Kényszerből vándorló pihenők – Az óbudai zsidó temetők históriája

Talán már többen elgondolkoztak azon, hogyan lehetséges, hogy az alig száz éves óbudai köztemető zsidó szekciójában több száz éves sírok is találhatók. Hogy bár csak 1922-ben nyílt meg, mégis ott fekszik az 1831-ben elhunyt Münz Mózes, az 1895-ben elhunyt dr. Klein Gyula vagy az 1915-ben elhunyt dr. Wellesz Gyula, hogy csak néhány óbudai rabbit említsünk. Ők máshonnan jöttek, eredetileg Óbuda egy másik földszelében pihentek, de a kényszer szülte temetőfelszámolások ide sodorták őket a külső Bécsi útra. A Judapest anno mostani cikkében az óbudai zsidó temetők történetét ismerhetjük meg. 

Budapest legrégebbi temetője

„A szomszédságban vígan csilingel a villamos és lüktet a pezsgő élet eleven zaja, de a látványosság számba menő Béth Chájim, öröklét háza kapuját ritkán lépi át egy-egy történeti érzékkel bíró látogató. Néha-néha eljön valaki, hogy szülei sírját meglátogassa, különben szomorú pusztulás és enyészet… Magas fű, kergetődző gyíkok fürge játszadozása, elsüppedt sírdombok, süllyedező, mohlepte sírkövek, melyeknek gyakran nehezen olvasható feliratai ékesen beszélnek régmúlt eseményekről, régi emberekről. Szinte kiáltoznak a kövek, hogy sietve másolják le róluk a viharverte írást a kegyeletes unokák, mert az idő kegyetlen kézzel törli le egymásután a sorokat. Pedig érdemesek volnának arra, hogy megmentsék a feledéstől. Az unokáknak regélnek ez ősök jámborságáról, Istenfélelméről, tudományáról, hithűségéről. Mindegyik sírkő egy históriai beccsel bíró dokumentum, melyet mállaszt az idő vasfoga, letörül az eső, lekoptat a vihar, tördel a szél”¹ – írta dr. Weisz Miksa (1872–1931) a pesti neológ hitközség rabbi-vallástanára 1916-ban – a ma már sajnos a legtöbb temetőre illő sorokat – a Laktanya (1875-ig: Ka­szár­nya) utcai sírkertről, mely akkor a főváros legrégebb óta fennálló zsidó temetője volt.

Az egykori Óbudai Zsidó Múzeum irattárában porosodott sokáig az a dokumentum, mely tanúsította, hogy a zsidók 1737-ben vásárolták meg a temetőt a Zichy grófoktól, ugyanakkor bérleti szerződés alapján már 1724-től fogva használták a területet.² A temető legrégebbi – a 20. századfordulón még olvasható – sírköve, Trebits Léberé, 1729 óta mál­ladozott a sírkertben. Ebben a temetőben porladtak az első óbudai rabbik és vallási döntéshozók,³ így Ráv Oppenheim Jisszáchár Beer (?–1745/5505. ijár 5.), Ráv Ginsburg Nátán (?–1783/5544. chesván 27.), Ráv Benet Jákov (?–/5572. áv 16.) dáján, Ráv Münz Mózes (1750–1831/5591. elul 6.) és Ráv Heller Cvi Hirsch (1776–1834/5595. tisri 25.).

Az ótemetőben időnként a környezet is pusztított, például 1883 nyarán kölykök egy csoportja mászott be a temetőbe, ahol sírokat döntöttek ki és az 1831-es kolera áldozataira állított emléktáblát törték össze, az erejükön felül álló köveket pedig sárral dobálták meg.⁴ A temetőt 1886-ig használták, s a másfél száz év alatt többször elöntötte a Duna, el-elmosva köveket és időnként még a pihenni tért halandók maradványait is. Dr. Klein Gyula főrabbi becslése szerint mintegy négyezer ember remélte itt nyughelyét.⁵

Műemléken a majdnem műemlék

Az 1860-as évek végétől már biztosan tudták, hogy a Laktanya utcai zsidó temetőből is előkerültek római kori sírok és egyéb leletek, mint ahogy erről Rómer Flóris (1815–1889) is beszámolt az Akadémiának.⁶ Az első hivatalos közlést 1872-ből találjuk, amikor a temető – leendő – megszüntetése alkalmából római fürdőről tettek jelentést, s arról, hogy a sírásók korábban számtalan ólomcsövet és bélyeges téglát is találtak.⁷ 

Később, 1934-ben valóságos szenzációszámba ment Gálosi Soma (1874–1945) helytörténész, az Óbudai Zsidó Múzeum igazgatójának cikke, melyben egy 3. századi római sírkő 18. századi zsidó átfaragásáról írt. Gálosi felfedezte, hogy az ak­kor már több mint fél évszázada hasz­nálatlan Laktanya utcai héber betűs kertjében az egyik sírkő csak félrészt volt zsidó, melyik Deutsch Koppel 1766-os macévája volt, a másik oldal viszont eredetileg egy római cívis, Petronius Censerinus családjáé volt.⁸ A kő hátulján szinte tökéletesen olvasható az ókori latin szöveg, s látható az aquincumi család reliefje is. Idővel kiderült, hogy egy másik kő is hasonlóképpen újrafaragott, a hajadon Cirl, Báruch Abliz leányáé, aki 1771-ben hunyt el, igaz, ezt a korábban felfedezetthez képest jobban megmunkálták, de például a rómaiaknál kedvelt pávaábrázolás itt is jól kivehető.⁹

A történelem már csak ilyen, a régi dolgokra újak telepszenek, melyek az évek múlásával szintén jelentősekké válhatnak, mint történt ez Óbudán is. Azonban 1950-ben az akkori városvezetés úgy döntött,¹⁰ hogy a főváros legrégebbi (zsidó) temetőjét, a több mint 200 éves Laktanya utcait a legrövidebb időn belül kiürítteti. A telek túl értékesnek mutatkozott a történelmi lenyomatok mutogatására, ezért ma az óbudai lakótelep déli paneljai állnak itt. Ez is a történelem.

A művészeket ihletett temető

Volt Óbudán egy másik temető, melyet az elsővel gyakorlatilag egy időben használtak. A temetőt többféleképpen is emlegeti az irodalom mint mátyáshegyi, újlaki, Zöldmáli dülő, pálvölgyi vagy szépvölgyi zsidó temető. Viszonylag rövid ideig, 1831–1888 között használták,¹¹ mégis több művészt megihletett. Szerb Antal (1901–1945), a Budapesti kalauz marslakók számára című 1935-ös művében írt a természet által visszahódított temetőről: „Óbudán már csak az emléküket őrzi a lejtős elvadult gyönyörű pálvölgyi temető. Óbudán nem maradt zsidó, Óbudán csak Halász Gábor lakik, a remetelelkű esszé-író.”¹² – Az elnéptelenedés költői túlzása egyébként nem csak a zsidókra, hanem egész Óbudára igaz volt ez időben. Ámos Imrének (1907–1944) pedig tollrajzai maradtak ránk a pálvölgyi temetőről.

A temető felszámolásáról – a régi ferencvárosival egyetemben – már 1892 januárjában felreppent egy hír, hogy felszámolják azokat, a csontokat pedig közös sírba temetik, ha erről a leszármazottak április végéig nem gondoskodnak.¹³ A felszámolási kedv aztán elült, legközelebb 1910-ben olvashatunk arról, hogy a mátyáshegyi zsidó sírokat a farkasréti zsidó temetőbe exhumálják,¹⁴ azonban még ekkor sem történt semmi.

1937 végén a nagyobb újságokban a Budai Chevra Kadisa felhívását olvashattuk, melyben közölték a publikummal, hogy az 1911–601. sz. és az 1935–1637. kgy. sz. határozat alapján a vízivárosi és újlaki zsidó temetőket kiürítik, így ha valakinek ott elhunyt hozzátartozója van és külön, a síremlékkel együtt szeretné áttemettetni egy másik temetőbe, azt 1938. június 1-jéig jelenthetik a Szentegylet Vérmező út 16. szám alatti irodájában. Különben az ott nyugvókat közös sírban fogják eltemetni.¹⁵

Földcsuszamlásveszély

Miután az ótemető megtelt, a hitközség 1887 végén az új táborhegyi temetőből kapott egy kihasított területet, melyet először fővárosi kezelésben akartak, de a Chevra Kadisa kérvényezte, hogy, mint máshol, itt is ők lehessenek a kezelő.¹⁶ Azonban az itt létrehozott temető nem volt a legjobb választás, ugyanis elég rosszak voltak a talajviszonyok. A zsidó parcellákat magába foglaló terület határesetnek számított, de a századfordulótól egyre több volt a földcsuszamlás, 1903-ban a mérnöki hivatal egyenesen azt ajánlotta, hogy hagyjanak fel ezzel a temetővel, mert még ha roppant költségeken alagcsöveznék is a területet, akkor sem vállalnának jótállást, hogy ne lennének további csuszamlások. A köztemetői bizottság nem győzött szemrehányást tenni a mérnököknek, akik vállvonva annyit mondtak, hogy ők már húsz éve is jelezték, hogy nem jó a választás.¹⁷

Gyalogoljanak a zsidók is

A táborhegyi temető tehát időzített bombaként ketyegett, ennek feloldására az óbudai új köztemető 1910-ben a külső Bécsi útra költözött. A zsidó részt ettől függetlenül még továbbhasználták, mely így 1921-re telt meg. Ezután az óbudai hitközség a főváros tanácsához fordult, hogy engedjék kibővíteni a területet, mely bővítéshez a tanács hozzájárult, azonban a közgyűlésen mégis elbukott a kérés. Történt ugyanis, hogy Hilbert Vilmos bizottsági tag az óbudai keresztény polgárság nevében a következőket mondta:

„[…] felhívom a közgyűlés figyelmét arra is, hogy itt még érzelmi momentumokra is figyelemmel kell lenni. Mert akkor, midőn a keresztények 15 esztendőn át rendkívül nagy költséggel és fáradsággal temetkeznek, akkor méltán követelhetik azt, hogy most már a zsidóktól vegyék el azt a privilégiumot, amit ők 15 esztendő óta élveznek azáltal, hogy olcsóbban és könnyebb feltételek mellett temetkeznek. Nem szabad a keresztények türelmét tovább is feszíteni és a kérdést odáig engedni, hogy a zsidók a tőlük megszokott perfidiával vághassák a keresztények arcába, hogy íme lássátok, ti együgyűek, ti gyáva keresztények, mégis az fog történni, amit mi akarunk. Ezekre való tekintettel, tisztán a III. kerületi keresztény polgárság nevében azzal az indítvánnyal járulok a közgyűlés elé, hogy:

»Az óbudai zsidó temető bővítése tárgyában tett tanácsi előterjesztés mellőzésével utasítsa a közgyűlés a tanácsot, hogy haladéktalanul tegye meg a szükséges intézkedéseket arra nézve, hogy a táborhegyi zsidó temető megtelte után a zsidók akadálytalanul temetkezhessenek a III. kerületi új köztemetőbe.« (Felkiáltások: Elfogadjuk! Éljenzés.)”¹⁸

Így tehát, mivel az óbudai zsidóknak a többi felekezethez képest frekventáltabb telken volt a temetőjük – melyet értelemszerűen korábban nem ők jelöltek ki, hanem úgy kapták –, pusztán antiszemita indokból nem engedték megnagyobbítani azt, inkább az óbudai új köztemetőben jelöltek ki egy újabb helyszínt. Hogy, hogy nem, de az ottani temető legtávolabbi részére került az óbudai új zsidó temető.

Ezzel együtt pedig patthelyzet alakult ki, hiszen a táborhegyi temető megtelt, az új pedig még nem készült el, így a Chevra lebontott egy fáskamrát, felparcellázott egy szélesebb utat, s elkezdte használni az előre megváltott helyeket is, így nyerve pár hónapot, hogy az új temetőt berendezzék.¹⁹

Miután ebben a temetőben volt az óbudai első világháborús hősi halottak részlege, a későbbiekben, a felszámolásig itt tartották az 1917-ben államilag meghonosított Hősök Napját.²⁰ A véglegesen megszüntetett táborhegyi temetőből exhumáltak fölé emelt közös sírjelet 1960. augusztus 28-án avatták fel az évi mártír-Istentisztelet után a Bécsi úti temetőben.²¹ Dr. Klein Gyula (Sálom Jehuda, 1850–1895/5655. áv 1.) főrabbit a Chevra pedig saját költségén temette újra, megőrizve az eredeti mácévát, mely fő oldalán héber, míg a hátsó oldalán már tisztán magyar nyelvű.

Rögös út a rögök elegyengetésére

Ugyan az óbudai Chevra már 1921 első felében megkapta részét az új köztemetőből, minden remény ellenére egy év sem volt elég ahhoz, hogy azt rendezzék, pláne, hogy ott ravatalozót építsenek. 1922 februárjában azt írta a felekezeti sajtó, hogy a táborhegyi temetőben „eddig üggyel-bajjal, mesterkedéssel lehetett még helyhez jutni, a férőhelyek teljesen elfogytak”.²² A főváros nem különösebb proaktivitása mellett forráshiányokkal is küzdött a Chevra, ezért a nyilvánossághoz fordultak.

Akik az új temető felépítésére 5000 koronán felüli adománnyal járultak hozzá,²³ a nevüket az épülő klasszicizáló ravatalozón elhelyezett márványtáblákon örökítették meg. A magasztos cél érdekében az irányzatokon átívelő segítségnyújtás is megmutatkozik, így például a magánszemélyek mellett a felajánlók között találjuk a budai, pesti és újpesti hitközségeket és szentegyleteket, továbbá a budapesti orthodox hitközséget is.²⁴

Az új temető létrehozásának motorja Finály Zsigmond (1863–1939) Chevra elnök és fő anyagi támogatója Kemény Lajos (szül.: Kohn, 1882–1944) textilvegyész, kékfestőgyáros, később az óbudai hitközség elnöke és kormányfőtanácsos volt, akik 1922. május 21-én helyezték le az alapkövet.²⁵ Az avatási ünnepséget december 3-án délelőtt fél 11-kor tartották, azonban az óbudai esemény méltóságteljes beszámolóját egy tragédia árnyékolta be…

Az utolsó beszéd

A hitközség főrabbija dr. Schreiber Ignác (Jicchák Jehuda, 1891–1922/5583. kiszlév 16.) szinte mintha csak saját halotti beszédét írta volna meg, utolsó dróséjában, melyet Jákov álma köré (1Mózes 28:17.) épí­tett. A fiatal főrabbi három nappal a temető megnyitása után, december 6-án az általa újraalapított zsidó iskolából (Horthy névnapi ünnepségéről) igyekezett a városba, amikor egy mozgásban lévő 53-as villamosra próbált felkapaszkodni, azonban megcsúszott, a pótkocsi alá zuhant, s szörnyethalt. Részlet a beszédből:

„[…] Ma nóro hamokém haze! A gyöt­rő halálfélelemnek, az égető könnynek, a vergődő, görnyesztő, roskadozó fájdalomnak, a vonagló kéztördelésnek, borongó feketeségeknek, elrabolt reménységeknek, szétfoszlott álmoknak, szemrehányó eget ostromlásnak, sikoltó Istent vádolásnak, tehetetlen földreomlásoknak, meddő, értelmetlen visszahívogatásoknak sötét, félelmetes hajléka lesz ez a hely, falai jajnak-sirámnak visszaverői, tápláléka fohászos sóhaj, itala keserű könny, van-e értelme hálaünnepnek azért, hogy megnyílnak a könnyeknek kapui?

A vallás lelke felel: én ze, ki im bész Elókim! Ha komor, fekete is a hely uralkodó színe, ha az élettagadásnak, a félelmes mozdulatlanságnak, a borzongató megszűnésnek, a sivár némaságnak, a legnagyobb Nem-nek, a Halálnak hatalmát leheli-lihegi is itt minden tégla, bizony mégis az Isten háza ez, a végtelenség szelleme lebeg körülötte, az élet öröklétűségének eszméjét a jónak diadalát, a szeretet győzhetetlenségét, az erkölcs erejét harsogja az élettelen alkotás az élők lelkébe.”²⁶

Rejtélyes összefüggések…

Schreiber rabbi szerencsétlenségekor dr. Edelstein Bertalan (1876–1934) budai rabbihoz igyekezett, aki utólag több, általa rejtélyesnek aposztrofált mozzanatról emlékezett meg barátjáról és kartársáról írt nekrológjában. Az első ilyen dr. Venetianer Lajos (1867–1922) újpesti főrabbi temetésén történt, amikor az ifjú Schreiber megjegyezte neki, hogy milyen érdekes, az ő héber neve is „Jicchok Jehudó”. A temető avatásának napján tragikus körülmények között elhunyt rabbikra terelődött a szó, akkor idézték fel a szerencsétlenül esett Feuerstein Ábrahám Sámuel (1844–1891) kőbányai rabbi emlékét is. Schreiber pedig az avatási beszédében nem is sejthette, hogy retorikai kérdésére – „ki lesz az első lakója az élet házának?” – néhány nappal később ő maga fog véres felelet adni.

Utólag pedig valóságos jóslatnak hangzik Schreiber rabbi egy kijelentése, melyet akkor mondott, amikor a székesfehérvári neológ főrabbiállást – más mellett – azzal utasította vissza: „engem a villamos köt Budapesthez!”²⁷

Régi temetők csontgyűjtője

A külső Bécsi úti temető lett tehát a másik három óbudai temetőben pihentek végső nyughelye, de találunk itt embereket az egykori vízivárosi temetőből, sőt még az 1806-ban felszámolt krisztinavárosi zsidó temető közös síremlékét is itt magasodik.²⁸ De sajnos nem csak felszámolt temetők közös sírhantjai domborodnak itt; az egyik árnyas út mellett kőkeretes ibolyaszőnyegből emelkedik ki a Budai Chevra Kadisa Maros utcai kórházában lemészárolt áldozatainak emlékoszlopa is – mártír emlékükből fakadjon áldás!

A Laktanya utcai ótemető emlékét 2015 óta bronztábla őrzi, melyet a helyi önkormányzat és a Frankel Leó utcai zsinagógakörzet állított közösen. Az egykori táborhegyi temető ravatalozója ma irodaként funkcionál, de kívülről eredeti formájában strázsál a Laborc utca elején. A pálvölgyi temetőt emlékjel nem, de a művészet halhatatlansága őrzi.

 

Cseh Viktor írása

 

¹ Weisz Miksa dr., „Vándorló halottak.”, 1. rész, Egyenlőség, 1916. 35. évf. 20. szám, 16–17. old.; ² Nagy Lajos, „Az Óbuda Laktanya-utcai felhagyott zsidó temető római sírkövei”, in: Alföldi András dr. (szerk.), Archaeologiai Értesítő. 1945. III. Folyam, V–VI. Kötet, 120. old. A továbbiakban: Nagy, 1945.; ³ Az óbudai hitközség első rabbijainak sírkőfeliratait Bató J. Lipót jegyezte le 1907-ben. Ld.: Bató J. Lipót, „Adalékok az óbudai hitközség és chevrák történetéhez”, in: Blau Lajos dr. (szerk.) Magyar Zsidó Szemle 24. Budapest: Atheneum, 1907. 32–50. old.; ⁴ „Kölyökcsiny az óbudai zsidó temetőben.”, Pesti Hirlap, 1883. 5. évf. 178. szám, 13. old.; ⁵ Ld. 1. jegyzet; ⁶ „Tárcza – Magyar tudományos akadémia.”, Pesti Napló, 1869. 20. évf. 26. szám, 2–3. old.; ⁷ „Egyveleg – 13. (Az ó-budai izraelita temetőnek)”, in: Rómer Flóris dr., Archaeologiai Értesítő. 1872. VI. Kötet, 88. old.; ⁸ Gálosi Soma, „A római Civis – és az óbudai zsidó kereskedő 150 éves közös sirköve az Óbudai Zsidó Muzeumban”, Budai Napló, 1934. 31. évf. 1166. szám, 3–4. old.; ⁹ Nagy, 1945. 121–125. old.; ¹⁰ „Kiürítik a III. Laktanya-utcai temetőt.”, Szabad Szó, 1950. 52. évf. 39. szám, 6. old.; ¹¹ Fehér Jolán Antónia, Budapest székesfőváros temetőinek története. Budapest: Bölcsészdoktori értekezés 1933. 75. old.; ¹² Szerb Antal, Budapesti kalauz Marslakók számára. Budapest: Löbl Dávid és Fia, 1935. 23. old.; ¹³ „Napi hirek – Temetők kiüritése.”, Pesti Hirlap, 1892. 14. évf. 10. szám, 6. old.; ¹⁴ „Napi hirek – Költözködő temető.”, Pesti Hirlap, 1910. 61. évf. 227. szám, 12. old.; ¹⁵ „Hirdetmény két temető kiürítéséről”, Ujság, 13. évf. 294. szám, 7. old.; ¹⁶ „Az óbudai zsidó hitközség”, Pesti Hirlap, 1887. 9. évf. 337. szám, 5. old.; ¹⁷ „Az óbudai uj temető.”, Pesti Napló, 1903. 54. évf. 284. szám, 20. old.; ¹⁸ „Budapest székesfőváros törvényhatósági bizottságának 1921. február 9-én (szerdán) délután 4 órakor tartott rendes közgyűlése”, Fővárosi Közlöny, 1921. 32. évf. 6. szám, 189–190. old.; ¹⁹ „Még ebben az évben megnyilik az óbudai uj zsidó temető”, Az Est, 1921. 12. évf. 101. szám, 6. old.; ²⁰ „Megrendítő Hősök Napja a zsidó templomokban – Óbudán”, Egyenlőség, 1938. 58. évf. 22–23. szám, 10. old.; ²¹ „Hirek – A BIH óbudai templomkörzete”, Uj Élet, 1960. 16. évf. 18. szám, 6. old.; ²² „Hirek – Nincs temetőjük az óbudai zsidóknak.”, Egyenlőség, 1922. 41. évf. 8. szám, 13. old.; ²³ „Hirek – Az óbudai temető fölépítése.”, Egyenlőség, 1922. 41. évf. 42. szám, 11. old.; ²⁴ A ravatalozón található márványtábla alapján; ²⁵ „Hirek – Az óbudai zsidó temető.”, Egyenlőség, 1922. 41. évf. 23. szám, 15. old.; ²⁶ „Az óbudai főrabbi utolsó beszéde: a temetőről és a halálról”, Egyenlőség, 1922. 41. évf. 49. szám, 1–2. old.; ²⁷ Edelstein Bertalan dr., „Az óbudai pap tragédiája”, Egyenlőség, 1922. 41. évf. 51. szám, 6. old.; ²⁸ Komoróczy Géza (szerk.), A zsidó Budapest. Budapest: Városháza, MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1995. 1. köt. 90. old.