Dicséret, gúny, sztereotípia és egy-egy ma már nehezen érthető történet. A régi magyar közmondások különös képet őriznek arról, hogyan látta a magyar társadalom a zsidókat a 19–20. század fordulóján.
Egy közmondás sokszor többet árul el egy korról, mint egy hosszú történelmi leírás. A régi magyar nyelv tele volt olyan mondásokkal, amelyekben a zsidók is felbukkantak, hol elismeréssel, hol tréfásan, máskor pedig kifejezetten előítéletes módon. Dr. Flesch Ármin mohácsi főrabbi 1908-ban megjelent írásában összegyűjtötte és értelmezte ezeket a fordulatokat. Nézzük, milyen történeteket mesélnek a századelő közmondásai a magyarországi zsidókról!
Zsidó: „egy a mi népünkből”
A zsidókról alkotott kép egyik érdekes lenyomata az a közmondás, amely egyszerűen így fogalmaz: „Egy a mi népünkből.” Flesch Ármin szerint ez jól érzékelteti, hogy a magyar társadalomban a zsidóságot – vallási különállása ellenére – sokan a magyar nemzet részének tekintették.
„Egy a mi népünkből, így nevezi a közmondás a zsidót. Sok népfaj lakott ősidők óta a Kárpátoktól az Adriáig terjedő földrészen, szlávok, rutének, oláhok és szerbek, németek és vendek, horvátok, szászok, oroszok, tótok és örmények, ezek mindannyian saját nyelvüket, nemzetiségi ábrándjaikat, függetlenségi eszméiket iparkodtak megvalósítani és azért csak igen lassan, nehezen tudtak és akartak beolvadni a magyar nemzettestbe. Nehezen és csak az erőszak nyomása alatt sajátították el a magyar haza nyelvét, szítták magukba a magyar kultúra szellemét.
Míg a zsidó nép csakis vallásában akarta megőrizni különválását, de egyebekben mindenben és mindenkoron akart és tudott is érezni és összeolvadni a magyar néppel.” – Írta dr. Flesch Ármin (1865–1944) mohácsi főrabbi 1908-ban.
„Élelmes, mint a zsidó.”
Első hallásra talán furcsán hangzik, de ez a mondás Flesch értelmezésében egyértelműen elismerést fejez ki.
Az „élelmesség” ebben a régi szóhasználatban nem egyszerűen ügyeskedést jelentett, hanem találékonyságot, életrevalóságot és azt a képességet, hogy valaki nehéz körülmények között is boldogulni tud.
Flesch szerint a mondás mögött az a tapasztalat húzódott meg, hogy a zsidó közösség az üldöztetések és a korlátozó törvények ellenére is megtalálta a módját annak, hogy megéljen és talpon maradjon. Nem feltétlenül főúri módon, de legyen betevő falatja.
„Megcsalta, mint zsidó a lovát.”
Ehhez a mondáshoz egy különös történetet is fűztek. A hagyomány szerint valahol Szatmár vármegyében egy szegény zsidó bevitte lovát az abrakos istállóba. Lámpával odavilágított az abrakra, majd eloltotta a lámpát, elvette az állat elől a takarmányt, és a lovat egyszerűen ott hagyta éjszakára.
Így született volna a mondás, amely ma már inkább egy letűnt kor gondolkodásmódjáról árulkodik, mintsem arról, hogyan érdemes értelmeznünk a zsidóságot.
„Ott tartunk, ahol a mádi zsidó.”
A magyar népi humor nemcsak a zsidók állítólagos élelmességét, hanem az ügyetlenségüket is szerette történetekben megörökíteni.
A mondás mögött egy Zemplén vármegyei kereskedő történetét őrizte meg a hagyomány. A férfi állítólag lovaskocsijával hosszasan bolyongott, míg végül – minden különösebb eredmény nélkül – visszajutott saját portája elé.
Így lett a mádi zsidó a hosszú, fáradságos, ám eredménytelen munka szimbóluma.
„Zsidó van a kártyában.”
Ez a mondás ma már meglehetősen különösnek tűnik, egykor azonban konkrét helyzetre használták.
A házaló zsidó kereskedők tolakodóbbnak, bizalmaskodóbbnak tartott viselkedésére utalt, amikor kártyázás közben keveréskor egy képes lap véletlenül felfelé fordult.
A közmondások világában gyakran egészen apró hétköznapi helyzetekből született általánosítás, és ezek között bizony az előítéletek is könnyen továbböröklődtek.
„Zsidó is szereti Máriát a körmöci aranyon.”
Ennek a mondásnak már jóval játékosabb a háttere.
Az aranypénz régen igazi ritkaságnak számított, és ha Jákob fiainak kezébe került egy körmöci arany, bizony ők sem utasították vissza csak azért, mert az érmén Mária képe szerepelt.
A mondás egyszerűen arra utalt: a pénzt mindenki szereti, függetlenül attól, milyen kép van rajta.
„Annyi, mint Óbudán a zsidó gyerek.”
Ha valamiből régen nagyon sok volt, ezt a mondást is elő lehetett venni.
A hasonlat nem véletlenül született: Óbudán a 19. század első felében valóban jelentős és látványos zsidó közösség élt. A korabeli ember számára így könnyen kézenfekvővé válhatott, hogy valami nagy mennyiségét az óbudai zsidó gyerekek sokaságához hasonlítsa.
„Illik neki, mint zsidónak a puska.”
A mondás azt sugallja, hogy valami egyáltalán nem áll jól valakinek, vagy egyáltalán nem való hozzá.
A háttérben az a régi sztereotípia húzódik meg, hogy a zsidók nem igazán voltak járatosak a fegyverforgatásban. Flesch azonban rögtön árnyalja is ezt a képet: aki részt vett az 1848–49-es szabadságharcban, az jól láthatta, hogy az izraelita magyar éppúgy tud bánni a puskával, mint bármely keresztény.
A szabadságharc zsidó hősei pedig ma is emlékeztetnek arra, hogy a régi sztereotípiák és a valóság között sokszor igen nagy volt a különbség.
„Mosolyog, mint Mózes a moslékra.”
Ez a furcsa hasonlat egy vallási előírásból merítette a humorát.
Mivel a zsidó vallás tiltja a sertéshús fogyasztását, a disznóknak szánt moslék a zsidó ember számára értelemszerűen semmilyen értéket nem képviselt. A mondást ezért olyan dolgokra alkalmazták, amelyek teljesen haszontalanok voltak annak, akinek kínálták őket.
„Nyöszörög, mint zsidóban a fájdalom.”
Vagy: „Jár-kel, mint zsidóban a fájdalom.”
A két változat mögött egy újabb régi sztereotípia húzódik meg: a zsidókat a közmondás szerint kevésbé edzettnek, kevésbé a nehéz fizikai munkához szokott embereknek tartották.
Flesch azonban itt sem hagyja szó nélkül a leegyszerűsítést. Történelmi okai voltak annak, hogy a zsidók többsége nem lehetett földművelő, de ebből korántsem következett, hogy ne lettek volna közöttük erős, fizikai munkát végző emberek. Különösen az ország keleti részén számos ilyen példát lehetett találni.
Elég csak a „zsidó Toldira” gondolni.
„Várja, mint zsidó a Messiást.”
Talán ez az egyik legismertebb, ma is élő fordulat a felsoroltak közül.
A jelentése egyszerű: valaki hosszú ideje, nagy várakozással vár valamire. A hasonlat természetesen a zsidó vallás egyik központi várakozására utal: a Messiás eljövetelére.
A közmondás több mint egy egyszerű nyelvi fordulat: egy több ezer éves vallási reménységet emel be a magyar hétköznapi nyelvbe. És ha már így alakult, a kívánság ma is ugyanaz lehet: történjen meg minél hamarább, még napjainkban!
Forrás: Flesch Ármin dr., „A zsidó a magyar közmondásban.”, Az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat XXV. Évkönyv. Budapest: IMIT, 1908. 176–194. old.
A borítókép illusztráció. Fotó: Fortepan / UWM Libraries / Boyd Louise Arner.
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.