Száz éve úgy beszélték, hogy a székesfehérvári rabbibeiktatás, mikor Hevesi Simon (1868–1943) pesti főrabbi a fiát, Hevesi Ferencet iktatta be a koronázó város neológ rabbiszékébe, az olyan felemelő és megható esemény volt, melyet már régóta nem tapasztalt a magyar zsidó felekezet.
A székesfehérvári neológ zsidók nagy napja 1922. szeptember 28-ára (5683. tisri 6.) esett, amikor beiktatták új vallási vezetőjüket, Hevesi Ferencet (1898–1952). Lássuk hát a fehérvári zsidók jeles napjának főbb történéseit:
A csütörtöki kora reggelen zsidó küldöttségek – a pesti neológ hitközségé, a fiúárvaházé, a zuglói, a ferencvárosi és a lipótvárosi körzeteké stb. – sokasága, több magánember, közöttük dr. Fábián Béla (szül.: Feuerman, 1889–1966) országgyűlési képviselő gyülekezett Budán, a Déli pályaudvaron, hogy szeretett rabbijukat, Hevesi Simont és fiát, Hevesi Ferencet Székesfehérvárra kísérjék, és ott tanúi lehessenek, hogy apa a fiát az ottani neológ rabbiszékbe iktatja.
Az induló gyorsvonat egészét szinte a Hevesi-féle deputáció töltötte meg. Délben érkeztek a koronázóvárosba, ahol a küldöttséget egy újabb száztagú küldöttség fogadta dr. Lőwy Károly (1853–1939) hitközségi elnök, ügyvéd, kormányfőtanácsossal az élén.
Amerre csak végigvonult a díszes menet, az utcákon a boltok mind bezártak. A neológ nagyzsinagógát, mely tornyait messziről is lehetett látni, a hatalmas trikolóros zászlók most még feltünőbbé tették.
A zsinagóga padsorait zsúfolásig megtöltötte az ünneplő közönség. Az első sorokban természetesen a város méltóságai, így a polgármester, a megyei főjegyző stb. felekezetre való tekintet nélkül helyet foglaltak. De ott ültek a lovasberényi, móri, bicskei és veszprémi hitközségek elöljárói is.
A neológ szokásoknak megfelelően orgonazúgás közben vitték a fehérvári hitközség patriarchái az ezüstdíszbe öltöztetett Tóra-tekercseket a templom bejárata elé, ahol az új rabbi édesapjával, a Dohány utcai zsinagóga főrabbijával várt.
A bevonulás már ünnepélyes csendben történt, majd a kántor zsoltárénekbe kezdett, azután az énekkar a magyar Hiszekegyre zendített rá, utána pedig Hevesi Simon rabbi lépett a szószékre és többek között a következőket mondta:
„Amikor a székesfehérvári izraelita hitközség főrabbi székébe a fiamat beiktatjuk, úgy érzem, hogy a magyar zsidóság történetéből élünk át egy pillanatot. Azért is, mert egy nagy hitközség rábízza lelkének gondjait egy ifjú papra, de azért is, mert egy zsidó pap egyidejűleg átadja a maga hivatásának szentségét gyermekének.
Ebben a momentumban kifejezésre jut az örök Izrael élete. Megmondotta Jesájás próféta, hogy Isten igéi nem végesek, a
természetnek törvényei meg nem szűnnek, amíg a nap sugarai melegítik a földet, amíg a tengerek árjai apadnak és áradnak. És megmondotta, hogy majd ha a nap szétporlik, akkor fog megszűnni Izrael hitvallása, de amíg apák átadják gyermekeiknek a szent hivatás tisztét, addig élni fog Izrael a földön. Ez erők fensége és magasztossága hat le most a lelkemre. Itt szeretettel fogadtak, a hitközség vénei elénkbe hozták a szent Tórákat. Látom a templomot, szép és nemes épületét a régi templomok formái szerint, látom a hitközsége magasztos örömében, hogy papot kapott, itt látom barátaimat, hitközségem vezetőit, akik eljöttek, hogy velem együtt éljék át ennek az órának szépségét és mélységét. Látom e város előkelőségeit, akik megértik, hogy mit jelent, ha vallásukhoz ragaszkodó férfiak egy fiatal papot egy ilyen tiszteletreméltó hitközség lelkipásztori székébe iktatnak. És látom az elmúlt időket is, látom a papokat, akik itt működtek, Zipsert, Natoneket, Kohutot és Steinherz Jakabot a kegyelet auroleljában, szemük ragyog, amint látják, hogy én az apa átadom hivatásom. Látom az én őseimet, látom a varini tudós Landsberger Józsefet, a nagyváradi Landsberg Izsákot és szemeim előtt van megdicsőült apám Handler Márkus. […]
Látom az eszmét, az Isten szeretetét, a mély, jó, erkölcsi tisztaságot, amely a földön élő embert megnemesíti, kiírtja a bűnt, a gyűlöletet, erkölcstelenséget, hogy fölébe helyezze az ember dicső fogalmát, a szeretet, az emberek között való harmóniát. Látom ezt az eszmét és látom mily boldogok azok, akik ezt megértik, ezt szolgálják. Ezt az eszmét szolgálja ebben a hitközségben az én gyermekem. Amit Mózes átadta a hivatását a prófétáknak, a próféták a nagy templom mestereinek és azok a rabbiknak és évtizedek óta száll át a hivatás kötelessége, mesterek avatták fel gyermekeiket papokká, úgy adom át gyermekemnek őseim láncolatához kapcsolódva, hogy szolgálja, hirdesse ezt az eszmét. […]
Isten úgy akarja, hogy én avassalak föl és én áldjalak meg. Hívom őseimet, legyetek velem megdicsőültek, amikor átadom hivatásom szentségét. Fiam áldva légy!”
Már a beszéd alatt sokak szeme könnybe lábadt, ám amikor látták, amit a fiatal rabbi arcán is kövér patakokban folynak a könnyek a meghatottságtól, akkor szinte az egész templom zokogott a megindultságtól. Ezután lépett a szószékre az ifjú fehérvári rabbi:
„Tanítani és inteni foglak benneteket, hogy szeressétek ezt a rögöt, amely apáitokat örök pihenőre fogadta, nektek kenyeret ad, szeret és átölel. Szeressétek és ragaszkodjatok hozzá, hozzatok áldozatot és tiszteljétek fájdalmában és lesújtottságában. Szívetek minden dobbanása, lelketek minden érzése, agyatok minden sejtje legyen a hazáé. Ha gyűlölet tombol is körülöttetek, ha tajtékos áradat vesz is körül, ha bántanak és csúfolnak is bennünket, kiáltástok: mi meg nem törünk, meg nem változunk, a mi szívünkből ki nem téphető hazánk szeretete, mert a mi vallásunk a lelkierő, a hűség vallása, nekünk mártírjaink, vártanúink vannak, akik halálok halálát szenvedték, mert igazak, hűségesek és állhatatosak voltak. […]
Köszönöm neked, Apám, hogy homlokom ím a te áldásod illette, hogy a te igéd avatott az életre, köszönöm a szent szellemet, melyet a te tanításod sugárzott reám, köszönöm, hogy meggyőződést plántáltál belém, mert a te áldásod, a te tanításod, a te hited, a te avató szellemed a szent kenet, mely hivatásom sikerét biztosítja. És köszönöm néked, aki egyik fiad a hazának áldoztad, hogy engem, másik fiad, a vallási eszmének szenteltél és fogadom, hogy minden erőmmel enyíteni fogom szülői szívetek rejtett fájdalmát.”
|
Forrás:
„Hevesi Simon beiktatta fiát…”, Egyenlőség, 1922. 41. évf. 40. szám, 5–6. old. |
