Egy elfeledett demokrata története, Vázsonyi Vilmos, aki a századforduló Budapestjén a jog, a politika és a társadalmi haladás határán formálta a modern Magyarországot.
A Salgótarjáni utcai zsidó temető omladozó mauzóleumai között sétálva nemcsak neveket, hanem sorsokat is olvashatunk a kövekbe vésve. Köztük nyugszik Vázsonyi Vilmos is, egy politikus, aki korának egyik legkarakteresebb, mégis méltatlanul háttérbe szorult alakja volt.
A demokrácia ügyvédje: Vázsonyi Vilmos portréja
A 19. század végének pezsgő Budapestjén született meg egy olyan politikai pálya, amely egyszerre volt bátor, modern és ellentmondásokkal teli. Vázsonyi Vilmos, eredeti nevén Weiszfeld Vilmos 1868-ban látta meg a napvilágot Sümegen, egy izraelita családban, amely később a Vázsonyi nevet vette fel. Már ez a gesztus is jól mutatja azt a korszakot, amelyben identitás és társadalmi érvényesülés szorosan összefonódott.
Jogászként indult, és a Budapesti Tudományegyetemen szerzett diplomája után gyorsan nevet szerzett magának. Nem csupán a tárgyalótermekben, hanem a közéletben is otthonosan mozgott. Ügyvédként a társadalmi igazságosság kérdései iránt különösen érzékeny volt, ezt bizonyítja, hogy a vasutassztrájk idején nemcsak tárgyalt a kormánnyal, hanem a perbe fogott munkásokat is védte.
A politika új húrjait pengette meg
1894-ben megalapította a Demokrata Pártot, amely később Polgári Demokrata Párt néven országos szervezetté nőtte ki magát. Vázsonyi nem a hagyományos elit politikusa volt: új hangot, polgári szemléletet és reformszándékot képviselt egy olyan korban, amikor a politikai struktúrák még erősen zártak voltak.
Az 1901-es választások hozták meg számára az áttörést: Terézváros képviselőjeként jutott be az Országgyűlésbe, és ezt a pozícióját éveken át meg is őrizte.
Parlamenti jelenléte alatt a demokratikus reformok egyik legkitartóbb szószólója volt, különösen a választójog kiterjesztésének kérdésében.
Vázsonyi az ellenállás meghatározó alakja volt
A 20. század eleji politikai viharok közepette Vázsonyi az ellenállás egyik meghatározó alakjává vált. Az 1905–1906-os belpolitikai válság idején a „nemzeti ellenállás” vezéralakjai közé tartozott, és aktívan szembeszállt a kormányzati törekvésekkel.
1917-ben végül maga is kormányzati szerepet vállalt: igazságügy-miniszter lett, majd a választójogi reform kidolgozásával megbízott tárca nélküli miniszterként dolgozott. Ez a szerep jól mutatja politikai hitvallását: a jog eszközeivel kívánta átalakítani a társadalmat.
Antibolsevista kijelentése miatt emigrálnia kellett
Az 1918-as őszirózsás forradalom után azonban pályája megtört. Korábbi, antibolsevista kijelentései miatt Bécsbe emigrált, és csak 1921-ben tért vissza Magyarországra. Ekkor újraszervezte pártját, és ismét parlamenti képviselő lett, ám már egy megváltozott politikai közegben kellett helytállnia.
Nevéhez fűződik a frankhamisítási ügy parlamenti vitájának egyik kisebbségi álláspontja is, amely újabb konfliktusokat szült, különösen a nacionalista körökben.
Élete végén egészsége megromlott, és gyógykezelésre Badenbe utazott, ahol 1926-ban hunyt el. Halála után politikai örökségét fia, Vázsonyi János vitte tovább, míg családja más tagjai, köztük unokája később az emigrációban őrizték emlékét.
A borítóképen Vázsonyi festményének AI restaurált változata. Az eredeti festmény a MILEV gyűjteményében található.
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.