Az erkölcs és a vallás kapcsolata a rendszerbe foglalt vallásos gondolkodás kezdetei óta foglalkoztatja a bölcselőket. A természetes vallás és az erkölcsi gondolkodás kapcsolatát általában az ókori görög filozófia sem vitatta, a kinyilatkoztatott, monoteista vallások bölcseleti iskoláit pedig a kezdetektől fogva áthatotta a két szempontrendszer azonos gyökerét illető meggyőződés. Az újkor hajnaláig kevesen feltételezték, hogy erkölcsi dilemmák egyáltalán megfogalmazhatók vallási koncepciók használata nélkül. Ez még akkor is így van, ha a középkori természetjog részletekbe menően kidolgozott egy olyan, észérvekkel igazolható normarendszert, amely sokak szerint képes a kinyilatkoztatástól függetlenül, örök, tehát változatlan elvek felmutatásával elvezetni az isteni igazságig.

A két terület távolodása egymástól mindenesetre feltartóztathatatlanul vezetett a francia forradalom felfordulásán át a teljesen független, „humanista” erkölcs megjelenéséig, a társadalmak világivá válásához vezető szellemi áramlatok járulékos következményeként. Ez a folyamat azonban csak tovább gyarapította az erkölcsös cselekvő előtt tornyosuló dilemmák sorát. Nem elég, hogy a mind nyitottabb társadalmakban jelentősen megnőtt az eldöntendő, erkölcsi természetű kérdések sora (klónozás, melegházasság stb.), de még a döntéseket korábban megalapozó, megfellebbezhetetlen tekintélyre, az Isteni Akaratra sem hivatkozhatunk többé.

De vajon honnan eredhetnek akkor a döntéseink? Ha nem fogadjuk el, hogy minden a puszta véletlen eredménye, akkor a bennünket körülvevő világ feltérképezése szükségképpen elvezet minden ősokának felismeréséig. Amikor tudatára ébredünk annak, hogy valamennyi általunk érzékelt dolognak, jelenségnek meghatározott oka van, azaz valami másból következik, egyéb tényezők függvénye, gondolatkísérletünk során bizonyosan eljutunk a jelenségek létezésének eredetéig, kezdőpontjáig. Annak a megragadásához azonban, hogy a világegyetem tágulásának kezdetét pontosan mi határozza meg és tette egyáltalán lehetővé, már nem elegendő a racionális ész fegyvertára. Miután a tér és az idő fogalmi kereteit megteremtő első ok a természeténél fogva kívül esik e kereteken, az általánosan érvényes alapfeltevéseink és az ezekből kiinduló definíciós kísérletek sem vezethetnek eredményre.

Csakhogy Arisztotelész Első Mozgatója, pusztán a ráció felől közelítve a kérdést, nem feltétlenül azonos a Biblia Istenével. Ezzel a kínos felismeréssel a 17. század derekán a zsidóságnak is szembesülnie kellett. 1665-ben ugyanis egy különösen tehetséges, egykor Amszterdam zsidó közösségéhez tartozó, de a folyamatos

normaszegései miatt kiközösített filozófus, Baruch Spinoza megírta élete főművét, az Etikát. E nagy vihart kavart értekezésében Spinoza nem tagadta ugyan a határtalan Első Mozgató létét, mint minden ősokát, ám kétségbe vonta, hogy a világ létezésében bármiféle tervezettség felfedezhető lenne. Hiszen amint a Nap sem tervezi sugaraival felfűteni egy napkollektorral felszerelt családi ház fürdővízét, hanem a sugarak folyamatosan és akadálytalanul áradva, mintegy véletlen következményként biztosítják a földi létezéshez szükséges körülményeket, úgy az örök és mindenható Isten is önnön létezésénél fogva, automatikusan eredményezi a világ meglétét és járul hozzá a fennmaradásához. Ilyen módon a korlátoktól nem határolt Isten nem csupán abszolút, végtelen létező, hanem rajta kívül nem is létezhet semmi. Amióta Isten van, a világ is fennáll. Igaz, ez utóbbi csupán következmény, vagyis nem szándék eredménye, hanem egyfajta kapcsolódó szükségszerűség.

Ezt nem nehéz belátni, hiszen a Teremtőnek valamilyen rajta kívülálló cél felé irányuló akarata, Isten teljességét, örökkévalóságát és mindenhatóságát feltételezve logikai képtelenség. Ha ugyanis az örök, végtelen és mindent kitöltő Abszolútum létre akar hozni önmagán kívül valamit, az egyszersmind annak a beismerése is lenne, hogy valójában mégsem végtelen. Hiszen az akaratnak definíció szerint valamilyen hiány kitöltésére kell irányulnia, márpedig miért kívánna az Örökkévaló bármit is, ha egyszer mindene megvan?

Nehéz azonban átsiklani afölött, hogy a Spinoza által felvázolt istenkép is komoly önellentmondással küzd. Ugyanis az automatizmus korlátoz. Ha Isten bizonyos automatizmusokon keresztül úgy is tűnik, hogy „szükségszerűen”, ám végső soron mégis esetlege­sen hozza létre a világot, amit aztán kénytelen fenntartani, akkor nagyon úgy fest, hogy ez az elmélet is elfogadhatatlanul korlátozza a Mindenhatót, ráadásul erősen determinista álláspontot képvisel. A ránehezedő kényszert megint csak nehéz az Ő határtalanságával, mindenhatóságával összeegyeztetni.

Kérdésfeltevésünk szempontjából jóval fontosabb ugyanakkor, hogyha Istenből automatikusan és szándékolatlanul következik a világ, ez a tény önmagában cáfolja, hogy bármilyen elvárása lenne felénk, véletlen teremtményei iránt. Nyílvánvaló, hogy a tetteinkkel kapcsolatos teljes érdektelenség jellemzi, mert bármilyen érdek akkor keletkezik, ha valamiből hiány áll fent. Nem beszélhetünk jóról és rosszról, kötelességről vagy felelősségről sem. Minden megy a maga útján, lesz, ami lesz.

Igaz ugyanakkor, hogy – amint a bevezetőben már jeleztük – létezhet a transzcendens elvek feltételezése nélkül is működő erkölcs. Valóban, megállapodás alapján létre tudunk hozni különböző erkölcsi felfogásokat, köthetünk egymással „társadalmi szerződést”, belátva, hogy mindannyiunk számára jobb így élni az életet. Csakhogy, amint arra számtalan példát hozhatunk napjaink közéleti vitáit érzékelve, a fontos kérdéseket illetően koránt sincs közmegegyezés. A hozzájuk fű­ződő erkölcsi természetű viszonyaink a feltételek vál­tozásaival maguk is folyton változnak. Ha nincs abszolút erkölcs és minden tudás a körülményekhez, az egyénekhez és a különböző kultúrákhoz kapcsolódik, a relatívizmus logikáját következetesen alkalmazva, bizonyosan eljutunk addig a pontig, hogy belássuk: egyáltalán nem létezik etika.

Amennyiben elfogadjuk, hogy a világ nem tudatos folyamat eredményeként, hanem magától, véletlenül jött létre, jó eséllyel örökös pesszimizmusra kárhoztatjuk magunkat. Annak az esélye ugyanis, hogy a dolgok kedvező eredményre vezetnek, statisztikailag meglehetősen csekély. Ha nincs rajtunk a kötelezettség kétségkívül súlyos, mégis inspiráló terhe, továbbá létezésünknek sincs világos célja, a jó és a rossz megkülönböztetése is teljesen képlékennyé válik, míg végül pusztán szubjektívvá, az állandóan alakuló egyéni vélekedések tárgyává nem lesz. Ezzel párhuzamosan minden alárendelődik a pillanatnyi kényelemnek, ám mihelyst a létezésnek értelmet adó jólét elvész, nem marad más, mint a nihil.

Mondanom sem kell, a hagyományos zsidó út máshol keresendő. Amikor az Örökkévaló ezeket a szavakat intézi a népéhez: „Szentek legyetek, mert szent vagyok Én, az Örökkévaló, a ti Istenetek” (3Mózes 19:2) számos kommentátor szerint valójában az etikus cselekvésre szólít fel. Ennek megfelelően az erkölcs eredete magától az Örökkévalótól származik. A Tóra által ismertetett etikai törvények ilyen módon abszolút érvényt kapnak, és messze túlmutatnak a skolasztikus természetjog száraz intellektuális elemzés során feltárható mélységein is. Ám ami ennél is fontosabb, céllal és felelősséggel ruháznak fel bennünket.

A Teremtéssel kapcsolatosan említett dilemma feloldása pedig a haszid filozófia szerint a következő. Egy midrásban azt olvassuk, az Örökkévaló azért hozta létre a világunkat, mert vágyott arra, hogy otthona legyen az alsóbb (tehát nem égi) világokban is. Másképpen fogalmazva: vágyott egy olyan szintjére is a létezésnek, ahol az Ő létezése nem magától értetődő, hanem azt az oda teremtetteknek kell érzékelhetővé tenniük. Vegyük észre, hogy a szöveg tudatosan a vágyik kifejezést használja, ezzel jelezve, hogy a Teremtő cselekedetére végső soron a mi fogalmaink szerint nincs magyarázat. Szemben azzal az eshetőséggel, ha ugyanezt az akar igével fejezte volna ki, amelyhez a zsidó felfogás szerint mindenképpen valamilyen felkutatható magyarázat társulna. Egyszerűen tudomásul kell vennünk, hogy mindig elérkezik egy pont, amely a felfogóképességünk határát jelzi. Azon túlmerészkedve már csak a hit felségterületén kalandozhatunk. Ez nem jelenti azt azonban, hogy az odáig vezető út során nem kell mindent megtennünk a pontosabb megértés érdekében. Különösen, amikor erkölcsi kérdésekben kell döntést hoznunk.

Réti János írása

A cikk az Egység magazin 95. számában jelent meg. Az Egység magazin legújabb számát keresse a Keren Or Központban (1052 Károly krt. 20) vagy a Kóser Piacon (1074. Dohány utca 36.). Ha érdekesnek találta írásunkat, és szeretne még több zsidó témáról olvasni, csatlakozzon előfizetőink táborához! Előfizetésért kattintsonhttp://fizetes.zsido.com/ujsag.php oldalra.