A belváros népszerű sétálóhely, különösen a Duna-part és a parlament környéke kedvelt, pedig a szűkebb, sakktáblaszerűen rendezett mellékutcák is sok építészeti remeket rejtenek, és még annál is több történetet tartogatnak. Kevesen tudják, hogy a kiterjedt központi bíróság magasba törő, sárga klinklertéglás falak által keretezett tömbre egy árnyas parkot, annak közepére pedig egy gigantikus kupolával fedett zsinagógát terveztek. A grandiózus tervek mellett spontán módon alakult ki a lipótvárosi zsidó közösség, mely önerőből küzdött egy saját zsinagógáért, melynek eredménye a ma ismert Hegedűs Gyula (Csáky) utcai bérház földszintjének beépítésével született meg. Judapest anno rovatunkban a pesti megazsinagóga és a lipótvárosi zsidók történetét elevenítjük fel háromrészes sorozatunkban. 

 

A nagyünnepek tükrében– kihívások a nagy pesti hitközség előtt

A 19. század fordulóján mintegy 14.000 ember tartozott a pesti neológ nagyhitközség keblébe, ehhez képest a szervezetnek nagyobb zsinagógája még mindig csak a Dohány és a Rumbach utcában létezett. A két nagyon kívül állandó jellegű imahelyek (az orthodoxokat nem számítva) az iskolákban, árvaházakban, kórházban, aggok házában és siketnémák intézetében voltak.(1)

Természetesen, vagy mondhatnánk úgy is, hogy sajnos, de már több mint száz évvel előbb sem járt el mindenki a zsinagógákba, viszont nagyünnepekkor – mint ahogy az ma is tapasztalható – megnőtt az igény a „zsinagóga-látogatásra”. Ugyanakkor, ha számba vesszük az imaüléseket, akkor azt kapjuk, hogy a hitközségi tagok kevesebb, mint a felének jutott ülőhely állandó imahelyen, – hiszen a Dohányban 2964 (1492 a földszinten és 1472 a női karzatokon), a Rumbachban 1260 (786 férfi és 474 női),(2) a józsefvárosi zsinagógákban ráhagyással körülbelül 1000 ülőhely volt, az összes többiben pedig szintén nem lehetett több, mint még 1000 imahely.

Hogy is festettek hát az Istentiszteletek például az 5655-ös őszi ünnepekkor (1894-ben)? Kiderül egy korabeli beszámolóból:

„Telve voltak imaházaink az egész ünnep alatt, de ami az utolsó napon történt, fölülmúlja a képzeletet. Azt hittem kezdetben, hogy csak a Dohány utcai templom, melyben túlzás nélkül, 10.000 ember szorongott a Hazkara alatt, telt meg annyira, s azt mondtam – és azt mondták mások is –, hogy ezen nem lehet segíteni. Mert akárhány imaházat állítunk is föl, az emberek mind csak a Dohány utcai templomba igyekeznek bejutni, melynek Isten-tisztelete egyenesen páratlan az egész világon. De meggyőződtem, hogy ez nem úgy van.

Elmentem a Rombach utcai templomba, azaz csak a templom felé, mert oda bejutni emberfia képes nem volt, és ott egy jelenetet láttam, melyet életemben elfelejteni nem fogok. A templom egész szélességében áthatlan tömeg töltötte be teljesen az utcát, egészen az átellenes házakig. És ez az emberáradat a templomban levőkkel együtt a mazkir-nesomósz imát zúgta. A kocsiknak, melyek arra hajtattak, vissza kellett fordulniuk, mert az emberfalat keresztül törni úgy sem tudták volna, de tették ezt lármás szidalmak közt, a zsidókat és vallásukat nem valami nagyon dicsőítve. Később arról győződtem meg, hogy a templom udvara szintén telve volt hívőkkel, és hogy ott is Isten-tiszteleteket rögtönöztek, éppen úgy, mint a Dohány utcai templom bejáratában és más imaházak előtti tereken…”(3)

Freund Vilmos: „Hit és remény” pályázatának

alaprajza (Budapest Főváros Levéltára)

 

A helyhiány kezelése

A kritikus helyhiányból fakadó méltatlan helyzetet a hitközség pótimaházakkal próbálta kezelni,(4) viszont az elöljáróságban előbb-utóbb mindenki belátta szükségét az új zsinagógá(k) építésének. Az új zsinagóga mecénásai, vagyis a módosabb zsidók jellemzően a Lipótvárosban éltek, mely bérpalotáinak többsége az ő ízlésük alapján épült ki. Felmerült tehát, hogy az új imahely is az előkelő belvárosban emelkedjen – hiszen ott egy Koháry (ma: Nagy Ignác) utcai földszinti imahelyen kívül (az is csak 1905 végétől, lásd majd a következő részben) nem volt zsinagóga, pedig 1906-ban az V. kerületben az összlakosság 28,5%-a volt zsidó, mely igen szignifikáns szám volt. Összehasonlításképpen, ugyanekkor a VI. kerületben a 34,9, a VII. kerületben pedig a 39,2% volt a lakosságban az izraelita vallásúak aránya.(5) Tehát nem túlzás azt állítani, hogy a Lipótváros Pest elegánsabb zsidónegyede volt – igaz, intézmények nélkül.

A lipótvárosi zsinagógának merész terveket szőttek: nagyobb zsinagógát álmodtak meg, mint a Dohány utcai – ahová a lipótvárosiak többségének már egyébként is derogált eljárni, hiszen az a szegényebb zsidó réteg kerületének peremén állt. A lipótvárosi „megazsinagóga” kimondatlanul, de nagyjából mindenki számára egyértelmű módon a Szent István-bazilika zsidó párja lett volna, mind monumentalitása, mind funkciója szerint.

Leitersdorfer (Lajta) Béla terve a Vasárnapi Ujságban

Telkek ajándékozása

A fővárosi bizottság 1889 nyarán a Markó utca és Koháry utca, illetve Markó utca és Szalay utca sarkán lévő két telket szavazta meg a pesti nagyhitközségnek, melyet fiú- és leányiskola építésére használhattak fel az ajándékozástól számított öt évben belül.(6)

Az épülő országház szomszédságában álló értékes telkek hitközségi elnyerését persze nem mindenki nézte jó szemmel, és néhányan – kisebb antiszemita felhanggal – szóvá is tették ezt. Nekik adott frappáns magyarázatot Havass Rezső (1852–1927) udvari tanácsos és Darányi Ignác (1849–1927) későbbi földművelésügyi miniszter, miszerint az a budapesti zsidó hitközség, mely a fővárosi terhek negyedét viseli, és melynek „oly kiváló része van Budapest majdnem meseszerű emelkedésében, felvirágzásában és szépülésében; amely mindig becsülettel állotta meg helyét, amikor áldozatok hozataláról volt szó, akár a hazafiság, akár a közművelődés, akár a közjótékonyság terén”, joggal kér és kap telket a fővárostól.(7)

Bár a telkek átszálltak a hitközséghez, az iskola épületének még csak a tervezését sem kezdték el. Kohner Zsigmond (1840–1907) bankár, a hitközség nagynevű elnöke ugyanis úgy gondolta, hogy az iskolát helyesebb volna, ha a – szegényebb – zsidók által lakott VI. vagy VII. kerületben állítanák fel, a Lipótvárosban pedig inkább azt a zsinagógát építenék fel, mely megoldhatná a fent idézett nagyünnepi helyhiányt. A megszavazott telkeken szűkösen fért volna el egy ekkora zsinagóga, ezért Kohner a fent említett két telken túl még további négy telekhelyet eszközölt ki a Markó – Koháry – Szalay és Szemere utca négyszögben, melynek összértéke elérte a 600.000 forintot is.(8)

Foerk Ernő és Schömer Ferenc

első helyezett terve (1899)

A feltételek

A fővárosi közgyűlés 1893. október 4-én egyhangúlag szavazta meg a hat telek hitközségre történő átírását, melyhez öt feltételt szabtak:

 

  1. „Köteles a pesti izr. hitközség az ez ügyben hozandó közgyűlési határozatnak felsőbb helyen történt jóváhagyásától, illetőleg a jóváhagyásnak a tanács részéről vele történt közlése napjától számítandó három év alatt a VI. vagy VII. kerületnek a nagykörúton belül fekvő területén a székes főváros tanácsának hoz­zájárulásával kijelölendő, sa­ját költségen megszerzendő és jóváhagyandó tervek alapján leg­alább 800–1000 gyermek befogadására képes elemi iskola épületet emelni, köteles továbbá ez iskolát a kor követelményeinek megfelelőleg teljesen berendezni, felszerelni és fenntartani […];
  2. a templom céljára átengedendőnek javasolt hat telek a hitközségnek csak akkor fog átadatni, ha az előző pontban említett iskola tényleg felépült és rendelte­tésének átadatott;
  3. az 1. pontban jelzett határnaptól szá­mítandó 8 éven belül köteles a hitközség a részére átengedett tel­keken előzetesen bemutatan­dó és jóváhagyandó tervek alap­ján mo­numentális jellegű temp­lomot épí­teni, mert különben e telkek a ne­tán rajtuk lévő beruházásokkal együtt minden megtérítés nélkül visszaszállnak a főváros szabad rendelkezésére;
  4. a telek, iletőleg azoknak a templom elhelyezésére szükséges része csakis templom céljára használható s azoknak sem külön, sem a templommal kapcsolatban bármiféle más célra ugyanis: hivatalszobák, gyűléstermek vagy lakások stb. céljára szolgáló épületet emelni nem szabad;
  5. a telek a templom által igénybe nem vett része köztérül, nyilvános sétányul szolgál s annak közhasználatára szolgáló rendeltetése telekkönyvileg biztosítandó.”(9)
Bálint és Jámbor terve a

Vasárnapi Ujságban

„Zöld út”

1896 októberében megnyitotta ka­puit a hitközség új fiú iskolája a Wes­selényi utca 44. szám alatt. A háromemeletes, 1200 diák befogadására képes épület Freund Vilmos (1846–1922) műépítész ter­vei alapján valósult meg. Az ele­mibe 540, míg a polgáriba 182 fiút vettek fel. A hányattatottabb sor­sú leány iskola a régi fiú iskola he­lyére költözött, ott az elemibe 324, a polgáriba pedig 186 leány iratkozott be.(10)

Az iskola felépülésével a fővárosi közgyűlés teljesítettnek tekintette a lipótvárosi telkekért cserébe szabott feltételt. A hitközség zöld utat kapott, többé hivatalos akadály nem hárult eléjük. Az optimista felfogás szerint 1900-ra készült volna el a gigantikus épület.

 

Pályázati felhívás

Kohner elnök 1898 februárjában tette közzé a lipótvárosi „templom” (mert valójában a források végig templomnak és nem zsinagógának hívják) pályázati programját, melynek a főbb pontjai az alábbi kitételek voltak: teljesen szabadon álló épületet akartak, melyben minimum 3600 ülőhely van (fele-fele arányban férfiak és nők részére), paramétereit tekintve minimum 55 cm széles és 90 cm mély ülőterülettel. A hétköznapi Istentiszteletek helyszínéül szolgáló helyiségbe viszont csak 80 ülőhelyet kértek.

A frigyszekrény felé orgonát terveztek és külön karzatot egy 80 tagú énekkarnak, melynek egyébként 50–60 nm-es karpróbai termet is terveztettek. Az esküvők számára a templom két oldalára kocsifeljárós fogadótermeket rendeltek, a gondnoknak pedig háromszobás lakást. Az egész épületbe központi fűtést, villanyvilágítással. Az összköltség viszont nem haladhatta meg az egymillió forintot. A felhívás tartalmazta, hogy a bírálók között, a megnevezett hitközségi tagokon kívül a kor három jelentős építésze: Hauszmann Alajos (1847–1926), Schulek Frigyes (1841–1919) és Steindl Imre (1839–1902) foglal helyet. A jeligés terveket folyó év november 15-ig lehetett eljuttatni a hitközségi titkárságra.(11)

Scheer Izidor és Pollák Manó terve (MZsL)

Nagyratörő tervek

A beadási határidőt végül 1899. február 1-jére módosították, így a hitközségre 23 pályázat érkezett, melyek közül csak tíznek ismerjük a tervezőjét.12 Az első díjat Foerk Ernő (1868–1934) és Schömer Ferenc (1859–1925) „Alef” nevű terve, a másodikat Bálint Zoltán (1871–1939) és Jámbor Lajos (1869–1955) „Mózes” rajzai, a harmadikat pedig Leitersdorfer Béla (1907-től: Lajta, 1873–1920) „Rajzolt hexagramm 5659” nevű terve kapta. A tervekben két dolog volt közös: a kupola alkalmazása és az, hogy az előirányzott költségtervet sokszorosan átlépték: a Vasárnapi Ujság szerint Foerk és Schömer zsinagógájának csak a kupolája meghaladta volna a hatmilliót is.13

A terveket Komor Marcell (1868–1944) építész az alábbiakban értékelte az Egyenlőség hasábjain:

„Foerk és Schömer építészek ter­vé­nek formái szépek, lágyak; de tö­meghatása, különösen a természet­ben nem volna kifogástalan. A kö­zépső kupola túlságosan dominál [a földtől 70 méterre emelkedett volna el – Cs. V.], minden átmenet nélkül emelkedik ki az épület tömegéből és bizonyára túlköltséges volna. A részletarchitektúra igen szép, de a templom megközelíthetése nem ideális. Legnehezebb pontja a problémának éppen a kényelmes megközelíthetés volt. Az épületet aránylag szűk utcák veszik körül és ezért a homlokzatok közepére helyezett bejárók nem mondhatók szerencséseknek. A templom legtávolabb nézőpontjai az átlók irányában feküsznek, miért is a megoldást erre való tekintettel kellett volna megkomponálni. Egyetlen terv készítői számoltak az átlós helyzettel; ezek Bálint és Jámbor építészek, a második díj nyertesei. Az előterekhez az átlók irányában lehet jutni, férfi és nő az előterekbe tehát födött helyre együtt jöhet. A hívek kitóduló serege ugyancsak az átlós utak irányában oszolhatik el a legkényelmesebben. Az alaprajzi elrendezés teljesen szimmetrikus; a szimmetria azonban nincsen a tervre rákényszerítve, hanem mintegy önként kinálkozik. A főbejáratok kerek vesztibüljeinek az esküvők előtti, ugyanacsak kerek gyülekező terek tökéletesen megfelelnek. A ruhatár, előtér, illetve kisebb imatér, karzat-feljárók megoldása valóban szellemes. Az ideálisan központi elrendezés annyira hajlékony, hogy az egységes hatás veszélyeztetése nélkül bizvást reprodukálható kisebb méretekre, ami már azért is kivánatos volna, hogy a tervnek egyetlen hibáját elimináljuk. A női emporák ugyanis túlságosan mélyek, a méret redukció folytán pedig éppen a hátulsó legrosszabb ülések esnének el. A magam részéről úgy architektúráját, mint alaprajzi elrendezését tekintve, az összes tervek közül ezt a tervet tartom kivitelre legalkalmasabbnak. Szemeimben különösen ajánlja ezt a tervet az a magyar zamat, amelyet ínyenc szemem a műből kiérez. Modern ez a terv minden ízében és nem utolsó érdeme, hogy a modern művészi törekvéseket sikerült formában tükrözi vissza.”14

Folytatás következik.

 

Cseh Viktor írása

A cikk az Egység 123. számában jelent meg. 

 

1 „Hirek – Templomok a nagy ünnepekre”, Egyenlőség (1898) 17. évf. 35. szám, 8. old. 2 Podonyi Hedvig, Zsinagógák Magyarországon (Budapest: Viva Média Holding, 2005) 58.; 88. old. 3 „Hirek – Istentisztelet utcán és udvaron”, Egyenlőség (1895) 14. évf. 16. szám, 7. old.; 4 A pótimaházakról szóló cikkünket lásd: Cseh Viktor, „Őszi pótimaházak a fővárosban – Hol és hogyan imádkoztak elődeink Budapesten?”, Egység (2018) 29. évf. 110. szám, 24–27. old.; 5 „Hirek – »Judapest«”, Egyenlőség (1911) 30. évf. 6. szám, 9. old.; 6 „Hazai hirek – A fővárosi törvényhatósági bizottság”, Egyenlőség (1889) 8. évf. 26. szám, 10. old. (A forrásban tévesen a Szalay utca helyett Sólyom [most: Bihari János] utca szerepel.); 7 „Hirek – Köszönet”, Egyenlőség (1893) 12. évf. 40. szám, 8–9. old.; 8 Uo.; 9 „Budapest és az uj zsidó templom”, Egyenlőség (1893) 12. évf. 40. szám, 2–3. old.; 10 „Hirek – Uj kulturintézetek”, Egyenlőség (1896) 15. évf. 43. szám, 9. old.; 11 Gábor Eszter, „A lipótvárosi zsinagóga pályázata”, in: Gerő András (főszerk.) Budapesti Negyed – A meg nem épült Budapest (1998) V. évf. 4. szám – VI. évf. 1. szám, 45–47. old. A továbbiakban: Gábor, 1998.; 12 Gábor, 1998: 11–12. old.; 13 P. G., „Az ötödik kerületi új zsidó-templom pályázata”, Vasárnapi Ujság (1899) 46. évf. 13. szám, 201–202. old.; 14 Komor Marcell, „A lipótvárosi templom tervei”, Egyenlőség (1899) 18. évf. 12. szám, 4–6. old.

Megjelent: Egység Magazin 30. évfolyam 123. szám – 2019. október 1.