj. Andrássy Gyula (1860–1929) megnyilvánulására reagált, aki a nemzetgyűlés egyik zsidó képviselőjének, Sándor Pál (szül.: Schesinger, 1860–1936) beszédén háborodott fel… Történt ugyanis, hogy Sándor elmondta, valójában miért nem a zsidók okozták az első világháború elvesztését, és igazából miért nem a zsidók robbantották ki a forradalmat. Sándor meglehetősen higgadt „védőbeszéde” ráadásul a tényeken kívül még merészelt keresztényszocialista néppárti nyilatkozatokat is idézni. Erre pedig Andrássy úgy reagált, hogy ezzel Sándor Pál nemcsak, hogy nem használt, de még ártott is a zsidó fajnak (sic!).
Andrássy teljesen meghökkentő (utólag már talán kicsit nevetségesnek is ható) kijelentésére Szabolcsi az alábbiakban válaszolt: „Mindezek után Őnagyméltósága, fajunk miskolci tagjainak e képviselője [ugyanis 1920-ban az ifjabbik Andrássyt, mint független képviselőt Miskolc I-es számú körzetéből választották be képviselőnek, a választók között számos zsidó is – Cs. V.], újból körvonalazta zsidópolitikáját. »Ezt a fajt, ennek a fajnak térfoglalását – szólt a zsidóságról Andrássy Gyula gróf – korlátozni kelle és visszaszorítani.« És hozzátette, hogy milyen nehéz feladat az övé hogy neki a fajunk elleni akciókat a mérséklet útján kell megtartania. És ebben a nehéz feladatban zavarta őt meg Sándor Pál.
Így szólt Őnagyméltósága és talán nem veszi rossz néven, ha mi is fajunk érdekében, foglalkozunk az ő »jóakaratú« szavaival. Andrássy Gyula gróf azt érezteti, hogy mi zsidók tulajdonképpen nagy, mély hálával tartozunk neki. Ő az, aki az erőszakosságoktól visszatartja pártját. Ő az, aki nem enged pogromokat rendezni. Ő az, aki mérsékel. Zsidóverésből lemérsékeli pártját és a hivatalos szerveket a … zsidó-visszaszorításig. A zsidókorlátozásig. El kell itt érzékenyülnünk. Ha Őnagyméltósága nem lépne közbe, bizony mindannyian elpusztultunk volna. Mert hiszen, természetesen, ez volna a világ sorja, ez volt a rendes elbánás: a teljes kiirtásunk. […]
Hát nem, gróf úr. Ezért nem vagyunk hálásak. Itt egyszer, férfias nyíltsággal meg szeretnénk Önnek mondani: mi nem tartozunk Önnek köszönettel »mérsékletéért«, atyai gondosságáért. Az, hogy élünk: nem kitüntetés. Ahhoz jogunk van. Az, hogy megkeressük kenyerünket: nem külön kegy. Az, hogy nem ölnek meg bennünket: nem kitüntetés, az állam kötelessége. Mert ez a föld nekünk épp úgy hazánk, mint Önnek, ha nem is vagyunk grófok.”
A makói polgármester szerint a zsidók igazi hazafik
Öröm az ürömben, hogy nem mindenki gondolkozott úgy a zsidókról, mint a fentebb idézett országos politikában. Például dr. Petrivics György (1878–1950) makói polgármester a következőképpen vélekedett a zsidókról Az októberi forradalom és az idegen megszállás Makón című cikksorozatában, mely a Makói Ujságban jelent meg:
„A makói zsidóságnak a viselkedése és magatartása a háború ideje alatt nem eshetett Makó elítélése alá. Kifogástalan hazafiságot tanúsítottak és érzésben egybeforrva a magyarsággal, szenvedték át a nehéz idők gyötrelmeit és velünk örültek, amikor győzelmi hírek hallatára felujjongott a lelkünk és reméltük a borzalmas háború szerencsés és diadalmas befejeződését. Az anyagi áldozatkészségben, amely Makón az egész lakosság körében olyan impozáns méretű volt az egész háború alatt, a zsidóság hátra nem maradt. Soraikból személyes ismerőseim közül is többen haltak hősi halált a hazáért […]
A kommunista forradalom sem ragadta őket magával; a makói zsidóság nem volt destruktív elem és nem is lehetett itt akkor ebben a tekintetben az emberek között vallási szempontból különbséget tenni. És végül a román megszállás alatt a zsidó templomban gyakran jajdult fel az egybegyűltek szívéből a megalázott és meggyalázott magyar nemzet fájdalma és szállt fel az ima, a minden vallású emberek közös egy Istenéhez a magyar hazáért.”
A zsidó gimnázium ügyei
Köztudomású volt, hogy ha nem is olyan arányban, mint az egyetemek esetében, de a numerus clausus a középiskolákból is kiszorította a zsidó diákokat. Ráadásul míg a tehetősebb családból valók, vagy ösztöndíjasok kijuthattak külföldi egyetemre, addig a külföldi középiskolába szinte lehetetlenség lett volna kijuttatni a 9–10 éves gyermekeknek. Többek között tehát az antiszemitizmus erősödése miatt hívták életre a pesti zsidó gimnáziumot 1919 őszén, melynek terve ugyan már a 19. század végétől folyamatosan terítéken volt, azonban azt akkoriban rendre elvetették, mondván, az ellentétben áll az asszimilációs törekvéseikkel, ahogy Mezei Mór (1835–1925) Lipótváros országgyűlési képviselője, később az Izraeliták Országos Irodájának elnöke, 1898-ban nyilatkozott:
„[…] nem látnánk előnyt abban, hogy azon felekezeti iskolából, oly iskolai padokból kerüljenek az egyetemre ifjaink, ahol más felekezetei ifjakkal nem érintkeztek, ahol a magyar nemzet közös szelleme közvetlen érintkezésnek behatása alatt nem állhattak.”
A pesti neológ hitközség grandiózus középiskolai komplexuma, melyet eredetileg Lajta Béla (1873–1920) tervezett az Abonyi utcában, 1913 óta vajúdott, a falai tető nélkül meredeztek az égnek. Átmeneti megoldásképpen a leánygimnáziumot az Andrássy út sarkán álló (Munkácsy Mihály utca 5–7.) zsidó árvaház első emeletén, a fiúgimnáziumot pedig a Wesselényi utca 44-ben álló zsidó polgári iskolában szállásolták el – utóbbinál a helyszűke miatt 1922-ben már váltakozó módszerrel, azaz délelőtti és délutáni váltásban voltak kénytelenek tanítani a két iskolai szinten.
A Lajta-féle – még mindig félkész – épületbe csak 1923 őszétől kezdtek beköltözni, és ekkortól működött a benne kialakított zsinagóga is. A teljes befejezés és ünnepélyes átadás pedig 1932 nyarán történt meg.
A megnyitás után a zsidó gimnázium tanári karának további problémákat okozott, hogy a diákok nagyon különböző háttérrel rendelkeztek, s ezért többen érdemesnek tartották volna a differenciált oktatás bevezetését. Így ekkoriban az oktatás milyenségéről is közösen gondolkoztak a hitközség oktatási osztályán, ahol többek között javasolták egy nyári tanfolyam elindítását, ahol a jelentkezőket felkészítik a sikeres felvételire, utána pedig pártolták, hogy külön osztályt indítsanak a zsidó iskolából jövőknek, ahol jellemzően magasabb vallási és világi ismereteket szereztek, mint az állami vagy községi iskolákba járók. Az „elválasztástól” azt is remélték, hogy a gyengébb ismeretekkel rendelkezőket hamarabb fel tudják majd zárkóztatni.
Tehát számos probléma adódott a felekezeti középiskolai oktatással az ország legnagyobb hitközségégében, de legalább Pesten volt zsidó gimnázium! A trianoni Magyarországon Budapest mellett egyedül Debrecenben állítottak fel zsidó gimnáziumot, amelynek első évfolyama 1921 szeptemberében indult el. A cívisvároson kívül vidéken még Miskolcon merült fel újabb izraelita líceum gondolata, ám ez csak terv maradt. A nagy-magyarországi zsidó gimnáziumok szintén a környéken, az ország keleti, északkeleti részében voltak, időrendi sorrendben a következő városokban: Temesváron (Timișoara, Románia) 1919-ben, Nagyváradon (Oradea, Románia) és Kolozsváron (Cluj-Napoca, Románia) 1920-ban, Munkácson (Mukacsevo, Ukrajna) 1923-ban, de hivatalosan elismerve csak 1925-ben (ez annyiban különbözött a többitől, hogy itt a diákságot héberül oktatták, erősebb cionista szellemben), Ungváron (Uzshorod, Ukrajna) pedig 1934-ben.
Tudathasadás: filoszemitából antiszemita?
Az már 1921-ben sem lett volna hírértékű, hogy egy iskolaigazgató azt követeli, hogy a fővárosi iskolákból távolítsák el a megbízhatatlan (értsd: zsidó) tanerőket. Sokkal érdekesebb viszont, hogy ezek sorát gyarapította Száva János lipótvárosi iskolaigazgató is, a szigorúan antiszemita alapokon álló Magyar Tanárok és Tanítók Nemzeti Szövetségének elnöke is. Száva korábban elnöke volt az óbudai demokraták körének, minek számos „megbízhatatlan” (értsd újból: zsidó) tagja volt, de lehetséges, hogy éppen miattuk hagyta ott a kört. Na de mégsem egészen, mert Vázsonyi Vilmos helyzete át a sokkal előkelőbb Lipótvárosba, miért hálából verset írt hozzá, ahol Vázsonyit egyenesen Rákóczihoz hasonlította. Hát igen, ez a hasonlat utólag már kellemetlenebb lehetett neki, de végül is kimagyarázható gesztus volt egy régi jótevőnek. Ami viszont már egyenesen kimagyarázhatatlan, hogy miért írt Száva 1913-ban egy ódát a magyar zsidósághoz a jászladányi zsinagóga felavatására? De az Egyenlőség nem is nagyon firtatta a kérdésekre a válaszokat, hanem inkább reményét fejezte ki, hogy ha eszébe juttatják az alig tíz éve írt versét, akkor talán jobb belátásra téríthetik. Apropó, a vers:
„A magyar zsidó mind igaz testvér velünk;
Egy Istent imádunk, egy házat szeretünk;
A magyar trikolórt tűzi templomára,
Áldást kér Istentől magyarok honára.
A jó magyar zsidót becsüld meg és szeresd,
Mi benne jó, mindazt magadban is keresd.
Edzék évezredek, ne hánytorgasd e fajt,
Melynek közöttünk sok hatalmas ága hajt,
S hozzák a munkának áldását fajunkra,
Melyet mi nem tudtunk elérni magunkba,
Mert a mi erőnkből minden másra tellett,
Csak a munkára nem, – mennyi arra kellett.
A könyvek-könyvét a zsidó szellem adta,
Minden bölcsességnek megvan ott a magva:
Abból táplálkozik a jó zsidó lélek, –
Fajmagyarok róla példát vehetnétek.”
Löw rabbi visszatér a közösségébe
Legutóbbi „100 évvel ezelőtt” írásunkban szóltunk arról, hogy az egy éves igazságtalan bebörtönzés, házi őrizet és meghurcoltatás után Löw Immánuel (1854–1944) szegedi főrabbi háza elől végre elment a kirendelt őr, s ezzel Löw rabbi végre elhagyhatta börtönné vált otthonát. A szegedi hitközség alig várta, hogy újból láthassa, de főleg hallhassa szeretett lelkipásztorát, ám erre, a szabaduláshoz képest még néhány napot kellett várni. Löw rabbi a zsinagóga udvarán tartott Lág báomeri eseményen váratlanul jelent meg, így hát a szegedi zsidóknak még egy történéssel több okuk volt az ünneplésre. Első nyilvános megjelenését szűnni nem akaró éljenzés és meghatódottságtól könnyes szemek övezték. A gyerekek egyenként csókoltak kezet az ősz tanítónak, a felnőttek meg igyekeztek legalább egy-egy szót váltani vele.
„Pénzt vagy életet!”
Ösztreicher Miklós gyöngyösi nagybirtokos néhány napra utazott Tiszaszőlősre, hogy megnézze fivére birtokát. Május 20-án este 10 órakor a díszkertben sétált testvérével, amikor két álarcos fegyveres kiáltott rájuk: „Pénzt vagy életet!”, erre át is nyújtották tárcájukat, azonban Ösztreicher browningot rántott, mire az egyik bandita lelőtte őt… A becsület- és vagyonvédelem lett a veszte a gyöngyösi zsidónak, ezért sült el a két ismert zsebtolvaj, Pintér Jenő géplakatos és Kerekes József borbélysegéd pisztolya. Először a lakatost fogták el, aki bár először tagadott, aztán részletes vallomást tett, s azt állította, hogy a szökésben lévő Kerekes lőtt, akiről pontos személyleírást adott, s így végül június végén őt is el tudták fogni.
Ösztreicher temetése két nappal a gyilkosság után, a gyöngyösi társadalom széleskörű részvéte mellett zajlott, ahol dr. Feigl Lajos Hermann (1872–1944) ottani status quo főrabbi vigasztalta a fiatal özvegyet és annak két csöpp gyermekét. – Szomorú adalék, de Jad Vasem adatbázisa szerint Ösztreicher özvegye, született Székely Gyöngyike (1897–1944), illetve 1919-ben született Elemér fia is a deportálásokban vesztették életüket.
A budai hitközség emblematikus elnöke
Száz évvel ezelőtt választották meg a budai hitközség élére dr. Baracs Károly (1868–1929) udvari tanácsost, vasútigazgatót. Baracs régi magyar zsidó család sarja, Löw Lipót (1811–1875) szegedi főrabbi és Barach Júda Léb (Lipót, ?–1873) bácstopolyai (Bačka Topola, Szerbia) rabbi unokája volt. Rövid elnöksége alatt a hitközség sokat fejlődött, 1928-ban újból elindult az izraelita iskola, amely halála után tiszteletből felvette az ő nevét is. Ő volt a Pro Palesztina Szövetség egyik alapítója és elnöke is.
Fél éves a zsidó művészek iskolája
A numerus clausus miatt még 1921 januárjában indult a Képzőművészeti Főiskolára fel nem vett diákok iskolája az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület (OMIKE) égiszén belül Magyar-Mannheimer Gusztáv (1859–1937), Fényes Adolf (szül.: Flschmann, 1867–1945), Zádor István (szül.: Weisz, 1882–1963), Barta Ernő (szül.: Braun, 1878–1956) és Herman Lipót (1884–1972) ismert festők-grafikusok kezdeményezésére, akik aztán a diákokat is tanították. Az oktatói gárdában volt több rabbi is, például dr. Weisz Miksa (1872–1931) zsidó művészettörténetet tanított. A jelentés szerint a Mexikói út 60. szám alatti Wechselmann-féle vakok intézetében berendezett szabadiskolának a 56 növendéke közül 23 nő volt.
Miskolci tanítóból amerikai rabbi
Száz éve júniusában kelt útra egy miskolci zsidó tanító, Fischer Gyula („Moshe Yehuda Fischer”, 1879–1957/5717. ijár 18.), hogy elfoglalja a neki felajánlott rabbiállást Chicagóban. Az ismert gyönki rabbi, Ráv Ámrám fia volt, aki először apja mellett, majd a váci, pápai és pozsonyi jesivákban élesítette tudását. Fischer rabbi szervezte meg a Chicago-i Yeshiva Beth Midrash Torah-t, majd nem sokkal később elfogadta a detroiti B’nei Moshe közösség (1911-ben kilenc magyar család alapította) meghívását, ahol 35 éven keresztül működött.
Katholikus főpapság az antiszemitizmus ellen
A sok megpróbáltatás között gyógyírként hatott a felebaráti szeretet időnkénti megnyilvánulása, melyet száz éve ezidőtájt több magas rangú katolikus pap is igyekezett előmozdítani egy-egy vidéki városban, ahová bérmálási ünnepségekre utaztak, és látogatásuk keretében fogadták a más felekezetek küldöttségeit is. Csernoch János (1852–1927) hercegprímás például Szentendrére utazott, ahol dr. Weisz Ármin (1862–1927) Pest vármegye tiszteletbeli főorvosa, városi orvos, a hitközség elnöke tolmácsolta az ottani zsidók üdvözletét, mire a hercegprímás a válaszában kiemelte, hogy ő „szívből elítéli a zsidógyűlöletet”.
Gróf zabolai Mikes János (1876–1945) szombathelyi püspök június 8-án Zalalövőn járt, ahol Bender Adolf (1876–1944) rabbi üdvözölte, mire a püspök többek között a következőket mondta: „[…] nem panaszkodni jöttek, pedig volna oka a zsidóságnak a panaszra, mert sokat kellett szenvednie az antiszemitizmus miatt […]”, melyet ő mindig elítélt, mert az szerinte árt a nemzetnek és az egyháznak is, hiszen „az antiszemitizmus se nem keresztény, se nem nemzeti.”
Rott Nándor (1869–1939) veszprémi püspök Devecseren időzött két napot, ahol az ottani hitközség egész elöljárósága tisztelgett előtte, élükön dr. Linksz Izsák (1869–1945) rabbival, aki a következőket mondta: „Méltóságos Püspök úr! A devecseri izr. hitközség nevében köszöntöm Méltóságodat alázattal és háladatos szívvel, mint az emberszeretet fennkölt apostolát. Mi ugyanis Ábrahám, Izsák és Jákob utódai vagyunk. Őseink már az ókor sötétségében oltárokat építettek és hirdették szóval és tettel kortársaiknak, hogy mindnyájan az egyetlenegy Isten gyermekei vagyunk. […] Mi, utódaik sem feledkeztünk meg kötelességünkről, mi is hasznos működésünkkel áldást terjesztettünk és akarunk terjeszteni azon drága hazánkban, mely minket emancipált. Azért alázattal kérjük Méltóságodat, hirdesse szintén az emberiségnek, mint azt eddig is tette: Minden embert szeretni kell!” Az őszinte beszédre Rott püspök hosszasan válaszolt, melyben leszögezte, hogy a keresztény vallás a zsidóságon alapul, s ezért ő tiszteli a zsidóságot, s mindig erre kéri a papságot is, hogy híveiket a felekezetek közötti szeretetre buzdítsák.
Amikor Hanauer Árpád István (1869–1942) váci püspök Ócsán járt, akkor dr. Büchler Simon ügyvéd az utolsóként üdvözölhette őt, és beszédében kifejezte abbéli reményét, hogy rövid ott tartózkodásának hosszú távú pozitív hozadéka lesz, mire Hanauer úgy felelt, hogy igyekezni fog, mert szerinte csupán a szeretet alkot, a gyűlölet pedig mindig rombol. Arról nincsenek információink, hogy hogyan változott, vagy milyen volt ezentúl Ócsán a hangulat, annyit mindenesetre tudunk, hogy a püspök távozása után a helyi pap a pünkösdi beszédében a kölcsönös szeretetre buzdította a nyáját.
Az elhunyt bonyhádi rabbi
Június 2-án, vagyis ijár 25-én adta vissza lelkét az Örökkévalónak dr. Rosenthal Tóbiás (Tuvja, 1849–1921), a bonyhádi neológ hitközség főrabbija. A jámbor Tóra-tudós három évtizedig szolgálta a hitközségét. Gyermekkorában már korán árvaságra jutott, de úgy látszik a fájdalom megerősítette, mert azt beszélik, hogy már nyolc éves korában kívülről tudta Mózesnek mind az öt könyvét. Hogy betevő falatját megkeresse, Ungváron (Uzshorod, Ukrajna), az ottani jesivában a nála idősebb (!) bóchereket tanította, – ott figyelt fel rá a híres nagykárolyi (Carei, Románia) rabbi, Perls Májer (1807–1893), aki magával vitte a károlyi jesivába. Ráv Perls annyira megkedvelte Reb Tuvjét, hogy approbálta annak Susán Emek (Bonyhád, 1896) című könyvét, annak ellenére, hogy akkor már neológ hitközségben szolgált (itt azért hozzá lehet tenni, hogy a bonyhádi neológia merőben eltért a nagyvárosi neológia irányvonalától, példának okáért fennállása alatt mindvégig az 1798-ban épült régi zsinagógában imádkoztak), sőt, a pesti egyetemen még doktorátust is szerzett. Először a losonci hitközségben rabbiskodott, 1891-ben onnan sikerült megnyerniük a bonyhádiaknak. Említésre méltó még, hogy Rosenthal főrabbi harminc éves működése alatt végig jó viszonyt ápolt a helyi orthodoxiával is.
Miért nincs Heltai Ferenc utcánk?
Heltai Ferencet ne tévesszük össze Heltai Jenő (1871–1957) íróval, mert ő egy másik Heltai családból jött, akiket még régebben Herzlnek ismerhettek. A budapesti térképekről Heltai Ferenc (szül.: Hoffer, 1861–1913) neve hiányzik. 1913-ban hirtelen halála miatt csak röviden, de Budapest főpolgármestere volt, tehát elképzelhető, hogy a fél éves főpolgármesterség nem lett volna elegendő egy utcanévre, de ha ez így lenne, akkor is elégnek kellett volna lennie a közgazdaság-írói munkája, amit bő három évtizeden keresztül fejtett ki az Ellőr és Nemzet című lapokban, illetve a Magyar Tudományos Akadémia nemzetgazdasági bizottságában. Másfelől viszont elég volt a fél évnyi főpolgármesterség, mert halála után szinte rögtön utcát neveztek el róla a II. kerület országúti részén. A Közmunkák Tanácsa viszont a 1921. június 14-ei ülésén úgy döntött, hogy a Heltai Ferenc utcát megszünteti és azt átnevezi Keleti Károly utcára. Az Egyenlőség az átnevezést gunyorosan, de a szomorúságtól átitatottan az alábbiakban kommentálta:
„Keleti Károly, bár csak nagyon kevesen tudják róla, hogy: ki volt?, valóban érdemes tevékenységet fejtett ki a statisztikai irodalomban, megérdemli, hogy nevét utcajelző táblák is hirdessék és indokoltnak látszik az a szempont is, hogy a Statisztikai Hivatal környékén nevezzenek el róla teret vagy utcát. A Statisztikai Hivatal környékén sok olyan utca van, amelynek a nevét kegyeletsértés nélkül meg lehet változtatni. Ott van például a Bimbó utca, a Zárda utca [ma már: Rómer Flóris utca – Cs. V.] és maga a nagy, szép kedves statisztikai kert is, a Közmunkák Tanácsa azonban ezeket a megoldásokat, úgy látszik, nem találta megfelelőnek. Nem elégedett meg azzal, hogy megörökítse egy érdemes keresztény statikus nevét. A hasznosat összekötötte a kurzusilag célszerűvel és a budapesti utcák listájából kitörülte a zsidó főpolgármester utcáját. Mert Heltai Ferenc – ezzel kellett volna kezdenem – Budapest székesfőváros főpolgármestere zsidónak született, az is maradt és mint zsidó halt meg a Heltai Ferenc, akarom mondani a Keleti Károly utcában. És ez az oka annak, hogy Budapesten a Bimbónak is van utcája, de Heltai Ferencnek nincs.”
Cseh Viktor
Források:
Szabolcsi Lajos, „Andrássy Gyula, fajunk védője”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 22. szám, 1–2. old.
„A katholikus főpapság akciója az antiszemitizmus kurzus ellen”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 24. szám, 2. old.
„A makói polgármester a makói zsidókról”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 23. szám, 10–11. old.
„A tiszafüredi csendörség letartóztatta a gyöngyösi földbirtokos egyik gyilkosát”, Reggeli Hirlap, 1921. 30. évf. 142. szám, 3. old.
„A zsidók kiszorultak a középiskolából”, Egyenlőség, 1920. 39. évf. 36. szám, 1. old.
„Fölvilágositásul.”, Egyenlőség, 1898. 17. évf. 20. szám, 4–5. old.
„Fővárosi detektivek nyomozzák Miskolczon Ösztreicher gyilkosát – Mindkét gyilkos notórius betörő volt.”, Reggeli Hirlap, 1921. 30. évf. 144. szám, 5. old.
„Heltai Ferenc”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 25. szám, 8. old.
„Hirek – A zsidó gimnáziumból.”, Egyenlőség, 1920. 39. évf. 36. szám, 10. old.
„Hirek – Béke a budai zsidó hitközségben.”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 22. szám, 13. old.
„Hirek – Löw Immánuel ünneplése Szegeden.”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 22. szám, 11. old.
„Hirek – Miskolci hittanárból – chicagói rabbi.”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 23. szám, 12. old.
„Hirek – Ösztreicher Miklós temetése.”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 22. szám, 12. old.
„Mi lesz ősszel?”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 22. szám, 7. old.
„Moses Fischer, Rabbi Emeritus of Cong. Bnai Moshe, Dies at 78”, The Jewish News, 1957. vol. XXXI. no. 12. 38. old.
„Részletek Sándor Pál nagy beszédéből”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 22. szám, 2–4. old.
„Rosenthal Tóbiás”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 24. szám, 11. old.
„Száva ur, az antiszemita”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 25. szám, 4. old.
„Uj zsidó főgimnázium Debrecenben.”, Egyenlőség, 1920. 39. évf. 33. szám, 3. old.
„Zsidó festők iskolája”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 23. szám, 11. old.