Egy fiatal jesiva-tanuló életében meghatározó pillanat volt, amikor a Rebbe személyesen választotta ki Ausztráliába küldendő csoport tagjait, és útmutatással látta el őket a küldetéshez.
Ez a visszaemlékezés Leibel Altein rabbi élményeit tárja elénk, aki a lubavicsi mozgalom ausztráliai jesiva-küldetésének résztvevőjeként tapasztalta meg, hogyan segítette a Rebbe iránymutatása, hogy a fiatal haszidok ne csupán tanulmányaikat folytassák, hanem a helyi közösséget is erősítsék. A történet betekintést nyújt a Rebbe gondoskodó vezetésébe, az előkészületekbe, a távkapcsolat és adományozás nehézségeibe, valamint az első élő hászid összejövetelek varázsába Melbourne-ben.
A Rebbe titkára kért segítséget tőle
Egy téli napon a Chábád központi zsinagógájának tanházában ültünk, amikor belépett Binyomin Klein rabbi, a Rebbe titkára és megkérdezte, hogy segítenénk-e összeállítani egy olyan névlistát, melyből a Rebbe majd kiválasztja, hogy kiket küldjön el ausztráliai kiküldetésbe.
A Rebbe két évvel korábban indította útjára azt a programot, melynek keretében jesivatanulókat küldött a Melbourne-ben működő lubavicsi jesivába. A hatalmas távolság és a kiküldetés kétéves időtartama miatt csak olyan jelöltek jöhettek szóba, akik jó egészségi állapotban voltak és megkapták szüleik belegyezését. A bátyám az első csoport tagja volt, én pedig szerettem volna a második csoporttal kiutazni, ezért kértem, hogy az én nevem is kerüljön fel a listára.
Eltelt néhány hét, de nem kaptunk értesítést a döntésről. Purim után azonban Klein rabbi behívott Hodakov rabbi, a Rebbe vezető titkárának irodájába, hogy közöljék a jó hírt: bekerültem a csoportba.
Az utazás előtt a Rebbe különleges ajándékot adott
Még peszách előtt útnak indultunk. Az utazás előtt a Rebbe személyesen fogadta mind a hatunkat. Az asztalán egy nagy doboz macesz volt. A Rebbe arról beszélt, hogy a mi feladatunk az első csoport által elkezdett munka kiterjesztése lesz. Azt mondta, hogy mindegyikünk vegyen el egy egész és két törött maceszt, majd kaptunk tőle fejenként harminchat dollárt, hogy a peszáchi jótékonysági alapoknak adományozzuk Ausztráliában. Még aznap nyomtatásban is megkaptuk a Rebbe beszédét, lábjegyzetekkel kiegészítve. A peszách előtti adományozásról szóló részhez például megadta, hogy hol találunk erről forrást az Álter Rebbe által szerkesztett Sulchán Áruchban.
Az Álter Rebbe azt írta erről a micváról, hogy egy város minden lakosa köteles támogatni a helyi rászorulókat. És ki számít a város lakosának? Aki legalább harminc napja az adott településen lakik. Ez azonban csak azokra vonatkozik, akik ideiglenesen maradnak helyben. Aki véglegesen oda költözik, az azonnal helyi lakosnak számít és köteles az adományozásra.
A Rebbe ezt a fejtegetést ránk is alkalmazta. Mivel két évre mentünk, úgy vélte, hogy azonnal helyi lakosnak számítunk majd. Azt mondta, hogy az ő küldötteiként ne azt számolgassuk, hogy mennyi idő van még hátra a visszautazásig, hanem minden percben érezzük úgy, hogy örökre ott maradunk. Beszédének szerkesztett változatát azután felolvasták a jesiva által szervezett búcsúünnepségen.
Szinte elvágva a világtól
Amikor megérkeztünk Ausztráliába, úgy éreztük, hogy megszakadt a kapcsolatunk a külvilággal. Akkoriban elég nehézkes volt a kommunikáció. Távhívást csak vészhelyzetben kezdeményeztünk. A Rebbe által vezetett haszid összejöveteleken elhangzottakról csak levelekből értesültünk. Valaki röviden összefoglalta nekünk írásban, hogy miről volt szó, ha pedig hétköznap rendezték a fárbrengent, akkor magnószalagot is kaptunk. Persze sokszor csak nagy késéssel érkeztek meg a küldemények.
Amikor a Rebbe húszéves vezetőségét ünnepelte az egész lubavicsi közösség, mindenhonnan özönlöttek az emberek New Yorkba, mi azonban a világ másik oldalán ragadtunk. Hallottuk, hogy Izraelben közvetlen telefonos összeköttetést hoztak létre a Chábád központjával, hogy követhessék az eseményeket. Elhatároztuk, hogy mi is így teszünk. Ez hatalmas költséggel járt, mert a távhívás rendkívül drága volt és egy fárbrengen órákon át tartott.
Gyűjtést rendeztünk a közösségben, én pedig felajánlottam az összes pénzt, amit a bár micvámra kaptam.
A finanszírozás mellett ott volt még az időeltolódás problémája. Támuz 12-én, csütörtök este fél tízkor kezdődött az egyik rendezvény, ami Ausztráliában már péntek délután volt, nem sokkal a szombat bejövetele előtt.
A Rebbe első fárbrengene, melyet Ausztráliából is követhettek
A zsinagógában rendeztük be a közvetítő állomást és ahogy közeledett a szombat, kezdtek feltűnni az ünnepi ruhába öltözött, imára érkező emberek. A fárbrengen során a Rebbe rákezdett egy dalra és a felénk áradó energia hatására felpattantunk és táncra perdültünk. Chaim Serebryanski rabbi, egy helyi lubavicsi haszid italt és süteményt hozott és hamarosan énekszóval és tánccal telt meg az egész zsinagóga. A helyiek nem tudtak hová lenni a csodálkozástól. Mi viszont elmondhatatlanul boldogok voltunk, mert ezt volt az első alkalom, hogy élőben követhettünk egy fárbrengent Ausztráliában.
Öt hónappal később eljött a következő nagy haszid ünnepség, kiszlév hó 19. ideje. A Chábád központjában külön telefonvonalon várták a külföldi bejelentkezéseket és fenntartottak egy vonalat vészhelyzet esetére is. Tárcsáztuk a számunkra kijelölt számot, de nem tudtunk összekapcsolódni. Hívtuk a vészhelyzeti számot, ám azzal sem jártunk sikerrel. A rendezvény már elkezdődött, mi pedig tehetetlenek voltunk. Egy órán át próbálkoztunk, mire végre létrejött az összeköttetés. És a Rebbe éppen akkor kezdett el Ausztráliáról beszélni.
Elmondta, hogy a melbourne-i jesivának otthont adó épületet megvásárolta egy ingatlanbefektető. Felmerült egy lehetőség egy teljes campus megvásárlására, de az ára rendkívül magas volt. Többen a Rebbéhez fordultak, hogy érdemes-e megpróbálni összegyűjteni a pénzt. A Rebbe éles hangon reagált erre:
„Miért arra pazarolják egyesek a pénzüket, hogy távhívások során tegyenek fel kérdéseket? Pedig a válasz egyértelmű: terjeszkedni kell!”
Lechájim az óceán két felén
A Rebbe azzal folytatta, hogy a jesivának már rég ki kellett volna költöznie a jelenlegi, kis méretű épületből, de ez sajnálatos módon nem történt meg. Ezért az Örökkévaló úgy intézte a dolgokat, hogy kénytelenek legyenek egy másik, sokkal tágasabb ingatlan után nézni. A Rebbe, adakozásra buzdítva, maga is felajánlott egy összeget a jesiva javára.
Mindez éppen akkor hangzott el, amikor bekapcsolódtunk a közvetítésbe. A beszéd végén a Rebbe mindenkit meginvitált egy lechájimra és külön felkért minket, akik Ausztráliából hallgattuk, hogy mi is mondjunk lechájimot.
Leibel Altein rabbi közel ötven éven át dolgozott a Rebbe és Chábád korábbi rebbéi beszédeinek kiadásán. Ma a brooklyni Heichal Menachem igazgatója. Az interjú 2020 augusztusában készült. Forrás: JEM.tv
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.