Megújulnak Agatha Christie, minden idők egyik legnépszerűbb írónőjének könyvei, írja az aish.com. Az ok: az 1920 és 1976 közt íródott krimik sokszor sértik modern kori érzékenységünket, így a Harper Collins „érzékeny olvasókat” alkalmazott, akiknek az volt a feladata, hogy felismerjék a problémás részeket. Vegyük például az írónő legelső regényét, melyben megismerhetjük a méltán híres detektívet, Hercule Poirot-t. Poirot egy kellemetlen figurát így ír le: „zsidó, természetesen”. Ez a mondat a mű legújabb kiadásában már nem szerepel. A zsidókat rossz színben feltüntető mondatokon kívül a színes bőrűeket és más népcsoportokat illető degradáló kifejezések is kikerülnek a könyvekből.
Nem Agatha Christie az első, akinek műveit napjaink érzékenységére hangolva szerkesztik újra és adják. A klasszikusok mellett kortársakat is górcső alá vesznek és ha szükségesnek ítélik, az író értesítése nélkül változtatnak a szövegen. Az új kiadású Roald Dahl-könyvekből is sokszor hiányzik az antiszemita felhang és az olyan szavak, mint a ronda vagy kövér. A gendersemlegesség jegyében a „kis férfiaknak” leírt umpa-lumpák „kis emberek” lettek a Charlie és a csokigyár legújabb kiadásában, egy másik könyvében pedig – hogy az antiszemitizmusnak még a látszatát is elkerüljék, a korábban nagy orrúnak titulált boszorkányok is veszítettek orruk méretéből.
Roald Dahl és Agatha Christie között egyébként az a különbség, hogy míg az utóbbi később megbánta zsidóellenes kijelentéseit, addig az előbbi ennek éppen az ellenkezőjét tette.
Az 1890-ben született és gazdag vidéki angol családban nevelkedett Agatha Christie gyerekkorában az antiszemita beszéd a mindennapok részének számított. Az írónő kritika nélkül használta ezeket a megjegyzéseket első írásaiban a pénzhajhász és nagy orrú zsidókról.
Nemcsak a zsidók jártak egyébként pórul, Agatha Christie mindenféle népcsoportot, olaszokat, sötét bőrűeket, katolikusokat, ázsiaiakat egyaránt könnyedén megsértett, lealacsonyító vagy groteszk kifejezéseivel.
Minél inkább nőtt azonban a népszerűsége, annál hangosabbak lettek azok a hangok, melyek elítélték az effajta gondolkodásmódot.
A dolog végül odáig fajult, hogy a Rágalmazásellenes Liga 1947-ben felvette a kapcsolatot az írónő ügynökével, és Agatha Christie beleegyezett, hogy Amerikában megjelenő könyveiből kivegyék a bántó részleteket. Ebben az időben határozott változás tapasztalható a könyvekben:
„Ahogy ismerősei köre egyre inkább kiszélesedett és megértette, mit jelentett a nácizmus a zsidóknak, Christie elhagyta antiszemita megjegyzéseit”
– írta életrajzírója, Gillian Gill. Későbbi könyveiben kevesebb a bántó megjegyzés és a holokauszt után engedélyezte amerikai kiadóinak, hogy megváltoztassák írásaiban az antiszemita kifejezéseket. Ha ma élne, valószínűleg nem bánná a további változtatásokat, mivel sok más szerzővel ellentétben hallgatott a kritikusaira és képes volt változtatni.
Míg Agatha Christie örömmel fogadta az építő kritikát és egyre inkább eltávolodott az antiszemitizmustól, addig a nem kevésbé népszerű Roald Dahl éppen ellenkezőleg, egyre inkább magáévá tette.
1990-ben, nem sokkal a halála előtt egyenesen kijelentette, hogy antiszemitává lett. Sokan éppen ezért úgy vélik, hogy az ő könyveiből nem szabad kivenni ezeket a megjegyzéseket, hadd lássa a világ, hogy milyen ember volt valójában. Az angol irodalomtól egyébként sem áll messze ez a fajta gondolkodásmód, tekintsük csak például a Canterbury meséket vagy a Twist Olivért. Míg – különösen zsidóként – fájdalmas lehet ezeket a maguk valóságában olvasni, fontos, hogy lássuk, honnan jön napjaink zsidógyűlölete ahhoz, hogy képesek legyünk hatékonyan fellépni az antiszemitizmus és a rasszizmus más formái ellen.