A velencei gettó szinte időutazást jelent az odalátogatóknak. Valamivel több, mint fél évezrede, 1516. március 29-én a velencei szenátus elhatározta, hogy a város zsidó lakóit egy kapukkal lezárt területre telepíti, az ágyúgyár mellé. Ez a vallási szegregáció egyik legkorábbi példája. Amennyiben a zsidók a kapukon belül maradtak, megfizették a rájuk kiszabott, a megszokottnál magasabb adókat és bérleti díjakat, valamint csupán néhány foglalkozást (orvos, kereskedő vagy uzsorás) űztek, akkor szabadon gyakorolhatták vallásukat.
A zsidók kitartottak, a zsúfolt negyed az európai zsidó élet egyik legélénkebb központjává vált. A nyomdákban héber, ladino és jiddis nyelvű, vallási és világi tárgyú könyveket adtak ki. Ennek egyik leghíresebb példája az 1609-es velencei hágádá.
Most, évszázadokkal később, az épületek málladoznak, a zsidó közösség pedig kisebb, mint valaha. Tanulva a korábbi, sikertelen helyreállítási kísérletekből, a közösség most újra nekifogott, hogy helyreállítsa, ami még megmenthető – írja a Jewish Telegraphic Agency.
„A közösség valószínűleg 1630 körül volt a legnépesebb, akkoriban nagyjából ötezer, német, francia, olasz és spanyol eredetű zsidó élt itt. Manapság nagyjából 450-en vagyunk”
– mondta Paolo Navarro, a velencei zsidó közösség alelnöke. Közülük körülbelül harmincan – tucatnyi család – élnek a Gettó téren. A turizmus kétélű kard: rengeteg pénzt visz ugyan a városba, de az évi több tízmillió turista el is rettenti a helyi lakosokat, zsidókat, nem-zsidókat egyaránt.
Az egymáshoz túlságosan közel álló és a folyamatosan emelkedő vízszint által is veszélyeztetett épületek renoválásra szorulnak. Ugyan 2014-ben, a gettó létrehozásának 500. évfordulójára készülve kihirdettek egy 12 millió dolláros projektet, azt – finanszírozási nehézségek miatt – nem sikerült tető alá hozni.
Ekkor döntött úgy a Velencei Zsidó Közösség, mely a gettó területén levő ingatlanok legnagyobb részének tulajdonosa, hogy a saját kezébe veszi az ügyet. Először a gettó Giardino Dei Melograni (A gránátalmák kertje) nevű kóser szállodáját hozták rendbe, idén a mellette fekvő kóser étterem, a Gimel Kert, valamint a kicsi, de történelmi jelentőségű zsidó múzeum következik. E két intézmény megnyitását nyárra tervezik.
A közösség reményei szerint a felújítás nyomán új családok is költöznek majd a gettó területére. A tulajdonukban lévő ingatlanokban a múzeum és más, renoválás alatt álló intézmények dolgozóinak, illetve családjaiknak is tudnak lakhatást biztosítani. Ezt követi majd terveik szerint a velencei zsidó élet felvirágoztatása.
2019 óta új főrabbi, a franciaországi származású Daniel Touitou szolgálja a közösséget. Ő korábban, az 1990-es években Torinóban szolgált rabbiként. A helyzet azonban nem könnyű, mert a legtöbb velencei zsidó eltávolodott ősei hagyományaitól, magyarázta az ortodox rabbi.
„Az embereket sajnos nem érdekli a zsidó életmód. A múlt fontos, de nem képes ellenállni az asszimilációnak, ha nincs mögötte vallásgyakorlat. A velencei zsidók közül sokakat nem érdekel az identitás.”
Bár a koronavírus világjárvány jelentősen csökkentette a Velencébe látogató turisták számát, még így is igen sokan járják az egykori gettó utcáit. A zsidónegyedbe sötét átjáró vezet át. Ennek belső oldalán kibukkanva a Chábád kóser, a hagyományos velencei és mai izraeli konyhát askenázi elemekkel övező étterme, a Gam Gam hívogatja a látogatókat.
A gettó központi tere egykor az elsősorban az Ottomán Birodalomból származó zsidók lakhelye volt. Itt található az 1541-ben épült Spanyol és az 1580-ban emelt Levantei zsinagóga. A Velencébe érkező zsidó csoportok mindegyike arra törekedett, hogy a lehető legjobban megőrizze saját ősei hagyományait, így 1571-re már öt zsinagóga állt a gettó falain belül, ezek mindegyike más és más csoporthoz kötődött.
A velencei zsinagógák közül csupán a Spanyol zsinagógát használják szünet nélkül, az alapítása óta. Azt mondják, az épületet a velencei barokk híres építésze, Baldassare Longhena tervezte. Az épület nagyban hasonlít a korabeli velencei emlékekre és terekre. Alapítói Spanyolországból menekülő zsidók voltak. A város azzal a feltétellel engedélyezte a zsinagóga építését, hogy az épület külsején semmi sem utalhat arra, hogy zsidó imaháznak ad otthont. A belső tér megjelenését nem szabályozták, így azt rendkívül díszesen alakították ki. Az érkezőket faragott faajtók fogadják, a bima, vagyis a tóraolvasásra és előimádkozásra szolgáló emelvény körül márványoszlopok állnak, a padlót fehér és szürke márványból készült koncentrikus négyzet díszíti. Az 1680-ban újjáépített, elegáns vonalvezetésű Levantei zsinagógát szintén Longhenának tulajdonítják.
A fennmaradó három zsinagóga közül az askenáz zsidók által 1528-ban emelt Német zsinagóga a legrégebbi. A bima és a tóraszekrény egymással szemben állnak, a hosszú falak mentén XVI. századi padok húzódnak, amelyeket oroszlánkarmok és virágok díszítenek. A padlót színes márványból készült mozaik fedi. Az épületben található a korábban már említett Zsidó Múzeum is.
A jelenlegi közösség két imaházat használ: télen a fűthető Levantei, nyáron a hűvösebb Spanyol zsinagógát.
A gettó zegzugos utcáin a mai napig számos zsidó mesterember kínálja portékáját, többek között színes festményeket, nyomtatványokat, mikrográfiával készült képeket, judaikát, üvegből évszázadok alatt kifejlesztett technikával készült remekműveket: menórákat, mezuzákat, hanukai pörgettyűket és kidushoz használható serlegeket.
Fotó: Wikipédia
_(8204372712).jpg){kind=link}