Ha rólad megfeledkezem, Jeruzsálem, feledkezzék rólam a jobbom! Tapadjon nyelvem ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad, ha föl nem emelem Jeruzsálemet örömöm tetejére! (Zsolt. 137:5-6)
Egy hászid, tisá beáv gyásznapján meglepődve látta, hogy szeretett rebbéje boldogan táncol. Ahogy azonban közelebb ment hozzá, látta, hogy arcán könnyek csorognak: a rebbe keservesen sírt. A hászid arra kérte a rebbét, hogy adjon magyarázatot különös viselkedésére. „Nagyon egyszerű” – felelte.
„Tis beávkor micva szomorúnak lenni. A micvát pedig örömmel kell teljesíteni.”
Tisá beáv szomorú nap: ezen a napon tértek vissza a kémek Izraelből a sivatagba, és hitetlenségük miatt ezen a napon hirdette ki az Örökkévaló, hogy a kivonulás nemzedékének a pusztában kell meghalnia. Ezen a napon pusztult el mindkét Szentély, később áv hó kilencedikén esett el Bétár és halt meg több tízezer zsidó 135-ben, néhány évtizeddel később ez volt az a nap, amikor Turnusz Rufusz a Templom-hegyen és környékén álló minden épületet leromboltatta, és a sort folytathatnánk egészen napjainkig. Ezen a napon a két Szentélyünket és meggyilkolt őseinket gyászoljuk.
Fontos azonban, hogy bár ezen események hatása érződik a mindennapjainkban is, ne borítson el minket az állandó gyász.
A zsidó történelem bővelkedik tragédiákban, ám a nép túlélt mindent és még mindig itt vagyunk. Fontos, hogy megéljük a gyászt, ugyanakkor erősnek is kell lennünk és tovább kell vinnünk Isten akaratát. Tisá beáv gyásznapján szabadjára engedhetjük a könnyeinket és átélhetjük a bánatunkat.
Jól ismert a történet Napóleonról, aki – amikor egy zsinagóga mellett ment el tisá beávkor – megkérdezte a kíséretét, hogy miért sírnak és jajgatnak odabent. „Tisá beáv van és a Szentélyüket siratják” – érkezett a felelet. Napóleon elismeréssel felelte:
„Ha sok száz év után még mindig siratják a Szentélyüket, akkor bizonyosan eljön a nap, amikor újjáépítik”.
Hogy milyen mély és valódi lehet ez a gyász, azt jól érzékelteti a pozsonyi Chátám Szofer rabbi története.
Egyszer a tisá beávot megelőző délután a Chátám Szofer egyszerűen bezárkózott egy szobába. Szokásával ellentétben nem tanult, nem írt, nem magyarázott, csupán magára csukta a szoba ajtaját. Az egyik tanítvány nem tudta legyűrni a kíváncsiságát, halkan kinyitotta az ajtót és belesett. A Chátám Szofer egy asztalnál ült és keservesen sírt. Könnyei egy pohárba hullottak. A böjtöt megelőző étkezésénél a Chátám Szofer ebből a pohárból ivott, teljesítve ezzel a zsoltár szavait:
Adtál enniük könnyet kenyérül, itattad őket könnyekkel mérceszámra. (Zsolt. 80:6)
Ahhoz, hogy véget érhessen a száműzetés, át kell éreznünk annak minden fájdalmát. Meg kell értenünk, hogy mit vesztettünk el, hogy mi hiányzik az életünkből. A zsidókat akkor váltotta meg az Örökkévaló Egyiptomból, amikor felkiáltottak hozzá: hallotta, hogy sírnak és könyörögnek, és megváltotta őket. A Talmud (Bráchot 32b) azt mondja, hogy amikor a Szentély romba dőlt, az Ég minden kapuja bezárult, kivéve egyet, a könnyek kapuját, ahogy a Zsoltárokban is olvassuk:
Halljad meg imámat, Örökkévaló, fohászkodásomra figyelj, könnyemtől ne fordulj el… (Zsolt. 39:13)
A pusztulásért ontott könnyeink hozzák el számunkra a végső megváltást.