Valamivel több, mint száz évvel ezelőtt, 1922. december 21-én – tévét hó másodikán, azaz hanuka hetedik napján – megható egyben megrázó istentisztelet keretében leplezték le Mátészalka izraelita vallású hősi halottainak az emléktábláját az ottani zsinagógában.
Az eseményen a hitközség tagjai mellett megjelent a keresztény társadalom intelligenciája is. Az emlékünnepség a magyar hitvallomással, a Hiszekeggyel kezdődött, melyet Weisz Ferenc karmester vezetésével az ifjúsági énekkar adott elő, majd a 16. zsoltár elszavalása után Grünbaum Frigyes (1895–1944) szalkai rabbi, az akkori orthodox rabbikar egyik leghíresebb szónoka lépett a frigyszekrény elé:
„Jaj, keserű kérdések hallatszanak e kőből kedveseim: Hol a kegyelet a zsidó hősök iránt? Hol a beteljesedése vértanúink reményének? Hol a szeretet, mely letompítja a fullánk éles keservek metsző fájdalmát? Hol a testvéri meghittség, mely feledteti a vergődő lelkek bánaténak őrlő kínjait? Tempora mutantur… – hangzik a válasz – az idők változtak és velük az emberek! Egy kor köszöntött ránk, melyben Jezsájás prófétával mondhatjuk: »Aser herah lamavet nafsom« hősi halált halt zsidó testvéreink emlékét veeth posim nimnalf szentségtelen kezekkel beszennyezve őket és véreiket súlyos bűnökben vétkesek sorába osztályozzák. Hangokat hallottunk és hallunk, melyek tagadni igyekeznek a tényt, hogy mi zsidók becsülettel vettük ki részünket a nemzet titáni küzdelméből. Úton-útfélen, sajtóban, népgyűléseken hirdetik, hogy a hősi halottak számoszlopa elenyészően csekély, zsidó hősi halottat tüntet fel. A zsidó kivonta magát – dörgik a szeretet palástjával álcázott vádlóink – a legsúlyosabb kötelezettségek teljesítése alól és nem vérzett, nem könnyezett, nem áldozott ott, ahol mi véreztünk, sírtunk és áldoztunk.
Ez aljas és hamis vádakkal szemben éven mikir tizak e kő felemeli tiltakozó és fenyegető szavát és a vádló fülébe dörgi: Mi és velünk az egész zsidóság becsületesen kivette részét minden keserűségből, vérzett és áldozott azon az oltáron, melyen te vádló véreztél és áldoztál. Éven mikir tizak kilált és sír e kő: jöjj te vádló és számláld meg a gyászoló zsidó anyákat, bánatukban megtört özvegyeket és az elhagyott árvákat! Jöjj és gyűjtsd össze a zsidó könnyeket, a zsidó sóhajokat és csak aztán állítsd fel mérlegedet! Meglátod, hogy nem fogunk mérlegeden könnyűnek találtatni! Vagy talán azt hiszed, hogy a mi könnyeink nem oly súlyosak, a mi kínjaink nem oly fájdalmasak, mint más halandóé? Nem tudod-e, hogy az örök emberi, a fájdalom, minden szívben s lélekben egyenlő és változatlan?”
Grünbaum rabbi egyórás beszédét az egybegyűltek fel-feltörő zokogása kísérte. Sírt ott mindenki, öreg és fiatal, keresztény és zsidó, mert ebben a beszédben benne volt az egész ország keserűsége, az értelmetlen vádaskodások, a lelket felemésztő gyűlölködésre való rávilágítás. Ahogy a beszámoló fogalmazott: „A szónoklat egy hatalmas drámai erejű dialógus volt az emléktábla és a magyar zsidóságot eltiprással fenyegető vádló között. A beszédet költői szárnyalású, a hősi halottak lelki üdvéért és szerencsétlen hazánk s a szenvedő magyarságért esdeklő ima követte.”
A hadiárvák Kadis imája után Steinberger Sándor, a Chevra Kadisa főgondnoka leplezte le az emléktáblát, ami előtt a bajtársak nevében dr. Kiss Dezső tartalékos főhadnagy beszélt. Az istentiszteletet a Himnusz közös eléneklésével zárták.
A törtfehér márványlapra a következő neveket (mellettük a héber neveikkel) vésték fel aranybetűkkel:
Dr. Frankl Lajos (Eliezer ben Éli háLévi), Szántó Emil (Ávrahám Méir ben Chájim), Blau Sámuel (Smuél ben Cvi), Blau Izráel (Jiszráél ben Joszef), Klein Zsigmond (Smuél Zanvil ben Mose), Klein Ignác (Chájim ben Ávrahám), Eisler Dávid (Dovid ben Jicchák Jákov), Klein Izidor (Jiszráél Ojzer ben Jesájá), Kohn Sámuel (Smuél ben Chájim), Grünstein József (Juda ben Dov háLévi), Friedman Juda (Juda ben Mose), Kepecs Bernát (Dov ben Ávrahám Nátán), Eisenberger József (Joszef ben Ben-Cion), Berger Gyula (Jeruchám ben Jicchák háKohén), Schwarcz Herman (Chájim ben Simon), Gelléri Andor (Cvi ben Mose).
Az emléktábla ma is mátészalkai zsinagógában, a romos falak nyugati oldalán áll, – a második világháború borzalmai óta eltörpül a mellette ívelő Holokauszt emléktáblák mellett. Grünbaum rabbi és a hallgatóság zöme is a falra kerültek, ám nem mint hősök, hanem ártatlan mártírok…
|
Források:
Grünbaum Frigyes, „Kiált és sír a kő…”, Egyenlőség, 1923. 42. évf. 2. szám, 10. old. „Hirek – És megszólal az emléktábla…”, Egyenlőség, 1923. 42. évf. 2. szám, 13. old. A romos mátészalkai zsinagóga nyugati falának bal szélén bújik meg az első világháborús hősök emléktáblája. Kép forrása: zsinagogak.hu |