Hogyan lehet összeegyeztetni a családot, a közösségi feladatokat és a személyes időt? Erről beszélgettünk Köves Dvora rebecennel.
Köves Dvora válasza nem időbeosztási trükk volt, hanem egy mélyebb felismerés. Az alábbi beszélgetésben erről is mesél:
Van egy titkos trükköm. Egyszer egy rebecen, az egyik éves rebecenkonferencián a Kinuson arról mesélt, hogyan lehet egyszerre ennyire sikeres rebecenként és anyaként is. Nagy hatással volt rám, amit mondott:
„Ne törekedjünk a tökéletességre minden területen! Inkább minden nap döntsük el, mit engedhetünk el aznap, miben lehetünk lazábbak, és mi az, amire koncentrálnunk kell – ma, holnap vagy akár holnapután.”
A legnagyobb kihívás számomra egy nagy család összehangolásában az, hogy megtaláljam az egyensúlyt a munka, az élet fontos dolgai, és az időbeosztás között – hogyan osztom meg az időmet a férjem, a gyerekeim, a testvéreim, az édesapám és a munkám között. Ez az egyensúly valóban nem könnyű, de nőként úgy érzem, ez a mi felelősségünk – egyfajta küldetés.
Minden nap végén – vagy akár már reggel – átgondolom, hogyan osztottam be az időmet. Ha például tegnap több időt tudtam szánni az egyik gyerekemre, akkor másnap a másik kettőre figyelek jobban – és így tovább.
Mi az az anyai tulajdonságod, amire a legbüszkébb vagy?
Azt hiszem, az az anyai tulajdonság, amire a legbüszkébb vagyok, az nem valami, ami természetesen jött volna – hanem olyasmi, amiért sokat dolgoztam, amit tudatosan építettem fel magamban. És épp ezért vagyok rá olyan büszke. Mert látom, mennyire fontos.
Nem próbálom kontrollálni a gyerekeimet. Igen, nevelem őket, értékeket adok át, megmutatom nekik az életformát, amiben én hiszek – de nem várom el, hogy pontosan ugyanazt kövessék, amit én csinálok. Nem erőltetem rájuk az én utamat.
Hiszem, hogy minden gyermeknek megvan a saját, különleges útja – a maga egyedi tehetsége, személyisége, lelki világa. Nem próbálom őket olyanná formálni, amilyennek én szeretném látni őket, hanem inkább teret adok nekik, hogy kibontakozhassanak, és önmagukká váljanak. Támogatom őket abban, hogy megtalálják a saját hangjukat, a saját fényüket – és hogy azt a saját tempójukban, a saját módjukon hozhassák a világba. Ez számomra az igazi anyaság.
Mi volt a legkreatívabb megoldásod arra, hogy a gyerekeid végre lefeküdjenek aludni?
Fontosnak tartom, hogy a gyerekeim érezzék: ha anya mond valamit, annak súlya van – és akkor azt komolyan is veszik, nem ellenkeznek. Ugyanakkor próbálok mindig időt szakítani arra is, hogy legyen közös, minőségi időnk. Például lefekvés előtt leülünk beszélgetni, vagy együtt olvasunk mesét – ez nemcsak nekik fontos, hanem nekem is.
Nem csinálok semmi rendkívülit, csak próbálok valóban jelen lenni számukra. Iskola után igyekszem nem túlzsúfolni a délutánokat, mert hiszem, hogy a gyerekeknek szükségük van rá, hogy egy kicsit „csak úgy legyenek”. Legyen idejük pihenni, játszani, lazítani – nem mindig kell rohanni egyik programról a másikra. Amikor van tér az otthoni légkörben a nyugalomra, egy kis videónézésre vagy a házi feladat nyugodt elkészítésére, akkor az egész este sokkal harmonikusabb. Így a lefekvés is könnyebben megy, kevesebb a feszültség. És nekem is könnyebb, mert közben én is jobban tudok kapcsolódni hozzájuk.
Van, hogy lefekvéskor melléjük bújok egy kicsit, beszélgetünk pár percet, együtt pihenünk. Ez egy nyugodt, meghitt pillanat, ami segít lecsendesedni a nap végén. Aztán, amikor érzem, hogy már elálmosodtak, felkelek, lekapcsolom a villanyt, és jöhet az alvás.
Milyen módon lehet a gyerekekben erősíteni a zsidó identitást?
A gyermek zsidó identitásának megalapozása már egészen kiskortól kezdve nagyon fontos. Már akkor érdemes elkezdeni a nevelést, hogy értékrendjük a Tóra és a micvák útján formálódjon. Fontos, hogy megmagyarázzuk nekik, miért tartjuk be a Tórát és a micvákat, és hogy ezek milyen jóval és örömmel járnak – nem félelemből, hanem szeretetből és meggyőződésből.
Ahogy a gyerekek nőnek és érettebbé válnak, egyre mélyebb magyarázatokat adhatunk nekik. Érdemes bevezetni őket a haszid tanítások világába is, amelyek segítenek mélyebben megérteni a Tóra és a micvák belső jelentését. Ezáltal nemcsak szabályokat tanulnak, hanem tartalmat és értelmet is kapnak hozzá – így valóban sajátjukká tud válni az, amit csinálnak.
Van valami szép vagy különleges szokásod, amit anyukádtól, nagymamádtól tanultál?
Amit az édesanyámtól és a nagymamámtól tanultam, az az, hogy anyaként te vagy a felnőtt – te mutatod az irányt. Azt jelenti ez, hogy a gyerekek megtanulják tisztelni a szüleiket, és ha a szülő mond valamit, azt komolyan kell venni. Én pedig hiszek abban, hogy a nevelés nem az erőfitogtatásról szól. Nem azért hallgatnak rám, mert én vagyok az erősebb, hanem mert érzik, hogy figyelek rájuk, hogy meghallom őket, és igyekszem megérteni, mire van szükségük, mit szeretnének.
Ezt is az édesanyámtól tanultam: hogy próbáljam meg ténylegesen meglátni az ő szemszögüket is, és abból, amit szeretnének, megvalósítani, ami valóban jó nekik. És amikor ezt érzik, amikor tudják, hogy a szülő a legjobbat akarja nekik, akkor a nevelés is működik: akkor ők is együttműködnek, mert már van bizalom, van kapcsolat.
Volt már olyan pillanat, amikor úgy érezted, hogy „na, ezt most nagyon elrontottam”, és aztán mégis jó lett belőle?
Természetesen sok ilyen eset volt már, és hiszem, hogy az emberek hibáznak – mi, emberek hibázunk. Én is hibáztam, és hibázni is fogok. De a legfontosabb dolog, amire a haszidizmus tanít, az a reflexió.
A nap végén visszatekintek: mit tettem ma, mit rontottam el – és holnap megpróbálom kijavítani. Ha nem sikerül, akkor másnap újra nekifogok. Mert ez a legfontosabb: tudatosan élni. Folyamatosan vizsgálni önmagunkat, szembenézni a tetteinkkel. És ha hibáztunk, de egyedül nem tudjuk jóvátenni, akkor segítséget kérni. És minden nap arra törekedni, hogy egy kicsit jobbak legyünk, mint tegnap voltunk.
Hogyan kezeled azokat a helyzeteket, amikor valami nagyon nem úgy sikerül, ahogy eltervezted?
Őszintén szólva, ezek számomra nehéz pillanatok. Nagyon szeretem, amikor a dolgok úgy alakulnak, ahogy elterveztem, ahogy „rendben” kellene menniük – vagy legalábbis ahogy én gondolom, hogy kellene. És mindig újra meg kell tanulnom, hogy ha valami mégsem sikerül, akkor egy pillanatra meg kell állni, és Istenhez fordulni, imádkozni.
Azt mondani: „Rendben, értem, hogy az én akaratom most nem egyezik Isten akaratával.” És én abban hiszek, hogy végső soron az történik, amit Isten akar, nem az, amit én.
Ilyenkor megpróbálok megállni, és azt kérdezni: „Istenem, mit szeretnél tőlem ebben a helyzetben? Mi a helyes lépés most? Mit kell tennem?” És innen próbálok továbbmenni.
Mi a véleményed a modern párkapcsolati kihívásokról a hagyományos értékek fényében?
Az az igazság, hogy mivel vallásos zsidó lányként nőttem fel, ahogy idősebbé váltam és fejlődtem, egyre mélyebben kezdtem megérteni, mennyire nélkülözhetetlen a Tóra útja az életben. Ha nincs jelen a Tóra az ember életében, különösen egy házasságban, akkor az együttélés valóban nagyon nehézzé válhat. Mert amikor nincs valami, ami nálunk erősebb, valami, ami összeköt bennünket – például a közös hitünk –, akkor sokkal nehezebb közösen megoldani az élet kihívásait, és igazán megérteni egymást.
A Tóra megtanítja, hogy a házasság nem arról szól, hogy ha valami nehézség adódik, akkor az első reakciónk a válás legyen. Hanem arról, hogy Isten akarata szerint egy családot építsünk, egy otthont teremtsünk, és ez az otthon éppen a nehézségek által válik erősebbé. Hiszem, hogy nincs olyan házaspár, amely ne élne át nehéz időszakokat. Ezek az időszakok az élet részei.
De ha valami kicsit nehézzé válik, és azonnal azt mondjuk, hogy ’nem megy tovább’, akkor felmerül a kérdés: miért is élünk együtt? Mi a célja a kapcsolatunknak? A mai világ sokszor azt sugallja, hogy egy kapcsolat célja az öröm és a jó érzések – de amikor ezek átmenetileg megszűnnek, akkor a kapcsolatot is könnyen elengedjük.
A Tóra viszont arra tanít, hogy a házasság célja egy zsidó otthon, egy közös szellemi élet, Isten szolgálata. És amikor van egy magasabb, spirituális cél, akkor sokkal könnyebb átvészelni a nehézségeket is. Ilyenkor valóban meg akarjuk ismerni és érteni egymást, és együtt keressük a megoldásokat.
Mi a legfontosabb tanácsod a harmonikus házasság fenntartásához?
A legfontosabb tanácsom az, hogy ne harcoljunk olyan dolgokért, amelyek valójában nem lényegesek. Ha valami nem igazán fontos, akkor ne csináljunk belőle vitát, hanem inkább törekedjünk arra, hogy megértsük egymást. Az egyik fél próbálja megérteni a másikat, és igyekezzen adni, támogatni – és ugyanakkor hagyja a másikat önmaga lenni.
Ugyanígy a másik oldalról is: nekünk is meg kell adnunk magunknak azt, amire szükségünk van az életben. Fontos, hogy képviseljük a saját vágyainkat, törekvéseinket is, és ebben az egyensúlyban lehet igazán jól együtt élni.
Melyik tórai tanítás az, amely téged a legjobban inspirál a mindennapokban?
Számomra nagyon fontos, hogy minden héten tanuljak haszidizmust. Van egy sorozat, amit a Tánjáról hallgatok – ez egy átfogó tanítás, amely lépésről lépésre vezeti végig az embert a könyv mélységein. Úgy emlékszem, körülbelül száz fejezetből áll, és mindig, amikor egyet befejezek, meghallgatom a következőt. Ez a tanulás rengeteg erőt ad nekem.
Ünnepek előtt különösen igyekszem olyan haszid magyarázatokat tanulni, amelyek az adott ünnepről szólnak – mert ezek segítenek felkészülni, ráhangolódni, és mélyebben megélni az ünnep szentségét.
Minden nap próbálkozom a Chitas-t (héberül: חת”ת) is tanulni – ez egy haszid szokás, amely három fő részből áll: a Tórából, a Tánjából és a Tehilimből. A hetiszakasz minden napra fel van osztva, így aki naponta elolvassa a kijelölt részt a Chumásból (Mózes Öt könyve), az egy év alatt végigolvassa az egész Tórát.
Ugyanez igaz a Tánjára is – minden napra van egy kijelölt rész, így ha következetesen haladunk, akkor egy év alatt befejezhetjük az egész Tánját. A Tehilim, vagyis a Zsoltárok könyve is napi részekre van osztva, és ha minden nap elmondjuk a saját napi zsoltárokat, akkor egy hónap alatt az egész könyvet végigmondjuk.
Ezeket próbálom minden nap beépíteni az életembe – mert nemcsak tudást adnak, hanem erőt, kapcsolatot, és egy mélyebb érzést a zsidósághoz, az ünnepekhez, a Tórához.
Mit tanácsolsz azoknak, akik szeretnék mélyebben megismerni a vallásukat, de nem tudják, hol kezdjék?
Azt javaslom, hogy két dolgot érdemes elkezdeni, ha valaki közelebb szeretne kerülni a zsidósághoz, a Tórához. Az első: egy kis micvával indulni – olyasmivel, ami szívből jön, ami örömmel tölti el az embert, és amit könnyű vállalni. Ez lehet például pénteken egy kis adomány a cedákára, kipát tenni szombat tiszteletére, vagy meggyújtani egy mécsest – akár csak egyet is, de tudatosan, lélekkel. Egy rövid ima, egy egyszerű áldás – bármi, ami összeköt minket a hagyománnyal, és amiben megérezhetjük a szentséget a mindennapokban.
A másik pedig: a tanulás. Elmélyülni a Tórában, különösen a haszid tanításokban, amelyek nemcsak a törvényeket, hanem a lélek mélységeit is megvilágítják. A tanulás és a cselekvés együtt különleges erőt képvisel. Amikor cselekszünk, a micvák fénye hatással van ránk – érezzük, hogy valami jót, valami örökérvényűt teszünk. Ez magához húz, inspirál, hogy tovább menjünk ezen az úton. És amikor tanulunk, a gondolataink, a szívünk is megtelik tartalommal, értelemmel – a „miért” világossá válik.
Így lesz a zsidóság több puszta szokásnál: mély, személyes és jelentőségteljes út.
Ha csak egy dolgot ehetnél egész életedben, mi lenne az?
Csoki es sajttorta 🙂
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.