Lassan vége a nyárnak, kifizettük gyermekeink táborait, közben beléptünk elul, a megtérés havába, mikor igyekszünk minél több jócselekedettel zárni az évet, hogy minél tisztább lelkiismerettel érkezzünk az 5782-es esztendőbe. Sokakban felmerül a kérdés, hogy kinek adjuk a máászert, kiknek vagy mely szervezeteknek adományozzunk? Újabb cikkében ezt a témát járja körbe Yair Hoffman rabbi, az internet egyik népszerű háláchá-tudósa.
Kinek is ajánljuk fel a máászert? Annyi opció közül választhatunk, oly sok rászoruló várja egy jótevő segítségét. Egy leány szemináriumba menne, egy fiúnak új sábeszi ruhára lenne szüksége;, egy jesivának szüksége lenne támogatáshoz a menzájának az újraindításához, a mikvét újra kellene csempézni, a zsinagógánkat ki kellene festeni…
Hosszú még a sor, de kinek adjunk először? Van erre vonatkozó háláchá?
A válasz természetesen igen, a zsidó jog erre is kitér, de előtte még lássunk néhány kérdést.
Erec Jiszáélben, vagy abban az országban, ahol élünk, számos szervezet szorulna támogatásra. De vajon ezek a szervezetek és az ottani szegények elsőbbséget élveznek-e a helyi jesivával, iskolával vagy bész Jákovval (a leányiskolák általános neve – szerk.) szemben?
Az előzőekhez képest hol helyezkedik el a sorban az a sógor, aki gyermekeket oktat Tórára? Milyen a „legjobb” cedáká a háláchá szempontjából? A Poszkim felsorol-e egy hierarchikus rendet, hogy kiknek kellene először adnunk?
A néhány évvel ezelőtt Jeruzsálemben kinyomtatott Áhávát Cedáká című könyv, Ávrahám Mose Zemmel rabbi munkája számos válasszal szolgál számunkra.
Három jótékonysági cél minden mást megelőz. Háromféle olyan cedáká létezik, amelyre nagyjaink azt a kifejezést használják, hogy „kodemet lákol”, vagyis „minden mást megelőz”, ezek a következők:
- Ha a jótékonykodás egy Tórát tanító intézmény támogatását szolgálja, melynek létét a bezárás fenyegeti ezzel pedig fenyegetve lenne a Klál Jiszráél, az egész zsidó nép fennmaradása. Ennek alapja abban gyökerezik, hogy életünket három dologért áldozhatjuk fel: hogy elkerüljük a gyilkosság, a fajtalankodás (giluj árájot); illetve a bálványimádás bűnét. Mégis azt látjuk, hogy Rabbi Ákivá feláldozta az életét a Tóra-tanítás érdekében. Hogy lehet ez? A válasz az, hogy így lett biztosítva a zsidó nép számára, hogy a jövőben is tanulhasson Tórát. (Ez többek között a híres litván rabbi, Ráv Báruch Ber Leibowitz (1862–1939) tanítására épül a Birchát Smuél bevezetőjében melyet a Bává Bátrára írt.)
- Ha a jótékonykodás egy zsidó megmentésére szolgál, azaz megakadályozza azt, hogy az illető kitérjen, vagy olyan helyzetbe kerüljön, amely a sábesz megszegésével járna (lásd: Orech Chájim 306:14.).
- Ha a jótékonykodás egy élet megmentésére – vagy az élet mentés lehetőségére –, azaz a pikuách nefesre irányul.
A szegényekkel való jótékonykodást illetően a következő elsőbbségi sorrend alkalmazható:
Egy ember szegény rokona elsőbbséget élvez egy nem rokon szegény emberrel szemben, de természetesen, az előzőekből következik, hogy ha egy idegen szegényt az éhenhalás fenyegetné, akkor először neki kell adnunk, hiába lenne szegény családtagunk. Azonban a rokon szegény elsőbbséget élvez egy nem rokon szegény emberrel szemben, akkori is, ha az utóbbi egy Tóra-tudós (lásd: Akiba Eiger (1761–1837) Jore Déá 251:3.).
A továbbiakban felmerül tehát az a kérdés, hogy melyik szegény rokon kerül a többi elé a jótékonykodásunk sorrendjében? Természetesen ebben az esetben is vannak olyan kritériumok, amelyeket a háláchá mérlegelt és amelyek alapján a következő sorrendiséget állapította meg a családon belül:
Elsőre talán kicsit meghökkentőnek hathat, de az első a sorban az ember saját maga. Ha tehát valaki nem tud megélni, akkor ne adjon másoknak, míg a saját élete veszélyben van. A saját egzisztencia fontossága a következő paszukon alapul: „Vecháj áchichá imách – és élhessen testvéred melletted” (3Mózes 25:36.) – Tur (Jákov ben Áser, 1269–1343) Jore Déá 251. fejezet a Szádjá gáont (i.sz. 882–942) hivatkozva.
Ennek kapcsán Yair Hoffman rabbi egy saját történetet is megoszt olvasóival: egy fiatal háziasszonynak, aki alig volt képes saját otthonát fenntartani, nem hogy képes lett volna a bevétele 10%-át jótékonyságra fordítani, Hoffman rabbi azt javasolta, hogy adjon inkább csak 1%-ot, hogy a máászer gondolata ne merüljön felejtésbe. Az asszony azonban nem akart belenyugodni abba, hogy ilyen keveset adjon, ezért a rabbi tudtával megkeresett egy híres nagy Poszeket, aki megismerve a történetét azt mondta, hogy jó, hogy az asszony felkereste, ugyanis ő sem ért egyet Ráv Hoffman tanácsával, ő ugyanis azt mondja, hogy még kevesebbet is adjon, mint 1%!
A következők a sorban az egyén szülei. Az anya és az apa mindenki mást megelőznek, ez vitán felüli, a máchlokesz (vagy máchloket, azaz Tórai disputa) csupán ennek az eredetét érinti.
A szülők után jönnek az egyén gyermekei, lányai és fiai.
A gyermekek után a testvérek, nővérek és bátyjak.
A saját testvérek után először az apánk testvérei, majd utána az anyánk testvérei.
A házastársunk rokonai az idegenek elé kerülnek.
Sokakból erős érzelmeket vált ki a következő sorrendiségi pont, hogy a volt házastárs is mások elé kerül (lásd: ReMÁ 119:8.), dehát a háláchá, az háláchá.
Egy nem rokon Talmid-chóchem, vagyis Tóra-tudós megelőzi a többi, tanulatlan szegény embert, még akkor is, ha ő nem is abból a városból származik, ahol az adományozó él.
Valaki városában élő szegények megelőzik a más városból származó szegényeket, de csak akkor, ha a más városban élő szegényeknek nincsenek nagyobb szükségletei (lásd: Jore Déá 251:3. és Chátám Szófer reszponzumát a Jore Déá 234-re).
Az Erec Jiszráélban élő szegények elsőbbséget élveznek a Szentföldön kívül élő szegényekkel, de csak azokkal szemben, akik nem a saját városunk szegényeinek szomorú táborát gyarapítják. – Ez utóbbi kulcsfontosságúnak látszik, mert a legtöbb Poszkim szerint a helyi jellegű jótékonyság előrébb való, mint a szentföldi egyesületeké. Van azonban egy vélemény, a háború utáni debreceni ráv, Stern Mózes (1914–1997) rabbi bátyjától, Stern Becálel (1910–1988) rabbitól, a Becálel háChochmá című könyvében (IV. kötet, 163:16.), hogy ha a szentföldi szegényeken segítünk, akkor valójában két micvát csinálunk, egyrészt a szentföldi letelepedés micváját, másrészt pedig a cedákáét, s ezért szerinte előnyben kell részesíteni az Erec Jiszráél szegényeit a városunkban élőkkel szemben. Tehát, ha az általános vélemény szerinti sorrenddel szembe szeretnénk menni, helyesebb megkérdeznünk a saját rabbinkat.
Mi történik akkor, ha a fenti sorrend szerint két „egyenrangú” szegényt találunk? Van-e valamilyen másik kritérium, amit mérlegelnünk kell, ha például van két testvérünk, akik közül mind a ketten segítségre szorulnak?
A válasz, hogy igen, a nagyobb Tóra-tudós elsőbbséget élvez a kevésbé tanulttal szemben, viszont ez csak a fiútestvérekre vonatkozik, ugyanis a nővér szükségletei előbbre valók, mint egy bátyé.
Milyen elvek mentén kell eljárnunk két Talmid-chóchem esetében? Ha az egyik Tóra-tudósnak szélesebb körű a tudása, viszont a másiknak mélyebb? A Vilnai Gáon (Sulchán Áruch 251:18.) idézi a Jeruzsálemi Talmudot, miszerint a szélesebb körű ismeretekkel rendelkező tudóst kell előnyben részesíteni a mélységekkel foglalkozóval szemben.
A szegény sorban tengődő szülők esetében fontos megjegyezni, hogy minden erőfeszítést el kell követnünk, hogy őket ne a kimondottan cedákára félretett pénzünkből támogassuk. A Gemárá azt mondja (Kidusin 32a), hogy átok jön arra a személyre, aki a jótékonyságra szánt pénzből támogatja a szüleit. Vagyis a szülői támogatásra szolgáló összeget el kell különítenünk a cedákától. Természetesen a Talmud csak arra az esetre utal, ha valaki megteheti ezt, azonban ha nincs arra lehetősége valakinek, hogy két, egymástól különálló összeget tegyen félre, akkor támogassa a szegény szüleit úgy, ahogy neki a legkönnyebb.
Amellett, hogy kinek adjunk cedákát, mérlegelnünk kell azt is, hogy mire adunk. Ennek a prioritása a következőképpen néz ki:
– Elsődleges, bár manapság, hála az Örökkévalónak nem túl gyakori a pidjon svujim, vagyis a foglyok megváltásának micvája (1Mózes 14:8–16.).
– Mikve építésének támogatása olyan helyen, ahol nincs másik rituális fürdő, és fennáll a veszélye, hogy nők ezért áthágják a rituális tisztaságra vonatkozó szigorú tórai törvényt. Ez az elv elsőbbséget élvez még akár egy jesiva felállításával szemben is.
– Ha van mikve, akkor utána az elsődleges a gyermekek Tóra-taníttatása, vagyis egy jesiva felállítása.
– Az már vita tárgyát képezi, hogy egy zsinagóga mindennapi költségei (például egy villanyszámla rendezése) megelőzné-e egy szegény ember szükségleteit. A Sulchán Áruch (Jore Déá 251:16.) azt mondja, hogy a zsinagógák szükségletei az elsők, míg a Vilnai Gáon (Jore Déá 251:20.) szerint a szegényeket kell előbb támogatni.
– A szükséglet rendezésének időbelisége is meghatározó, ha egy szegénynek égetőbb a szükséglete, mint egy másiknak, akkor Ráv Mose Feinstein (1895–1986) döntése szerint, természetesen a sürgetőbb szükséglet elsőbbséget élvez (Igrot Mose, Jore Déá I. köt. 144.).
Ezek tehát arra tanítanak minket, hogy átgondoltan bánjunk a cedákával, hogy környezetünk és az egész zsidó nép a Tóra szellemében maradhasson békében s jólétben.
Hoffman rabbi rendszeresen publikál háláchikus állásfoglalásokat napjaink legkülönbözőbb történéseivel kapcsolatban, mely ismeretterjesztő cikkei végén jellemzően egy-egy vallásos zsidó család megsegítését célzó felhívást is közzétesz. Aki szeretne segíteni egy nehéz helyzetbe került jesiva bócheren, most ide kattintva megteheti.
Forrás: www.vinnews.com
További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.