Egyszer, amikor a rizsini rabbi Jiszráél az apti cádiknál volt vendégségben és sokáig készülődött a reggeli imádkozáshoz, akkor az „apti szent” megkérdezte, hogy mikor szeretne imádkozni? A rizsini rabbi erre azt felelte, hogy maga sem tudja, majd elmondott egy történetet:
„A királynak volt egy megállapított fogadóórája, amikor minden alattvalója elé járulhatott, ennek elmúltával viszont senkit sem bocsátottak elébe. Egyszer egy koldus akart a király előtt megjelenni, de az őrök nem engedték be és csúnyán lehordták, hogy nem tudja-e a törvényt, amit az egész országban kihirdettek, hogy a megállapított idő után senki sem mehet a király elé… Erre a koldus nem jött zavarba, közölte, hogy igenis tudja a törvényt, de ez azonban rá nem vonatkozik, mert ő nem saját személyes dolgáról akar beszélni az uralkodóval, hanem olyan dologról, ami az egész országot érinti. Ilyenek számára viszont a pillanat nincs kiszámítva, a királynak tehát őt minden időben fogadnia kell. S erre a koldus bebocsátást nyert.”
„Hát így van ez nálam is” – folytatta a rizsini rabbi – „mikor tudhatom hát, hogy mikor imádkozzam?” – Majd még egy másik történettel is megtoldotta dilemmáját:
„Mielőtt az emberiség bűnbe esett volna, nem volt megállapított idő az imádkozásra. A kígyó csábítása után viszont komor lett a levegő. Aztán jöttek az Ősatyák és mindegyik egy-egy órát tett alkalmassá az imára: Ávrahám a reggelt, Jicchák a délutánt, Jákov pedig az estét. Amikor Jiszráél népe a Szináj-hegy lábánál megkapta a Tórát, elmúlt a kígyó mérge és zsidó nép újra az idő fölött állt. Az aranyborjú vétke után viszont megint az idő hatalma alá kerültek. Később jöttek a nagy döntéshozó emberek és elosztották az időt és megállapították az ima idejét. A cádik lelke azonban, amelynek nem volt része a kígyó bűnében, sem az aranyborjú vétkében, nincs kötve az időhöz, vagyis ma is az idő fölött áll.”
Forrás:
„A chaszidusz világból – Az áhitat ideje”, Zsidó Ujság, 1927. 3. évf. 12. szám, 13. old. alapján.