„Mi, belgák hova álljunk?”

Izraeli-magyar kapcsolatok: Tanulságok a magyar zsidó közösség szempontjából

 

Júliusban Orbán Viktor magyar miniszterelnök hivatalos látogatásra Izraelbe utazott. Az út egy-egy részén – például a izraeli főrabbi, David Lau által szervezett vacsorán és a Siratófalnál tett látogatáson is – csatlakozott hozzá Köves Slomó, az EMIH vezető rabbija, akit arról (is) kérdeztünk, hogy a magyar-izraeli diplomáciai viszony utóbbi időben való szorosabbá válása milyen jelentőséggel bír a magyar zsidó közösségek szempontjából. 

 

Magyar-izraeli barátság: kik a nyertesek?

– Izrael Állam fennállásának 70. évfordulója és Benjamin Netanjahu tavalyi budapesti látogatásának viszonzása adta az apropót a magyar miniszterelnök mostani vizitjéhez. Annak, hogy a két vezető ilyen sűrűn találkozik az utóbbi idő­ben, milyen jelentősége van a magyar zsidó közösségek és a kiemelten az EMIH és Chábád szempontjából?

– Az izraeli-magyar kapcsolatoknak az elmúlt egy-két évben történelmi súlyú, pozitív irányban történő változása legalább három szereplő kontextusában bír pozitív hatással. Magyarország, Izrael és a magyar zsidó közösségek.

Izraelnek ez azért fontos, mert az elmúlt 20-30 évben Európában egyre kevesebb „barátja” van. Nyilván ez nem elválasztható a migrációtól. Franciaországban vagy a Benelux államokban például kb. 10 százaléknyi muzulmán szavazó él, így ott egyre negatívabb a hozzáállás. Magyarország és más közép-kelet-európai országok több kérdésben is – például Donald Trump amerikai elnök Jeruzsálemmel való megnyilatkozásaival összefüggésben vagy a telepeken ké­-

szült élelmiszerek megjelölése kapcsán – kiálltak Izrael mellett, ezek Izrael szempontjából fontos gesztusok.

Magyarország szempontjából pe­dig – ha pragmatikusan közelít­jük meg – Izrael mégiscsak egy nagy­hatalom, a nyolcadik legerősebb ország a világon (USA News). Ha morálisan nézzük, akkor mindenképpen jó tendencia, hogy a történelemben Magyarország végre a morálisan jó oldalra áll, és ez mindenképpen pozitív.

 

– És mi jelentősége a harmadik szereplő szempontjából? Milyen szerepe lehet ennek például a közeledésnek az antiszemitizmus vissza­szorításában?

– A magyar zsidó közösség szempontjából, a magyar kormány részéről vállalt Izrael-barátság talán a lehető legfontosabb eszköz lehet a magyar társadalomban fellelhető antiszemita érzelmeknek a vissza­szo­­rítására.

Magyarországon a po­litikai pár­toknak és a hatalomnak nagy szerepe van az emberek gon­dol­ko­dás­módjának alakításá­ban – sokkal in­-

kább így van ez ná­lunk, mint a nyu­gat-európai or­szá­gokban, és az, hogy a magyar kor­mányfő – aki a tár­sadalom egy részének körében min­denképpen – rendkívül népsze­rű és sok követővel rendelkező po­li­tikai vezető, Izraelt követendő példaként állítja Magyarország elé, mindenképp pozitív üzenettel bír.

Nézzük meg a jobboldali sajtót, ahol 3-5 évvel ezelőtt egyértelmű antiszemita klisék jelentek meg, amelyekben a kozmopolita zsidók és az imperialista Izrael összefonódott a gázai gyerekek elnyomásával. Az utóbbi időben viszont inkább pozitív hangvételű írások jelennek meg Izrael kapcsán. Ez pedig Magyarország és a magyar zsidó közösségek szempontjából mindenképpen előremutató.

Mindemellett az a tény, hogy a magyar vallásos zsidó vallásos közösségek, az EMIH közvetítő és építő szerepet tud vállalni ebben a kapcsolatban, mindenképp nemcsak az ügy szempontjából, hanem közösségünk súlyának és megítélésének kontextusában is nagy jelentőséggel bír. Hiszen ha az emberek azt látják, hogy a zsidó közösség közvetít ebben a kapcsolatban, akkor az a társadalmi súlyt, a társadalmi beágyazottságot erősíti.

 

Látogatás a Siratófalnál: főhajtás a zsidóság előtt

– Mi volt a konkrét oka annak, hogy a mostani izraeli látogatáson az EMIH vezető rabbijaként ön is részt vett?

– A két ország közötti kapcsolat organikus és sok területre kiterjed, úgy gazdasági, mint kulturális és vallási téren egyaránt. Ennek keretében, amikor tavaly David Lau főrabbi a magyar nyelvű Talmud-könyv be­mu­tatójára Budapestre érkezett, tisz­teletét tette a magyar miniszter­el­nöknél. Ennek értelemszerű foly-

­tatása volt, hogy a magyar miniszterelnök izraeli látogatása alkalmával viszonozza a látogatást a főrabbinál. Ennek megszervezésében mű­-

ködtem közre. Mindemel­lett szá­mom­ra nagyon fontos szimboli­kus üze­nete volt annak is, hogy Orbán Viktor látogatást tett a zsidók legszentebb helyénél, a Siratófalnál. Ez nem egy magától értetődő hivatalos látogatás, főként nem egy EU-s kormányfő részéről. Az, hogy a magyar miniszterelnök ezt ilyen sajtónyilvánosság mellett tette meg, számomra túlmutat nemcsak a főrabbival, hanem talán a Netanjahuval történt találkozón is. A Siratófalnál nincsenek zsidó irányzatok, minden zsidónak ugyanazt jelenti ez a hely. Az itteni tiszteletadás nem elsősorban aktuálpolitikai, hanem inkább egy lelki üzenet. Tisztelet­adás a teljes zsidó nép vallási és nemzeti öröksége előtt. Ezt ilyen nyilvánosság előtt véghezvinni – jelentős lépés.

– Úgy tudjuk, Orbán Viktor járt már a Siratófalnál. Milyen indíttatásból illesztik ezt bele a hivatalos programjukba egyes vezetők, míg mások nem tartják fontosnak?

– Igen, járt már a Siratófalnál a miniszterelnök. Mint ellenzéki politikus, egy magánlátogatás keretében látogatott el a Kotelhez 2005-ben. Az, hogy most miniszterelnökként hivatalosan is elment oda, kifejezi a zsidóság iránti tiszteletét, és elismeri, hogy Jeruzsálem Izrael, a zsidó Állam örök szellemi központja, ezzel tiszteletét téve Jeruzsálem zsidó szellemi öröksége előtt. Azok, akik nem ezt akarják képviselni, kvázi nem akarják megbántani a palesztinokat, általában egyáltalán nem mennek a Siratófalhoz, vagy ha igen, akkor a „palesztin oldalról” ereszkednek alá. Vilmos herceg például legutóbb ezt az utat választotta.

Donald Trump volt az első amerikai elnök, aki hivatalos látogatást tett a Siratófalnál (Barack Obama még elnökjelöltként járt ott), valamint 2000-ben II. János Pál pápa. Aztán nemrégiben Vlagyimir Putyin, azóta pedig Sebastian Kurz osztrák kan­cellár, aki szintén nem ment el Ra­mallahba, ahogy Orbán Viktor sem. Ezeknek a látogatásoknak komoly szimbolikus jelentőségük van.

 

Ki lehet-e vonni az antiszemitizmust a jobboldali politikából?

– Mennyire érződik ellentmondás a javuló izraeli-magyar kapcsolatok és az egyes emberek számára továbbra is antiszemita felhangúnak tekintett Horthy-kultusz ápolása vagy a sokak által a Soros-ellenes kampányba belelátott burkolt antiszemitizmus között?

– Ennél a kérdésnél mindig a régi vicc jut csattanója jut eszembe: „mi, belgák hova álljunk?” De komolyra fordítva a szót: egy politikai közösséget vezetni olyan lehet, mint bármely más közösséget irányítani. A Talmud azt mondja, hogy amikor eljön a Messiás, a közösség vezetői olyanok lesznek, mint egy kutyafalkánál: előreszaladnak, de azért hátranéznek, hogy a többiek jönnek-e utánuk. Ilyen egy politikai vezető. Az egyik oldalról előre kell szaladnia, utat kell mutatnia, ugyanakkor tekintettel kell lennie a közösség gyenge pontjaira, nem alázhatja meg őket. Úgy kell lépésről lépésre elvezetnie közösségét az egyik helyről a másikra, hogy mindeközben ne veszítse el őket. Azt remélem, hogy az ön által említett ellenmondások talán éppen egy ilyen dichotómiának a részei. Remélem, hogy egy folyamatnak vagyunk tanúi, amelyben szépen lassan visszaszorul a jobboldali politikai közösségből, és a jobboldali nemzeti identitásból az antiszemitizmus. Az az antiszemitizmus, amelynek komoly hagyományai vannak ebben a politikai közösségben az elmúlt 100 évben. Ez nyilván egy lassú folyamat, lassú apró lépésekkel. Nehéz helyzetben van egy jobboldali politikai vezető, hiszen a magyar jobboldal nemzeti panteonjában nehéz olyan példaképeket találni, akik teljesen tiszták voltak az antiszemitizmustól. Különösen nehéz ezekhez a figurákhoz kellő érzékenységgel közelíteni, ha politikai diskurzus permanensen erre van kihegyezve. Én pontosan ezért is látok Izraellel való kapcsolatépítésben nagy lehetőséget.

Múlt vagy jövő: ez a kérdés, válasszatok

– Ön szerint mit tud tenni ebben a kérdésben a magyar zsidóság?

– A múlttal nem tudunk mit kezdeni, azon változtatni nem lehet. Az egyik oldalról lehet azt mondani, hogy Horthy Miklósnak volt szerepe abban, hogy Magyarország fennmaradt egy ilyen történelmi tragédia után, mint Trianon. Ezzel együtt a magam részéről Horthy Miklóst soha nem fogom elfogadni semmilyen fajta történelmi példaképként azok után, amilyen felelőssége volt a hatszázezer zsidó deportálásában, a zsidó törvényekben. A másik oldalról viszont azt is meg kell érteni, hogy minden nemzetnek vannak nemzeti példaképei, és kevés olyan példakép van, aki egyértelmű megítélés alá esik. Ezekben a kérdésekben nagyon nehéz konszenzusra jutni. De ha azt vesszük figyelembe, hogy van egy új, a jelent és a jövőt meghatározó kapcsolat, amin keresztül bizonyos súlypontokat máshová lehet és kell helyezni, akkor szerintem ez egy jó út. És Izrael egyértelműen egy ilyen pont. Az, hogy úgy alakult a történelem, hogy Izrael és Magyarország sok szempontból és szimbolikusan is egy platformra került az utóbbi években, ezzel a magyar jobboldali identitás és az izraeli jobboldali identitás (ami valószínűleg hosszú ideig meghatározó lesz) talál közös pontokat. Érdekes kitörési lehetőség ez arra, hogy a magyar jobboldal megtisztítsa magát attól az antiszemita folttól, ami közel száz éve rajta van. Szerintem nekünk, zsidóknak nem az a feladatunk, hogy ezt a foltot mindig megpróbáljuk „visszavasalni a ruhájukra”, hanem, ha van egy ilyen tendencia, akkor inkább legyünk készek a jövőt meghatározó pragmatikus szövetségkötésekkel segíteni egy politikai közösség új pozitív önpozicionálásában.

 

– Hogyan kell ezt elképzelni?

– A pszichológiából vett példával világítanám ezt meg. A nemzet olyan, mint egy család: minden családban vannak szeretetteljes vagy harcosabb pillanatok, emberek sérülnek, vannak sérelmeik a másik féllel szemben. Ilyenkor döntést kell hozni. Ha valaki azt gondolja, hogy ezek olyan sérelmek, amelyekre nincs gyógyír, akkor el kell válni, akkor az a család széthullik. Viszont, ha ezek után a sérelmek után is van lehetőség és esély egy családban gondolkodni, akkor nem az a kiút, hogy ezeket újra és újra protest módon a másik „fejéhez vágjuk”. Nyilván nem kell elhallgatni vagy úgy tenni, mintha meg sem történt volna, sőt fontos hogy legyen egy megtisztulási folyamat, de nem biztos hogy előre visz, ha az örök áldozat szerepében, vég nélkül a másik fél lelkiismerete akarunk lenni. Ez előrébb nem visz, megoldást nem kínál. Ha viszont a mának és a holnapnak a kölcsönös érdekeken alapuló építése a központi kérdés, akkor van esély az előremozdulásra.

 

Itt az ideje, hogy kilépjünk az áldozat szerepből

– Tapasztalt-e valamilyen változást a közelmúltban ezzel kapcsolatban?

– Mindenképpen fordulóponthoz értünk: az a konszenzus, az az egész politikai berendezkedés, ami meghatározta az elmúlt hetven évet, egyértelműen változik. Ennek a politikai identitásbeli berendezkedésnek nagyon fontos pontja volt a holokauszt egész Európában. Ennek a súlya és hatása az elmúlt 10 évben egyre csökkent, és már nem ez határozza meg az európai politikai közbeszédet, másfelé tolódtak a hangsúlyok. Nekünk zsidóknak pedig nem érdekünk, hogy ahhoz a szereposztáshoz ragaszkodjunk, amelyet a II. világháború után ránk osztottak. Cinikus módon a II. világháború után a holokauszt túlélőire hárult az a szimbolikus áldozat-szerep, amely az új rend legitimációját adta Európa nyugati és keleti féltekén egyaránt. A szocia­lista blokk széthullása után, a holokausztból levezett univerzalista irány, melynek központi eleme a tet­tes-áldozat paradigma, az egész új­európai identitás alapköve lett, és ebben kezdetben továbbra is a „zsidóknak” jutott a szimbolikus „áldozat” szerep. Csakhogy nem feltétlenül szerencsés ezt a ránk osztott szerepet továbbra is elvállalnunk. Különösen nem 2018-ban, amikor az „áldozat” szerepre tolonganak új jelentkezők, köztük olyanok is, akik kifejezett ellenségei a zsidó közösségnek.

Európai polgárok vagyunk, a ma­gyar politikai nemzet tagjai, de mindemellett zsidók, a zsidó nép, az emberiség egyik legjelentősebb ci­vilizációjának fiai és lányai. Euró­pa és Magyarország mellett van még

egy hazánk, vagy legalábbis még egy ország, amelyhez jelentős lelki és fizikai – ha más nem, történelmi – kapcsolat fűz bennünket, ez pedig Izrael. Egy átlag magyar ember szemében is, Izrael a zsidó állam, amely a zsidó embereket képviseli és ezért, ha a magyar miniszterelnök pozitívan áll a zsidó államhoz, ak­kor azt úgy értékelik, hogy az ál­taluk tisztelt vezető pozitív a zsidókkal szemben. Ennek biztosan sok­kal nagyobb hatása van, mint ha sértődötten protestálunk.

 

A zsidókról szól-e a „keresztény” Európa vita?

– Egy aktuálpolitikai témát is említsünk meg érintőlegesen. Egy új rendelet szerint a magyar óvodákban előtérbe kerül a hazafias nevelés mellett a keresztény kultúrára való nevelés is. Bár a közbeszédben manapság újra előtérbe került a „zsidó-keresztény kultúra” kifejezés, mégis az új rendeletet sokan úgy értelmezik, hogy ez így kizárja a zsidó vagy egyéb vallási kultúrák megjelenését ezeken a helyeken, és kötelezővé teszi a keresztény vallást. Igazuk van?

– Érdemes szétszálazni a dolgokat. Magyarországon azért érezzük rossz

szájízűnek ennek a politikában hasz­nált keresztény identitásnak az említését, mert a múlt század 20-as, 30-as éveiben a „keresztény” kódszó volt arra, hogy nem-zsidó. Meggyő­ződésem, hogy jelenleg ez nem erről – hanem valami egészen másról – szól. Legalább 30 éve Európában vita van arról, hogy Európa kultúrája olyan kultúra-e, amelynek vannak olyan értékei, amelyek felsőbbrendűek, mint más civilizációk, például Afrika vagy esetleg a Közel-Kelet kultúrái. Van-e Európának olyan ci­vilizációs identitása, amely biztosítéka az európai jólét jövőjének? Vannak-e ma is aktuális civilizációs és kulturális értékei Európának, amelyekhez ragaszkodunk, és amelyhez az európai együttélés biztosítékaként másoktól is elvárjuk az integrációt, vagy hely­telen és immorális kultúrák és civilizációk között különbséget tenni, és az együttélés alapja éppen a kul­turális univerzalizmus?

Minden kultúra egyenértékű vagy nem? Hiszen Európa éppen azért lett Európa, éppen azért emelkedett ki – minden árnyoldalával együtt – a világ többi földrésze közül, mert volt vívmány civilizációs értékeiben.

A probléma abból adódik, azért küzdenek az európaiak ezzel a kérdéssel, mert nagyon nehéz lecsupaszítva meghatározni, hogy mi is az a civilizációs értékcsomag, amit európainak tekinthetünk, és amelyhez elvárjuk, hogy minden európai ragaszkodjon. Nem olyan egyszerű ez, mint például az USA-ban, ahol az alapító atyák által meghatározott értékek, alapvetően a szabadságjogok, ezt egyértelművé teszik. Valahol a zsidó kinyilatkoztatás és a görög filozófia házasságának a gyermeke a keresztény Európa, a felvilágosodás eszményeivel gazdagítva, amely maga sem választható le teljesen az előbbi kettőtől. Vannak, akik úgy gondolják, hogy mégiscsak a kereszténység, a keresztény kulturális örökség az, ami a leginkább meghatározza a gyakorlatban ezt a civilizációs hagyományt. Ezt nehéz lenne teljes mértékben elvetni. Én zsidóként örülök annak, ha a „keresztény”-t kiegészítjük a „zsidó” előtaggal, és a „zsidó-keresztény Európa” kifejezést használjuk, részben azért, mert ezzel egyértelművé tesszük, hogy a „keresztény” alatt nem a fent említett antiszemita politikai irányt értjük, részben pedig azért, mert meggyőződésem, hogy a kereszténység civilizációs vívmányai valóban a zsidóságban gyökereznek. De mindemellett nehéz azzal az állítással vitatkozni, hogy Európa civilizációját, közvetlenül mégiscsak a kereszténység határozta, és határozza meg leginkább.

 

A magyar miniszterelnök és felesége Izraelbe látogattak

 

Orbán Viktor miniszterelnök és felesége június 19-20-án hivatalos látogatásra utazott Izraelbe, elsősorban a kétoldalú gazdasági kapcsolatok erősítése érdekében.

A magyar miniszterelnök Sebastian Kurz osztrák kancellárhoz hasonlóan palesztin vezetőkkel nem találkozott, így látogatásának nem képezte részét ramallahi vizit sem. Ezen kívül Orbán látogatása más vezetők hivatalos útjától egyéb pontokban is eltért, már-már baráti találkozónak volt aposztrofálható, így a beszélgetés Benjamin Netanjahuval többször személyes – kedvenc – témákra terelődött, de része volt egy vacsora-vendéglátás is. Külön találkozott David Lau askenáz főrabbival is, akivel egy éve Budapesten ismerkedett meg, amikor a főrabbi az EMIH magyar nyelvű Talmudjának bemutatójára és a csengelei kóser vá­góhíd átadására érkezett. Lau főrabbi az antiszemitizmus el­leni harc bástyájának nevezte Orbánt.

Orbán izraeli útjának része volt a legszentebb zsidó hely, a jeruzsálemi Siratófal felkeresése is, ahol többek között Smuel Rabinovitch a Siratófal főrabbija és Köves Slomó az EMIH vezető rabbija fogadta. A Fal árnyékában a főrabbi egy, a Szentélyt ábrázoló maketten keresztül mutatta be a hely mintegy háromezer éves történetét. Orbán egyébként már 2005-ben járt itt és csakúgy, mint most, feleségével egy-egy kérőcédulát helyezett el – amikor most arról kérdezték, hogy teljesült-e a kívánsága, akkor mosolyogva csak annyit mondott: „nem panaszkodhatom”.

A miniszterelnök izraeli útján hangsúlyozta, hogy a felelős politikai vezetőknek okulniuk kell a múlt hibáiból – utalva ezzel Magyarország holokausztban betöltött szerepére – így ő hatványozottan fontosnak tartja, hogy a hazai zsidók a magyar kormány védelmét élvezzék. Orbán miniszterelnök a védelmen kívül kiemelt fontosságúnak említette a zsidó vallási élet újbóli felvirágozásának támogatását is.

Orbán Viktor a hivatalos program keretében a jeruzsále­mi Jad Vasem emlékközpont meg­látogatása után a Nemzetek Li­getében egy olajfát ültetett, melyre Izrael és Magyarország ba­rátságának jelképének tekint: „e barátság alapja a magyarországi zsidó közösség, amely a leg­nagyobb Közép-Európában, a nagyszámú magyar diaszpóra Iz­raelben, Herzl Tivadar öröksége, a hasonló értékek, valamint a béke és biztonság megőrzésének közös vágya.”